Imádom a fákat, és ebből adódóan természetesen az erdőket is. Fa és erdő is van sokféle, érthető talán, ha akadnak közöttük olyanok, melyek közelebb állnak a szívemhez, kedvesebbek számomra. Kedvenc fáimat több írásban is „megénekeltem”, róluk szól például A fák lelke, a Vének és szépek vagy éppen A fák "szépségkirálynői" című írásom is. Az erdőket illetően pedig azt tudom mondani, hogy azok az első számú kedvenceim, melyekben sok szép öreg fa található, no meg a tiszta, átlátható bükk szálerdők, melyek azt az érzetet keltik bennem, mintha egy katedrálisban járnék. A címet illetően pedig csak annyit, hogy a mondással ellentétben a fa nem zavar az erdő „látásában”, remélem erről az alábbi képeim is tanúbizonysággal szolgálnak majd. Az első kép a Szarvas-kúti-völgyben (Bükk hegység) készült egy szép késő tavaszi délelőttön. A völgy elmondhatatlan nyugalmat sugárzott, így teljes lelki feltöltődést kínált az arra járó vándornak, jelen esetben éppen nekem. E kép láttán úgy vélem senkinek sem kell további magyarázat azt illetően, hogy miért is imádom a fákat, az erdőt :) Ugyancsak a Bükkben járván vitt utam a Torma-völgyben, méghozzá felfelé. Nem is akármilyen emelkedésről volt szó… de ezzel kapcsolatosan idézem inkább a bükki túráimról íródott könyvem (Körök az ördögszántások földjén) idevágó részét: „ Be kell vallanom, hogy a „hegymenetben” haladási sebességem megközelítőleg sem emlékeztetett egy rakétáéra, és egy-két pihegési szünetet is be kellett iktatnom. Ezért csak azt tudom ajánlani, hogy kedves vándor, ki ezt az útirányt választod, kösd fel a gatyát, mert biz' itten a függőlegeshez közelítő emelkedőt kell abszolválnod.” No, de azért egy ilyen hangulatú völgyben még szenvedni is öröm :) Az ember úgy gondolná, hogy az erdő fái lombkoronájukkal és tekintélyes törzseikkel varázsolják el a közöttük bolyongót, semmi esetre sem a föld alatti gyökereikkel. Ám időnként előfordul, hogy éppen ezen részük varázsolja el a vándort. Olykor ugyanis a gyökerek egy része „szabálytalanul” a föld felett fejlődik, és igen meglepő látványt tud nyújtani, mint például ez a Bakonyban fotózott szépség. Persze azért nem véletlenül nevezik a lombokat koronának, hiszen végül is ők lennének a fák ékei. A Bélkőre (Bükk hegység) menet kell ezen a lombok alkotta „alagúton” áthaladni, és őszintén bevallom, számomra akkora élményt jelentett, hogy legszívesebben visszafordultam volna, hogy újra és újra átéljem az élményt. Olykor az erdőben igen fura „lényekkel” találkozhatunk. Egy, a Mecsekben tett túrám során futottam össze ezzel a „százlábú szörnnyel”, aki – mint a képen is látható – vehemensen védelmezte felségterületét. Jobb a béke alapon, ki is tértem az útjából :) Persze nem csak szörnyekkel lehet találkozni az erdőkben, olykor manókkal is összefuthatunk. Ezzel a pórul járt példánnyal a Bükkben sikerült „randevúznom”, és bármennyire is sajnáltam, nem tudtam segíteni rajta. El sem tudom képzeni hogyan szorulhatott a fába csórikám, de úgy gondolom, hogy egyszer valahogyan majd csak sikerül neki kikecmeregnie a csávából. Maradván az erdő fura lényeinél, ismét egy Mecsekben készült fotó következik (úgy tűnik ott jól érzik magukat). A képen látható „lény” számomra valamiféle madárnak tűnik. A dolog talán úgy történhetett, hogy a lélekvándorlás során egy madár lelke fába költözött – mert hogy a tévedések elkerülése végett: a fáknak is van olyan! Az erdei séták hangulatát olykor emberi alkotások is fel tudják dobni. Mint például ez az elmondhatatlanul gyönyörű Óbányai-völgyben (Mecsek) látható kis fahíd, mely a sok-sok apró zúgóval tovarohanó patakon történő átkelést segíti. Nem messze Óbányától, a csodaszép környezetben (öreg fák, patakok, forrás, fahíd) található Réka-kunyhó felé araszolván akadt utamba ez a „mézeskalács” házikó. Ottjártamkor sajnos sem Jancsi és Juliska, sem pedig a boszorkány nem tartózkodott otthon. Mondjuk utóbbit nem is igazán sajnáltam. Ezt a képet szintén a Mecsekben lőttem. Tulajdonképpen semmi különös nincs rajta, csupán megragadott az „ó-lábú” fák közzé „szorult” fa látványa. Amikor sikerül eljutnom a hegyekbe, általában korai órán indulok túráimra, hogy minél jobban kihasználjam a rendelkezésemre álló időt. Ennek okán az első órákban állandó „útitársaimmá” váltak a harmatcseppek. Ez a felvétel egy erdei tisztáson készült, hol is máshol, mint a Bükk hegységben. Maradunk is a Bükkben, és egy ott lőtt fotóval zárjuk a tárlatot. Egy borongós ködös őszi napon, ki tudja hányadszorra a Bélkő „meghódítását” tűztem ki célul. Az őszi erdőnél, a színek elképesztő kavalkádjánál kevés hangulatosabb dolog van a világon. Pláne, ha ehhez a színorgiához még a köd misztikuma is párosul. Ugye hogy nem lehet betelni a látvánnyal? Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak:
2 Comments
|
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Láttad már?Vizek - fények Archives
October 2017
Cimkék
All
|