18 évesen egy szörnyű buszbaleset áldozata. Hónapokig lebeg élet és halál között. Mivel a gerince több helyen eltört, ezért egy életen át vasfűzőt kell viselnie, ám ez semmiségnek tűnik számára ahhoz képest, hogy a vele együtt utazó, és a balesetet karcolás nélkül megúszó szerelme betegsége, lábadozása időszakában elhagyta. Ez a szemlélet jellemezi a sokat szenvedett, folyamatos szerelmi lázban égő mexikói festőművész, Frida Kahlo (1907–1954) életét. Nem a közlekedési baleset volt az első csapás egészségi állapotát illetően, mert azt megelőzően hatéves korában gyermekbénulás következtében egyik lába örökre deformálódott. Sokakat minden bizonnyal visszahúzódóvá tett volna a csapás, Fridát azonban sokkal inkább megacélozta. A rendkívül éles eszű kislány különös szépségű, lázadó természetű kamaszlánnyá cseperedett. És ekkor bekövetkezett a baleset. Betegsége hosszú időre ágyhoz kötötte, így új foglalatosságot kellett találnia magának. Édesanyja kitalált egy ötletes szerkezetet, amelyről egy papírtartó fatábla lógott. Baldachinos ágyának mennyezetére a teljes felület beborító tükör került, melyben láthatta magát, ekképpen önmaga lett képeinek modellje. Ekkor kezdte el festeni a tizenéves lány első önarcképeit (közel 150 festményének fele önarckép). Felgyógyulása után, 1928-ban csatlakozott egy művészeti csoporthoz, és itt ismerkedett meg későbbi férjével, élete nagy szerelmével, Diego Riverával. „A buszt leszámítva, Diego volt életem legvégzetesebb balesete” – értékelte élete vége felé Frida találkozásukat. A férfi huszonegy évvel volt idősebb nála. Csúnya és kövér, akár egy óriási béka, érthetetlennek tűnik, mi tetszhetett benne a húszéves lánynak. A megértéshez tudni kell azonban, hogy az akkor már sikeres és köztudottan nagytermészetű művésznek olyan karizmája volt, ami mágnesként vonzotta hozzá a leggyönyörűbb nőket. 1930-ban kötöttek házasságot, majd évtizedeken át boldogítva és gyötörve egymást, útjaik hol elváltak, hol újra találkoztak, de a fontos pillanatokban, így Frida legfájdalmasabb utolsó éveiben szeretetben fonódtak össze. A feleség számára a gyötrelem oka – a testi fájdalmakat leszámítva – párja csapongó élete. A pohár akkor telik be nála, amikor férje és húga egymás szeretői lettek. Elhagyja Diegot, és megfogadja, hogy soha többet nem fog rászorulni egyetlen férfi anyagi támogatására sem. Ezt a fogadalmát könnyen meg is tarthatta, mivel festményei addigra keresetekké váltak, és jó megélhetést biztosítottak neki. Különféle viszonyokba bonyolódik – előbb férfiakkal, majd később nőkkel is. A magyar származású amerikai fotográfus Muray Miklós szeretője lesz. Szerelmük lángol, a férfi úgy látja szépnek őt, ahogy van. Fájdalmaktól elgyötörten, örökösen vasfűzőbe bújtatva, sorvadt lábbal. Mindegy volt neki, „hány sebből vérzik”, az asszony szenvedélyes, különös lelkéért rajongott. Kahlo úgy hívta őt, a fény hercege. Méltán. A legszebb fotókat ő készítette róla. Frida egy évig bírta Diego nélkül. Újra összeházasodtak, és ígéretet tettek, hogy többé nem bántják, csak szépen szeretik egymást. Mindenesetre a szexet egyelőre mellőzték. Ez volt az időszak, amikor a Sztálin elől menekülő Lev Trockij és felesége, Natalja beköltözött otthonukba. A „kecskebak”, ahogy titokban nevezte az idősödő Trockijt, nem tudott ellenállni az asszonynak, titokban találkozgattak. Mire végül a viszony veszélyessé kezdett válni, a házaspár elköltözött a Kék házból. Diego semmit nem vett észre az orra előtt zajló románcból. Kahlo élete utolsó éveit tolószékben töltötte. A nap minden percében gyötörték már a fájdalmak, negyvenhét éves korában végzett vele a tüdőelégtelenség. Naplójának utolsó sorai ezek voltak: „Remélem, örömteli az elmúlás... és soha nem térek vissza... Frida.” Rövidre szabott életében a létért való küzdelem jelentette a legnagyobb kihívást, így az, hogy a betegségeivel folytatott szüntelen harc mellett festőként is helytálljon, már könnyen átléphető akadálynak bizonyult. Testi kínjain felülemelkedve, mintegy mellékesen tört be a férfiak uralta művészvilágba, és bebizonyította, hogy nőiségének megtagadása nélkül is képes képzőművészként érvényesülni. Művészetének legfőbb tárgya saját élete volt. Képei révén betekintést nyerhetünk a korában igencsak extrémnek mondható életébe, láthatjuk a testével folyamatosan küzdő, de ízig-vérig szexualitástól fűtött asszonyt, viszontagságos szerelmét, gyermek iránti vágyát. „Merj élni, meghalni bárki tud!” Ez a felszólítás áll naplójának nyitóoldalán. És Frida élt. Sokat. Többet, mint amennyit bármelyikünk el tudna képzelni. Kollát Gyula Forrás: Frida Kahlo szerelmei, Nők Lapja Café, Koronczay Lilla - Nők a művészetben, Rubicononline, Bodor Kata
Képek: tumblr.com, 8tracks.com, rcmultimedios.mx, capellidifata.it, timeisart.org, potatomato.com, tequilaboom.ru, republicofyou.com.au, artchezmoi.com, accessatlanta.com, lipstickalley.com, vivazapata.blog.br, plus.google.com, fotopedia.com, centoparole.it, fansshare.com, arriere,net, huffpost.com, biography.com, buffalonews.com, behance.net, cancunpendulo.tv
2 Comments
csilla
11/4/2014 05:39:17 am
Egy fontos adalék lemaradt. Mégpedig az, hogy Frida félig meddig magyar származású volt. Apja Guillermo Kahlo "Jakob Heinrich Kahlo ékszerész és Kaufmann Henriette fia. Lánya, Frida Kahlo ültette el azt a hitet, hogy apja magyar-zsidó származású, később azonban Gaby Franger és Rainer Huhle Fridas Vater című kötete[1] [2] szerint a család protestáns német származású. Guillermo Nürnbergben kezdte el egyetemi tanulmányait, 1891-ben vándorolt ki Mexikóba apja ösztökélésére, ahol előbb egy üvegáru, később egy könyvesbolt, majd egy ékszerüzlet eladója lett. A María Cárdenával kötött első házasságából két lánya született, Maria Luise és Margarita. Felesége a második kislányuk születésekor meghalt. Így huszonhét évesen Kahló újra megnősült. Az apai ágon indián, anyai ágon spanyol származású Matilde Calderón y González-szel kötött házasságából négy lánya született, Matilde, Adriana, Frida és Cristina. Guillermo Kahlo apósától, Antonio Calderóntól tanulta meg a fényképészet mesterségét. Kezdetben az El Mundo Ilustrado és a Semanario Ilustrado folyóiratok számára készített építészeti témájú fotókat, majd 1905-től Porfirio Díaz kormányzatának megbízásából négy év alatt bejárta az országot, hogy az állami kézben lévő templomokról leltárt készítsen. Munkájának emlékét őrzi az a Mexikó építészeti örökségéről készített 4 500 fotó, melyeket máig nagy becsben őriznek a különböző mexikói közgyűjtemények."
Reply
Kollát Gyula
11/4/2014 08:39:40 am
Nem is tudom mit mondjak Csilla! Fantasztikus a kiegészítés, amit ehhez a cikkhez írtál, számomra rengeteg, általam nem ismert információval szolgált. Nagyon köszönöm, és maradj továbbra is velem :)
Reply
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?A szívek királynői Archives
January 2018
Cimkék
All
|