Hogy miért indítok egy újabb KÉPES rovatot az amúgy képekben egyáltalán nem szűkölködő magazinban? Azért, mert ebben csak a saját képeim fognak szerepelni. Igaz persze, hogy efféle rovat már kettő is van az oldalon (Túraélmények, Imádott városom), ám azok egy konkrét túraútvonal vagy város (Szeged) látnivalóit mutatják be. A „Fotósarok” azonban más lesz. Az itt megjelenő fotók alkalomadtán „ömlesztve” kerülnek bemutatásra, esetleg lazán kapcsolódnak egymáshoz. Olyanokra gondolok mint például hangulatok, fények, vizek, évszakok és hasonlók. Az első poszt képeit is csupán annyi köti össze, hogy én fotóztam őket. Meg persze az, hogy a természetben készültek, ami egyébként az összes itt bemutatásra kerülő fotóra igaz lévén, hogy jószerével csak ott fotózok. (A bal oldalon szereplő fotót azonban Banga Szilvia blogger/fotós kolleginám lőtte rólam.) Közismert rólam, hogy a hegyek nagy szerelmese vagyok, és persze a virágoké is. A pipacs – olvasatomban az „álomhozó tűzpiros virág” - a szívem csücske. A képhez, mely Felsőtárkány környékén a Bükk hegységben készült, szomorú emlék fűződik. Utolsó közös kirándulásunk volt a „kicsi lánnyal”. Az iránta érzett szerelmem azóta halványult, nem úgy a hegyek és a pipacsok iránt. Az ÖRÖK! Nem tudom megmondani, hogy hányszor jártam a Szalajka-völgyben. Megszámlálhatatlanul sokszor, ami egy Szegeden élő ember esetében azért figyelemre méltó. Tény, hogy a fentebb említett „kicsi lánnyal” számtalan közös utunk vezetett ide – imádta a patakot, a „Fátyolt” és a kis zúgókat –, és ez minden bizonnyal oka kötődésemnek, ám a völgy nélküle is elvarázsol. Ezer arca van (alább még láthatunk néhányat), és mind gyönyörű. Amikor az ember fia túrázni indul, általában elmormol egy imát azért (is), hogy az időjárás kegyes legyen hozzá. Ami persze annyit tesz, hogy lehetőleg süssön a napocska, jó kis langyi idő legyen, meg effélék. Azután – mint ezen a képen látható – imája nem mindig talál meghallgatásra, mert egyszer csak beborul, és leszakad az ég. De jól van ez így, mert egyébként hogyan is tudnánk ilyen felvételeket készíteni :) Ennek a képnek látszólag semmi köze a túrázáshoz. Pedig van. Szarvaskőn ballagtam éppen a várrom felé, amikor is vasúti sínek keresztezték utamat. Meglepetésemre az egyik sínpár egy helyütt váratlanul véget ért. Látványa a régi idők kalauzait juttatta eszembe, amint arról tájékoztatnak: „Végállomás, nem megy tovább!” Kicsivel fentebb említettem, hogy az égi áldás nem annyira kívánatos kirándulás alkalmával, de amint ott is látható volt, van a dolognak jó oldala is. Ez a kép újabb bizonyíték az állításra, hiszen csak eső után lehet ilyen fantasztikus pillanatokat elkapni. Meg is egyezhetünk, kell az az eső! :) Ismét a Szalajkában vagyunk, de ezúttal nem „vizeskedünk”. Amikor a völgyben járok, mindig elzarándokolok ehhez a vénséges ikertörzsű fához. Sok éve látogatom már a „beteget”, és nagyon drukkolok, hogy még sokáig tartsa magát, mert elképesztő a látványa. Ahogy mondani szoktam, a természetnél nagyobb MESTER nem létezik! Azt is említettem fentebb, hogy szeretem a virágokat. A legtöbbjük nevét – lustaságom okán – nem ismerem, de ez nem akadályoz meg az imádatban. Ezzel a parányi szépséggel a Börzsönyben lévő Király-réten futottam össze, és bár kissé bogár rágta a „lelkem”, én így is gyönyörűnek találtam. Az egyik nyáron, méghozzá annak is a közepén, július hónapban történt meg velem, hogy a Nagy-mezőre igyekezvén hatalmas ködbe kavarodtam a Bükk hegységben. Az ember ilyen tájt mindenre számít csak ködre nem. Ettől függetlenül egész délelőtt a „tejfölben” caplattam, amit cseppet sem bántam, mert a nyári ködös erdőnek elmondhatatlan hangulata volt. Egy alkalommal – miután sok év után végre lehetőség nyílt rá – az igencsak elbányászott Bélkő csúcsára iparkodtam éppen, amikor egy furcsa „szerzetet” pillantottam meg az út mentén. Ránézni és megszeretni egy pillanat műve volt. Egy kőzabáló „szörnyet” véltem felfedezni benne, és ha jobban megnézitek, bizonyára ti is felfedezitek a sunyi szemét és a szarvait is. Azóta többször jártam a Bélkőn, ám „szörnyemet” soha többé nem láttam. Hogy mi történhetett? Talán továbbállt, de az is lehet, hogy az út menti rönköt időközben hasznosították (pl. tűzifának). Kár érte. Ismét a Szalajka-völgyben járunk, méghozzá a Szikla-forrásnál. Kellemes késő délutáni fények uralták épp a tájat, és egy csodaszépet alkottak a lágyan fodrozódó hullámokkal karöltve. Mintha egy víz alatti kristálypalotát véltem volna felfedezni a forrás kis tavában. Ti is látjátok? Eddig leginkább a Bükkben készült fotók voltak láthatók, ám ide csempészek egy Balatonit is. Mert hogy a Balaton-felvidék a másik nagy szerelmem. Újabban többször előfordulok arrafelé, és úgy találom, hogy egyedi bája okán nem véletlenül érdemelte ki a „magyar Toscana” címet. Most egy borongós délelőttön, az örvényesi csónakkikötőben készült képet hoztam, de az elkövetkező időben sok felvidéki fotóval (is) találkozhattok majd. Úgy gondolom, stílszerűen egy bükki képpel illik befejeznem ezt a „tárlatot”. A kép egy bélkői túra után készült a Lak-völgyi-tó partján, mely Bélapátfalva mellett található. A langyos nyári alkonyon igen alkalmas volt a hely arra, hogy egy tizenöt kilométeres, mintegy hatszáz méter szintemelkedéssel „fűszerezett” túra fáradtságával a lábunkban, a tó szemben lévő partján magasodó, hihetetlenül varázslatos képet mutató elbányászott hegy látványában gyönyörködve ülepítsük az aznap felhalmozódott élményeket. Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak:
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Láttad már?Vizek - fények Archives
October 2017
Cimkék
All
|