„Felhők gomolyognak mindenütt, a látási viszonyok közel minimálisak, két óra múlva sötétedik. Normális vagyok? Őrülten vágyom lesíelni itten, elszántam magam és vállalom a legnagyobb kockázatot... Leérkezek ma 4400-ra? Ha nem, „eltűntem”, a mentésnek a gondolata is kizárva egy ekkora hegyen, egy ilyen hófalon - csak magamra vagyok utalva.” Az éppen húsz éve történt, a Pamír-hegységben található 7.134 méteres Lenin-csúcs meghódítását követő BigFoot-tal történő lejutásáról ír ekképpen Erőss Zsolt. Kísértette hát a sorsot. Ekkor is, máskor is. Egy alkalommal, amikor azt kérdezték tőle, hogy meddig lehet még kísérteni a sorsot, így válaszolt: „Mindenki kísérti a sorsot, aki él... Az ember nem arra van teremtve, hogy passzivitásban éljen. Éppen ezért nem azt érzem, hogy kísértem a sorsot, hanem azt, hogy jól élem meg az életet.” E hitvallásának megfelelően élt. Sorsa 1981 nyarán pecsételődött meg véglegesen, amikor találkozott Beczási György doktorral, aki megismertette a hegymászás szépségeivel. Ettől az időponttól kezdődően lett minden álma a csúcsok meghódítása. Élete első szikláját a Békás-szorosban mászta meg, majd jutott egyre magasabbra: Tátra, Alpok, hétezresek, nyolcezresek. 2002-ben ott áll a világ tetején, ő az első magyar, aki feljut a Mount-Everest csúcsára. Ám a hegymászó élete közel sem csak diadalmas csúcshódítások és hangos ünneplések sorozata. A mérleg másik serpenyőjében elfagyott ujjakat és a természettel vívott – testet, lelket, barátságokat sem kímélő – heroikus küzdelmet találjuk. E harc közben Zsolt is elvesztette több társát, a legjobb barátját és a fél lábát. A hegymászók gyakran kerülnek olyan tragikus helyzetbe, amelyet szinte lehetetlen ép ésszel felfogni és feldolgozni. Egy alkalommal barátja, mászótársa a szeme láttára halt bele egy ártatlannak tűnő esésbe, mert a szíve egész egyszerűen nem bírta azt az adrenalinlöketet, amit az esés okozott. Hasonlóan döbbenetes veszteség volt, amikor legjobb barátja, Horváth Tibor meghalt az Annapurna csúcstámadása során, 2012-ben. Hópárducnak (a volt Szovjetunió hétezres csúcsainak megmászásával érdemelte ki e címet) azonban ezek a veszteségek sem tudták elvenni a kedvét kockázatos szenvedélyétől. Amikor azt kérdezték tőle, hogy miután egyszer majd megmássza az összes nyolcezrest mi lehet még kihívás számára, így válaszolt: „Ismerek egy spanyolt, aki másodjára mássza a tizennégyet, de ezt nem érzem értelmes dolognak... Visszamennék mondjuk az Everestre egy nehezebb utat mászni, de hétezres hegyekből is végtelen sok cél van.” Arra a kérdésre pedig sosem akarja e abbahagyni a hegymászást, így felelt: „Hiba lenne nem gondolkodni ezen. Igaz, csak egy olyan embert ismerek, aki úgy döntött, hogy nem csinálja tovább. Ez a döntés nem arról szól, hogy innentől kezdve sakkozni fogok, hanem arról, hogy a kockázatokat lejjebb veszem. Nem a legextrémebb dolgokat vállalom, hanem könnyebb túrákon veszek részt. Persze ott ugyanúgy lehet baleset.” Ez év márciusában indult tizedik nyolcezresének. Tudta mire vállalkozik: „A Kancsendzönga nem mondható könnyű terepnek, mivel a harmadik legmagasabb csúcs a világon. A Himalája legdélebbi hegycsúcsa, ezért direktbe kapja a rossz időt, technikailag pedig jégfalak és lavinaveszélyes lejtők szegélyezik. Kevesen érik el ezt a csúcsot, rossz híre van, a balesetek száma elég magas, ezért nem sokan indulnak a meghódítására. Itthonról előre tekintve még vannak bennem félelmek, de mikor már ott vagyok, a cél éltet és visz előre, ott a hegyen már nem gondolkodom a veszélyeken” 2013. május 20-án társával (Kiss Péter) fel is ért a csúcsra. A feljutás azonban túl sok időt és energiát vett igénybe, a két hegymászó nem tudott visszaereszkedni a 4. táborba. Május 22-én az expedíció vezetése sikertelen keresést követően eltűntnek nyilvánította őket. Akik találkoztak vele, azt mondják, Erőss Zsoltból hihetetlen erő és életöröm sugárzott. A halálhoz való viszonyáról, arról hogy miben más a halál odafönt, így vallott: „Jobban elfogadja az ember. Régebben sokkal közelebb volt az emberekhez a születés, a halál, a közösség együtt élte meg az ilyesmit. Ezek a dolgok mostanra eltávolodottak tőlünk, és olyan mintha nem is kéne, hogy az életünk része legyen. Tudnunk kell elfogadni, és közelebb engedni magunkhoz az elmúlást, még ha ez a kicsit önző, individualista társadalom úgy is viselkedik, mintha sosem kéne meghalnia.” Zsolt, a székely-magyar Hópárduc egyszer állt a Világ Tetején, ám valójában még ennél is magasabbra jutott. Az emberek szívébe. Oda, ahol örökké élni fog. Kollát Gyula Megjegyzés: ez az írásom 2013. május 23-án jelent meg a felsofokon.hu weboldalon, a szakmai blogmagazin Bölcsészettudomány szakterületén a szabad bölcsészet szakágban. Mindeddig ott láttam jó helyen az írást, főként annak köszönhetően, hogy – mint a lentebbi képen látható – az egyik legsikeresebb cikkem, ami több mint ötszáz lájkot kapott. Most azonban a nevezett blogmagazin hamarosan új formátumban, más felületen fog megjelenni, így az írás által eddig gyűjtött kedvelések elvesznek. Ennek okán úgy döntöttem, hogy ha már mindenképpen elvesztem az elismerésnek ezt a formáját, akkor inkább a saját „szépvilágos” oldalamra telepítem át. Erőss Zsolt erdélyi születésű székely hegymászó, aki első magyar állampolgárként mászta meg a Föld legmagasabb hegyét, a Csomolungmát. Magyarország legeredményesebb magashegyi hegymászója; tíz 8000 m fölötti csúcsot hódított meg (ebből kettőt műlábbal), amivel a nemzetközi élmezőnybe is bekerült. 2013. május 21-én a Kancsendzönga megmászása után a visszaúton eltűnt.
Forrás: Könyvesblog, Life.hu Képek: szeretlekmagyarorszag.hu, mindennapi.hu, ujszo.com, vhegy.com, euronews.com, explorerworld.hu, index.hu
1 Comment
5/6/2016 08:26:01 am
Tisztelt Kollát Úr,
Reply
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Szabad véleménynyilvánítás Archives
September 2017
Cimkék
All
|