Télen ritkán járom az erdőket, mezőket, mert bár akkor is gyönyörű a természet és a táj, számomra mégis akkor a legkedvesebb, amikor már zöldellnek a fák és nyílnak a virágok. Azaz, a tavasz a kedvenc évszakom, na és persze az ősz, amikor virággá válik minden levél. De most a tavaszt próbálom elhozni nektek azzal, hogy összeválogattam egy csokrot kedves apró útitársaimról, a vadvirágokról. Nem igazán rohanok túráim alkalmával, mert nekem a szabadság ösvényeit járni nem a teljesítményről szól. Még ha akarnék sem tudnék tempósabban haladni, mert léptem-nyomon „feltartóztatnak” kis barátaim, a vadvirágok. Rám nevetnek, megállítanak és felvidítanak. Nem tudok csak úgy közönyösen elballagni mellettük, ezért legtöbbjük mellett „letáborozok” egy picit és csodálattal adózom a természet e tökéletes szépséggel megalkotott parányai előtt. Alább néhány emlékezetes találkozásunkról készült fotómat osztom meg veletek, remélvén, hogy látványuk majd benneteket is felvidít. Elsőnek következzék a gyermekláncfű vagy más néven pongyola pitypang (Taraxacum officinale). Ezerféle, hangulatosabbnál hangulatosabb elnevezést adott neki a népnyelv. Gyermekkoromban én kutyatej néven ismertem, így nevezték ugyanis mifelénk. A dallamos pitypang elnevezés vélhetően mindenkit jókedvre derít, de hasonlatosan vidámak például a pimpónya, a pimpiparé, a papatyi virág vagy a kácsavirág elnevezések, a vakulócsirkéről már nem is beszélve. Repülőszőrös magvait alighanem mindenki óriási lelkesedéssel fújkálta gyermekkorában. Váltsunk most színt – amit a későbbiekben még sokszor megteszünk –, és most jöjjön egy lila virág. Mivel nem vagyok botanikus, és a virágnevekkel is bajban vagyok, sokszor a google képkereső segítségével próbálom (fotómasinával) lekapott szépségeimet azonosítani (csak zárójelben, virágot soha nem tépek le). Jelen esetben a képen látható virágot a Symphyotrichum georgianum (angol nevén Georgia aster) nevű virághoz találtam a leghasonlatosabbnak. Ha valaki tudja a pontos magyar nevét, kérem jelezzen vissza nekem. Előre is köszönöm. Most egy nagyon kedves és sokfelé fellehető virág következik, jelesül a vadrózsa (Rosa canina), gyepűrózsa vagy csipkerózsa. A Balaton-felvidéket járván, olykor több száz méteren át kísért ez a kedves virág, bokrai mögött/felett előtűnő tanúhegyek látványával fűszerezve. Ősszel sem mindennapi látványt nyújtanak a bokrok, hiszen olyankor az őshonos növény tűzpiros termései ékesítik azokat, melyek nem mások mint a csipkebogyók. És ha már kedves virágról volt szó, akkor következzen a legnagyobb kedvencem, a pipacs (Papaver rhoeas), amit Álomhozó tűzpiros virág című írásomban anno meg is „énekeltem”. Szebbet mint nevezett írásomban idéztem, most sem tudok mondani róla, mert Schaffer Erzsébetnél jobban ezt senki nem tudja: „...zsenge tűz az egész elröppenni készülő virág. A zöld szár szúrós és erős, tartja keményen a leheletfinom szirmokat, mintha össze se tartoznának, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. És mégis egy tánc az egész virág. Egy eskü, egy fogadalom, sikoltó, finom szemérmes gyönyör ez az apró útszéli gyom. Lázadó, szerelmes virágok.” Mivel a legnagyobb kedvencről van szó, talán megbocsátható nekem, hogy három róla készült képemet is közzéteszem alább. Egyet napsütötten, egyet eső után, ázottan, lehajtott fejjel és még egyet, ahol a vakító napsütésben büszkén áll a kopár várfokon, bizonyítván, hogy az élet utat tör magának. Ha már a pipacs szóba került, nem hagyható ki leggyakoribb szomszédja sem. A búzavirág (Centaurea cyanus) régen a vetések élénk színfoltja volt, manapság már a gyomirtás jócskán visszaszorította. Úgy mondják, bár kedves megjelenésű, valójában igen agresszív, szinte kizsarolja a talajt, melyből igen gyorsan veszi fel a tápanyagot, megelőzve szomszédait. Én azért szeretem (már mint a látványát). A szomszéd után jöjjön most egy rokon. A hegyi imola (Centaurea montana) a közeli rokonságban álló kék búzavirággal ellentétben nem egyéves, hanem évelő növény. A kék külső és a bíbor különböző árnyalatait felvonultató virágbelső meglehetősen látványossá teszi ezt a szépséget. A következő képet látván kevesen asszociálnak valami kellemetlenre, pedig a bogáncsról (Carduus) lenne szó, ami ugye egy tüskés igencsak kapaszkodó, jobban mondva akaszkodó valami. De a virága azért figyelemre méltó. A végére bíborba boruló csokor utolsó képén egy, illetve jobban mondva kettő, a valóságban talán 1-1,5 centiméter átmérőjű apróság látható. A Börzsönyben találkoztam velük, és bevallom őszintén, nem tudom a nevüket. Csak azt tudom, hogy gyönyörűek. Egyúttal a „körözésüket” is elrendelem, ha valaki felismeri őket, kérem segítsen :))) Megjegyzés: Időközben az egyik legkedvesebb olvasómtól azt az infót kaptam, hogy a vezér-, illetve záróképen erdei szegfű (Dianthus sylvestris) látható. Köszönet érte Máriának :) Nos, ennyi lett volna a csokor, remélem tetszett nektek. Több csokorra való van még a gyűjteményemben, így meglehet, hogy összeállítok később egy újabbat is. Ami biztos, a jövőbeni útjaimon is számítok arra, hogy a fentiekhez hasonlatos kis „útonállók” fogják majd lassítani a haladásomat. Ami cseppet sem bosszant, mert gépemmel elkapom őket, és persze veletek is megosztom majd az élményt.
Kollát Gyula
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Láttad már?Vizek - fények Archives
October 2017
Cimkék
All
|