Az utóbbi években egyre keményebbek a nyarak mifelénk, egymást követik a pokoli hőséget hozó több napos ciklusok. Most is nyakig vagyunk a kánikulában, menekül előle ki merre tud. Strandok, tavak, szökőkutak hűsítő vizébe, árnyas erdők csendjébe vagy éppen homályos csapszékek jéghideg söréhez. Én most – afféle jégkocka gyanánt – a befagyott Niagara-vízesés történetét nyújtom át frissítőnek a hőségtől szenvedőknek.
A Niagara-folyó az Amerikai Egyesült Államok és Kanada határát elérve, a Kecske-szigetnél kettéválva fülsiketítő dübörgéssel veti magát a mélybe, teljes mértékben megfelelve a kontinens őslakóitól kapott Mennydörgő Víz elnevezésnek. A kanadai oldalon lezúduló vízesés formája után a Patkó-zuhatag nevet viseli, és 52 méteres magasságból bukik alá. A 70–90 méter mély, meredek sziklafalakkal körülvett szakadékból, ahová az óriási mennyiségű víz lezuhan, hatalmas párafelhő száll fel, mely nagy messzeségből is látható, a „mennydörgés” pedig 50 kilométer távolságból is hallható (magas vízállás esetén több mint 168.000 m³ zúdul le percenként).
A vízesés a leghidegebb téli időszakokban elcsendesedik. A vízfüggöny nagy része megfagy, és a folyó vize ilyenkor a fagyott, külső jégfüggöny mögött áramlik le. Sőt, már az is előfordult, hogy teljesen leállt a vízesés.
1936-ban különösen hideg szelek fújtak a két ország határvidékén. Farkasordító, sarkvidéki hideg levegő áramlott le északról és a vízesés fölött gyakran befagyott a folyó. Nagyon sok jég sodródott le az Erie-tó felől, decemberre az egész tó befagyott. A Niagara-vízesés felszínét jégréteg vonta be, és a mélyben egyre kevesebb hely maradt a víznek. Az emberek az egyik reggel arra ébredtek, hogy a híres vízesés a fenekéig befagyott. A rendkívüli látványosság tizenöt napon át tartott. Aztán megenyhült az idő, és a víz újra folyni kezdett.
Amikor télen befagy a vízesés, valójában csak a felszínen alakul ki jégpáncél. A Niagara folyó a nagy tereplépcső alatt és fölött szintúgy jégbe dermedhet, ám ettől még nem szűnik meg a jégburok alatt az Erie-tóból az Ontario-tóba tartó vízáramlás. Ám 1848. március 29 és 31 között csend ült a Lópatkó környékére, ekkor a Niagara (folyó és vízesés) valóban kiszáradt.
Nem jött ki ugyanis víz az Erie-tóból. A kemény tél olyan vastag jégtáblákat hizlalt a tavon, hogy azok elzárták a Niagara folyó kilépési helyét. A jégdugó mindaddig kitartott, amíg a tó vízszintemelkedése, a víz megnövekvő nyomása át nem szakította. Ekkor újult erővel rohant a víz a nagy lépcső felé. Ám a közben eltelt napok rendkívüliek voltak az akkor már híres zuhatag vidékén. Egyre többen igyekeztek látni a csodát, a nem működő Niagarát. Hiszen a működőt bármikor megnézhették.
Télen a zuhatagnál képződő vízpára vastag jégpáncélként dermed a környékbeli fák, bokrok ágaira. Széttekintve a tájon szikrázóan csillogó, mesebeli jégország képe tárul a szemünk elé. A fehér hópaplan ölelte tündöklő jégszobrok és felettük a vízesés alól felszálló párafelhőre rásütő napsugaraktól felragyogó szivárvány földönkívüli tündérkert képzetét kelti bennünk.
A végére pedig következzék egy tanulságos történet.
Egy zimankós téli napon esett meg. Az Erie-tó felől hatalmas jégtáblák sodródtak a Niagara-vízesés irányába. Az egyiken egy megfagyott birka hevert. Egy folyó fölött köröző sas meglátta és nyomban lecsapott rá. Karmait mélyen belevájta és pengeéles csőrével egyik falatot a másik után hasította ki belőle.
A jégtábla egyre közeledett az óriási vízeséshez, ám a sas továbbra is nyugodtan üldögélt zsákmányán. Csupán néha sandított arrafelé, ahol a víztömeg a mélybe zúdult. Bizonyára úgy vélte, hogy ott majd kiterjeszti szárnyait és könnyedén a magasba emelkedik
A víz egyre jobban kavargott körülötte, a jégtábla egyre gyorsabban száguldott. A vízesés felől finom permet szállt és megtelepedett a sas tollazatán. A sas még ráérősen bekapott egy hatalmas falatot, amikor a jégtábla a vízzel együtt zuhanni kezdett.
Madarunk emelte volna szárnyait, de azok nem mozdultak. A vízpermet jégpáncélként fogva tartotta szárnyait, karmai belefagytak a birkatetembe. Falánksága vesztét okozta, s mélybe zuhanva a jégtáblával a birka sorsára jutott.
Egy zimankós téli napon esett meg. Az Erie-tó felől hatalmas jégtáblák sodródtak a Niagara-vízesés irányába. Az egyiken egy megfagyott birka hevert. Egy folyó fölött köröző sas meglátta és nyomban lecsapott rá. Karmait mélyen belevájta és pengeéles csőrével egyik falatot a másik után hasította ki belőle.
A jégtábla egyre közeledett az óriási vízeséshez, ám a sas továbbra is nyugodtan üldögélt zsákmányán. Csupán néha sandított arrafelé, ahol a víztömeg a mélybe zúdult. Bizonyára úgy vélte, hogy ott majd kiterjeszti szárnyait és könnyedén a magasba emelkedik
A víz egyre jobban kavargott körülötte, a jégtábla egyre gyorsabban száguldott. A vízesés felől finom permet szállt és megtelepedett a sas tollazatán. A sas még ráérősen bekapott egy hatalmas falatot, amikor a jégtábla a vízzel együtt zuhanni kezdett.
Madarunk emelte volna szárnyait, de azok nem mozdultak. A vízpermet jégpáncélként fogva tartotta szárnyait, karmai belefagytak a birkatetembe. Falánksága vesztét okozta, s mélybe zuhanva a jégtáblával a birka sorsára jutott.
Talán a hőségtől szenvedők közül sokan most azt mondják: milyen szerencsés, ő legalább nem kapott hőgutát!
Kollát Gyula
Kollát Gyula
Képek: nypost.com, adhocnets.org, turiver.com, picsnetwork.com, staticflickr.com, pinimg.com, nydailynews.com, dailymail.co.uk, businessinsider.com, huffpost.com, 500px.org, bensalisbury.net, keepcalmandwander.com, hdnux.com
Kapcsolódó tartalmak:
RSS Feed
