Volt egy nagy-nagy álmuk. Megvalósítása érdekében még szabályos kínzás-sorozatnak is alávetették magukat, ám hiába bizonyosodott be, hogy sokkal tovább bírják a fájdalmat, a meleget, a hideget és a monotóniát mint a férfiak. A lehetőséget nem kapták meg, így csak álmaik szárnyalhattak a világűrben, ők maguk maradtak a földön. 1961 nyarán egy Új Mexikó-i laboratóriumban 25 pilótát teszteltek a legnagyobb titoktartás mellett, hogy vajon képesek-e leküzdeni az űrrepülés okozta megterheléseket. Szívósak voltak, magabiztosak és magasan képzettek, ám valamennyiük előtt ott tornyosult egy igen nehezen leküzdhető akadály - mindannyian nők voltak. Az ötnapos, egészséget, kitartást és türelmet próbára tevő tesztsorozat 87 vizsgálatból állt, melyek egy része mai szemmel nézve leginkább az inkvizíció válogatott kínzásaihoz hasonlítható. Ízelítő a „választékból”: a teljesítőképesség határáig folytatandó kerékpártaposás, közel egy méter hosszú gumicső lenyelése, hódzsír-olaj, radioaktív víz és folyékony bárium ivás. Hogy teszteljék, vajon hajlamosak-e szédülésre, jéghideg vizet injekcióztak a fülükbe és 18 tűt szúrtak a fejükbe, hogy rögzítsék agytevékenységüket. - lentebb a képen: Jerrie Cobb - Mindeközben egy asztalhoz erősítették őket, melyet különböző szögekben megdöntöttek, hogy az orvosok mérhessék a megváltozott szívműködést és vérnyomást. A kiképzés folytatásaként – a jelöltek maguk közt „kutyafürdetésnek” hívták – 10 órás időtartamra berakták őket egy meleg vízzel töltött izolációs kamrába, egy kicsiny, légmentes, hangmentes és tökéletesen sötét helyiségbe. A víz hőmérsékletét hajszál pontosan hozzáigazították testhőmérsékletéhez, megfosztván bármiféle hideg vagy meleg érzékelésétől. Kis idő múltán a kísérlet alanya mindenféle szenzoros érzékelő képességét elvesztette, szellemi tevékenysége összezavarodott, és hamarosan elvesztette látását, ízlelését, szag- és tapintás érzékelését. Nem csoda, hogy néhányuk szabályszerűen pánikba esett, és hallucinációktól szenvedett. A sor még hosszan folytatható lenne, ám ízelítőnek úgy vélem, elég ennyi is. A lényeg, hogy legtöbbjük igen fájdalmas volt és komoly fizikai felkészülést igényelt elviselésük. Az embertelen vizsgálatokat követően tizenhárman álltak készen az űrhajóskiképzésen való részvételre. A társaság később a „Mercury 13” csoport néven vált ismertté. Az űrbe küldésük mellett (fizikai és pszichikai alkalmasságukon túl) további komoly érvek is szóltak. Példaként, sokkal könnyebbek voltak férfitársaiknál, abban a korszakban, amikor minden egyes parányi súly, amit sikerült megspórolni az ember világűrbe küldésekor rendkívüli fontossággal bírt. Emellett sokkal kevésbé voltak hajlamosak szívproblémákra, kevesebb értékes oxigént fogyasztottak, és láthatóan eredményesebben oldották meg azokat a feladatokat, ahol precíz mozdulatokra volt szüksé A hölgyek tehát készen álltak a következő tesztfázis végrehajtására, és a klinika már el is rendezte repülőjegyüket Floridába, ám mindössze két nappal felszállásukat megelőzően arról tájékoztatták őket, hogy a teszteket törölték, a NASA nem tart igényt további szolgálataikra. Egyikőjük így nyilatkozott: „Az volt a benyomásom, hogy mindez már előre lefutott dolog volt; a Mercury férfi űrhajósai teljes erejükből azon voltak, hogy ne legyenek nők a közelükben az űrprogram során.” A következő évben az orosz Valentyina Tyereskovát (a lenti képen balra) fellőtték a világűrbe, miáltal kiélesedett a szópárbaj a NASA és a női csoportok között. Az űrhivatal, igyekezvén azt a látszatot kelteni, mintha innovatív és előrelátó lenne, visszakozott korábbi álláspontjától, miszerint „Nincs szükség női jelöltekre”. A szóbeli hátraarcot azonban tett nem követte, így az első amerikai nő, Sally Kirsten Ride (a lenti képen jobbra) majd csak 1983. június 18-án (32 évesen a legfiatalabb amerikaiként) jutott fel a világűrbe. 1995. február 3-án a csoport még életben lévő tagjait meghívták az Eileen Collins főhadnagy parancsnokolta űrrepülőgép kilövésére. Ezen a küldetésen szerepelt először női pilóta az Egyesült Államok űrtörténelme során. Eileen, ismervén azt a hatalmas harcot, melyet egykor a hölgyeknek meg kellett megvívniuk, kifejezetten kérte, hogy részt vehessenek a fellövésén. - lentebb a képen: Jerri Sloan balra és Eileen Collins jobbra - A fellövés után egyikük, Jerrie Cobb így nyilatkozott: „Jó érzés, nagyszerű érzés volt látni Eileen fellövését. Csak az a gond, hogy erre 35 évet kellett várni! Boldog vagyok Sally Ride útja miatt is, sikeres utat kívántam neki, mint ahogy Valentyinának is – igaz, kissé csalódottan, merthogy ilyen hosszú ideig tartott országunknak felfogni, nőket is vegyenek be a tesztrepülésekbe. A tesztpilóták világa továbbra is egyfajta 'Öregfiúk Klubja'. Ha Oroszországban éltem volna, én lehettem volna az első nő a világűrben!” - lentebb a képen: Gene Nora Jessen, Wally Funk, Jerrie Cobb, Jerri Truhill, Sarah Rutley, Myrtle Cagle és Bernice Steadman - Tisztelgésül az úttörők egykori teljesítménye előtt, álljon itt a méltánytalan megkülönböztetést elszenvedett hölgyek névsora: Bernice Steadman, Gene Nora Stumbough, Irene Leverton, Janet és Marion Dietrich (ikerpár), Janey Hart, Jean Hixson, Jerri Cobb, Jerri Sloan, Myrtle Cagle, Rhea Hurrle, Sarah Gorelick, Wally Funk Kollát Gyula Forrás: „Csak férfiak jelentkezésére van szükség” - A Lovelace hölgyek, és a Nem-Annyira-Igaziak - Fordította: Aranyi László
Képek: tumblr.com, en.wikipedia.org, bp.blogspot.com, gstaic.com, npr.org, wordpress.com, sfgate.com, nasa.gov, qwerq.com, servimg.com, abyss.uoregon.edu, dspace.lrri.org
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?A szívek királynői Archives
January 2018
Cimkék
All
|