 A természet hívó szavát a lelkével „hallja” meg az ember. Lelki szemei előtt megjelennek az égbe nyúló hegyormok, a napsütötte rétek és a félhomályos szurdokok; hallani véli a fák leveleinek zizegését, a madarak dalát, kis patakok vizének csobogását. Szinte érzi bőrén a lombokon átszűrődő napfény lágy simogatását, és ekkor indulni kell!
2 Comments
 Ülök a buszon. Egerből utazom Parádfürdőre. Recsken lehuppan mellém egy idősödő hölgy, aki szintén Parádfürdőre utazik, így maradok a belső ülésen. Amint leül, előkap egy nejlonzacskót, és eszegetni kezd. Ahogy elnézem, valami bejgliféle lehet a zacsiban, azt csipegeti ujjaival, és tömködi a szájába. Az ábra szerint mintegy 2-3 kilométert fog a buszon utazni, így érthető, hogy ilyen hosszú távot nem bír ki étlen-szomjan...
 Néhány hónapja, még a nyár közepén történt, hogy az egyik kedves ismerősöm, egy korábban közreadott (2015. április) írásomhoz komment formájában újabb megjegyzést fűzött. Az újabb alatt az értendő, hogy ezt megelőzően is több alkalommal élt a lehetőséggel, hogy a cikkel kapcsolatosan kifejtse a véleményét. A mostani (nyáron történt) megnyilvánulása azt a célt szolgálta, hogy megerősítse korábban kifejtett álláspontját – mely szerint a SZERELEM BETEGSÉG –, méghozzá „idegen tollakkal” ékeskedve, egy halom őt igazoló iromány belinkelésével.
Mottó: „A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?”*  Nézem a pecásokat. Egyik halat a másik után akasztják le a horogról. Nézem a halakat. Hangtalan tátogásuk szíven üt. Néma kiáltásukat senki sem hallja, néma fájdalmukat senki sem érzi. Nézem a fákat, mint dőlnek hangtalan a fűrész nyomán. Csak tompa puffanás hallik, jajszavuk elvész a csendben. Nézem az embereket. Lelkükön hatalmas tátongó sebek. A tettes nem érez lelkiismeret-furdalást, mert áldozata némán tűr, nem jajong. Ha a fájdalomnak nincs hangja, akkor az nem is fájdalom? kgy * Ancsel Éva
Kép: zoharlindenbaum.com  Bloggerként díjat kapni igen megtisztelő dolog. Még akkor is, ha ezt a díjat nem egy szúrós tekintetű, a kákán is csomót kereső, szőrszálhasogató emberkékből álló nagy hatalmú zsűri ítéli oda a betűvetőnek, hanem „csak” egy lágyszívű bloggerkolléga. A minap megesett, hogy – közel tucat általam is nagyra becsült „szófacsaróval” karöltve – a Liebster Blog Award díj boldog tulajdonosa lettem.
 „Felhők gomolyognak mindenütt, a látási viszonyok közel minimálisak, két óra múlva sötétedik. Normális vagyok? Őrülten vágyom lesíelni itten, elszántam magam és vállalom a legnagyobb kockázatot... Leérkezek ma 4400-ra? Ha nem, „eltűntem”, a mentésnek a gondolata is kizárva egy ekkora hegyen, egy ilyen hófalon - csak magamra vagyok utalva.”
 A címet – talán mondanom sem kellene – Arany János örökbecsű sorai ihlették, bár az indíttatás közel sem azonos. Míg ő – lantját – lelkének tovatűnt ifjúsága felett érzett bánatában kívánta sutba dobni, jómagam a tollam – hangsúlyozottan ideiglenes – letételével egy kis időre szabadulni kívánok a magam kreálta mókuskerékből. Abban is különbözünk, hogy költőóriásunk versében nem ígért már több dalt, én viszont – némi idő elteltével – folytatni kívánom az „éneket”.
 Arany János örök érvényű sorai jutottak eszembe, amikor a minap két különleges ember ténykedéséről olvastam. Különös, hogy alig pár perc eltéréssel bukkantam a két irományra. Vélem, az meg már egyáltalán nem különös, hogy az érintettek Dél-Amerikaiak. Ami közös bennük, hogy mindkettő EMBER (így, csupa nagybetűvel) a szó legnemesebb értelmében.  Írj blogbejegyzést az elmúlt hónap (ez ugyebár február volt) 3 kedvenc bejegyzéséről, amit másoknál olvastál. Így szól kis bloggerközöségünk „főnökaszonyának” soros felhívása, amely a BLOGGEREK HÁZI FELADATA kategóriában ma közzététetett. Ez a mostani feladat ismét kedvemre való, így nagy örömmel állok neki a „körmölésnek”. Visszakeresve az általam Top 3-ba sorolt írásra kiderült, hogy valamennyit a nagy érzés ihlette. Romantikára hajló lelkületem ismeretében nincs is csodálkozni való azon, hogy „ők” lettek a kiválasztottak.
 Midőn a MAGYAR BLOGGEREK kis (ám egyre növekvő) csapatába „betettem a lábam”, hamarosan egy javaslattal is éltem azt illetően, hogy rendezzünk házi bloggerversenyt. Az ötlet már akkor is támogatókra talált, ám most újabb lendületet kapott a dolog Norbi barátom mai bejegyzése kapcsán. Sokan hozzászóltak, sok minden felvetődött, a lényeg: szinte mindannyiunknak tele van a hócipője a „nagy testvérrel”. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Szabad véleménynyilvánítás Archives
September 2017
Cimkék
All
|
RSS Feed
