A szőke folyó szárnyas virágai

„Ki a Tisza vizét issza, annak szíve vágyik vissza.” - tartja a mondás. Nincs még egy folyó, amely hol méltóságteljes, lassú kanyargásával, hol zabolátlan rohanásával ily mélyen beásta volna magát a magyar ember szívébe. Szempillantásig élő „virágainak” a sötét folyófenéken hosszú éveken át gyűjtött erejét egy nyári napnyugta ragadja magával.

---

Megérkeztek! Általában június tizedike-huszadika között rajzik a tiszavirág, és ebben az évben sem tévesztették el a dátumot. Ennek apropóján ismerkedjünk a napfény városának szőke folyójával és repkedő virágaival.

A folyó neve a vaskorban a mai Szeged területén megtelepedett népcsoportoktól származhat: a „tijah” (ejtsd: tidzah) szó folyót jelenthetett. A szőke jelzőt a benne lévő iszapról kapta. Általában egy szeszélyes, de szeretett folyónak tekintik. 1920-ig a „legmagyarabb folyónak” is nevezték, mivel teljes hosszában a történelmi Magyarország területén folyt.

Ami a keresztényeknek Krisztus születésével kezdődik az Szegednek az 1879. március 12-i nagy árvízzel indul. Az új időszámítás. Volt a Víz előtt és ami utána következett, az a Víz után. Aznap hajnali 2 órakor Gergely napján betört a víz, amely felbecsülhetetlen anyagi károkat okozott ugyan és döntő csapást mért a város ősi életformájára, ugyanakkor a fejlődés páratlan lehetőségeit is megnyitotta előtte.
A víz, a föltámadt szélvihartól is támogatva mindent elsöpört. Csak a város legősibb, legkiemelkedőbb része, a Palánk környéke maradt szárazon. Többi részét elnyelte az ár és másfélszáz emberéletet követelt. 5458 ház összeomlott, épségben csak 265 maradt. Mintegy 60 000 ember vált hajléktalanná.

„Temető a Tisza mikor kivirágzik”, hangzik a népdal első sora. Egyetlen nap. Emberi léptékkel nem sok, de a kérésznek egy egész élet. Egyetlen napja van, hogy párt találjon magának, szaporodjon és a nap végén neki tényleg bealkonyul. Még emésztőrendszere sincs, minek is arra az egyetlen napra? A tiszavirág igen gyenge repülő, lepottyanhat akár egy légfuvallat, egy leeső vízcsepp hatására, vagy ha egymásnak repülnek.

A párosodás után a megtermékenyített peték lesüllyednek a mederfenékre, a kikelő lárvák pedig befúrják magukat a meder falába. A víz felé nyitott vájatban élnek három évig tíz-százezres egyedszámú telepeken. Három év után június elején a kérészek előbújnak üregükből és a víz felszínére emelkednek.
​Már a járatok szájánál békák várják őket, de lesben állnak a madarak is, és a ragadozó halak sem akarnak kimaradni a lakomából. Kérészekre vadászik ilyenkor a folyó partján a sárgarigó, a sirály, az erdei pinty, a mezei veréb és a barázdabillegető is.
A vízből kibúvó lárvák leginkább a partról benyúló faágakon, a vízben álló stégeken vedlenek. A kikelő szárnyas egyedek a víz felszíne közelében megkezdik rajzásukat. Néhány méter magasságú kavargó tömegben a hímek megkeresik a párjukat, a levegőben párosodnak. A párzás után a hím rövidesen elpusztul, a nőstény a vízbe rakja a petéit, majd párja sorsára jut.

A víz felszínét elhalt tiszavirágtetemek lepik el, lassan tovasodródva a folyóval. Mindez néhány óra alatt játszódik le mint az átalakulás, a fajfenntartás, a halál és a továbbélés drámai megnyilvánulása.
​Mondják, a Tisza lágy és szeszélyes akár egy asszony, így hát nem is lehet másként bánni vele: szeretni kell, de óvni is, hogy vize az utánunk jövőket is hűsítse, halai táplálják unokáinkat és lelkük hazatalálhasson a békés tiszai tájban.
                                                                                                                           Kollát Gyula

Kapcsolódó tartalmak:

Képek: tudkompot.wordpress.com, sajto-foto.hu, wikimedia.org, zold.itthon.hu, gallery.site.hu, info.szolnok.hu, arsnaturae.hu