Barátnők voltak. Egyikőjük korának talán leghíresebb írónője, másikuk ugyanezen kor bálványozott szépségideálja. Ami közös bennük: zajos társasági életet éltek, szalonjaikban a kor hatalmi és intellektuális jelességei kivétel nélkül „törzsvendégek” voltak; és nem mellékesen, ki nem állhatták Napóleont! A nagy hadvezért erős és csökönyös asszonyok vették körül, akiket gyakran nehezebb volt kormányozni, mint egész birodalmát. A félelmetes anya, ki folyvást csak azt hajtogatta: „ha ez elmúlik, fiam...”, a kedvenc nővér, Paulina, kinek szexuális kicsapongásait képtelen volt megfékezni, és a feleség, „Josephine”, az egyetlen személy az életében, aki képes volt irányítani kérlelhetetlen, akaratos személyét. (lentebb a képen: balra Josephine, jobbra Paulina) Fenti erős nők iránt érzett szeretete ellenére Napóleon nőgyűlölő volt, különösen nem szerette a forradalom utáni Franciaország olyan nőit, akik felvilágosult gondolkodásúak voltak, előtérben álltak, vagy szerepük volt a politikában. A bevezetőben említett két barátnő, Juliette Récamier és Germaine de Staël-Holstein - vesztükre - egyaránt rendelkeztek a császár által nemkívánatosnak tartott tulajdonságokkal. Politikai és irodalmi körök vezetői, szalonjaik a felvilágosult gondolatok valóságos melegágyai, így maguk a Napóleonnal szembeni ellenállás eredői. Ahogyan Bonaparte hatalma nőtt, úgy lett egyre vonzóbb a nők szemében, lehetőséget találva egyúttal arra, hogy végre bosszút álljon. Undoksága legendás volt, különösen, ha talált olyan nőt, akit megfélemlíthetett. Egyszer azt mondta egy újonnan bemutatott vendégnek: „Hölgyem, nekem azt mondták, hogy ön csúnya. Nyilván nem túloztak.” Madame de Staël 1796. decemberében találkozik először Napóleonnal. Személyéért lelkesedik, nem a konzuli kormányzásért, így az utóbbit csak fokozatosan kezdi bírálni. Napóleon elutasító magatartása és hatalmi törekvései hamarosan ellenállást váltanak ki belőle, s politikájának elszánt ellenfelévé válik. Gondolatai borotvaélesek, úgyhogy a férfiúi hiúság, a képzelt fölény ritkán képes ellenállni egy ilyen rendhagyó női kihívásnak. Nem meglepő hát, hogy a császár mint nőietlenül eszes asszonyt utálta. Egy „üzenetváltásuk” a sajtóban: „arról nem tehet ön, hogy csúnya, de arról igen, hogy intrikus...” - mire Madame de Staël: „Bonaparte, lám, nem is olyan mindenható, ha tart tőlem, egy védtelen asszonytól. Ez büszkeséggel tölt el, de rettegéssel is...” Hogy Franciaországból mennie kell, az a napnál világosabb. A felügyeletével megbízott csendőrtisztnek – aki udvariasan negyvennyolc órát engedélyezett még neki, amíg a császári parancshoz híven elhagyja Párizst – azt találja mondani, hogy: ”látja, uram, hova vezet, ha egy asszony szellemes”. 1803 - 1815 között száműzetésben, folyamatosan külföldön él, leginkább a Genfi-tó melletti Coppet-ban. Vele költözik a sorsában osztozó barátnője Madame Récamier is, kinek bankár férje Napóleon politikája miatt 1805-ben nagy anyagi veszteségeket szenved el, s nem sokkal később a gyanakvó császár feloszlatja a túl sok royalista által látogatott fényes szalont, gazdáját pedig vidékre száműzi. Juliette később újra feltűnik Párizsban, ám mivel továbbra is sokat érintkezik a császár politikai ellenfeleivel, 1811-ben ismét száműzi. Ezúttal Itáliába utazik és csak Napóleon bukása után, 1815-ben tér vissza ismét a fővárosba. Mindeközben Germaine megírja monumentális, hatkötetes művét „Németországról” címmel, melynek első kiadását 1810-ben, Napóleon utasítására megsemmisítik. „Nők! A legnagyszerűbb ajánlattevők közé tartoznak. A hatalom az, amit szeretnek. Ez a legjobb afrodiziákum - akárcsak számomra. Megszerzem majd el is felejtem őket.” Napóleon ezt a szúrós, de annál hősködőbb megjegyzést Szent Ilona-szigeti száműzetésének (lám ő is ellenfelei sorsára jutott) idején teszi. Nem lehet meglepő, hogy az eredetileg „Európa kemény emberének tartott” Bonaparte azzal erősítette meg önnön macsós mítoszát, hogy a körülötte lévő nők befolyását csökkenteni, hírüket pedig befeketíteni próbálta. A fiatal Lamartine látni akarta Madame de Staëlt. Leült az útra és várt, míg ráesteledett. Ekkor porfelhőben hintó közeledett, melyben ketten ültek: a legangyalibb arc, kit a költő valaha látott; a másik azonban kissé nehézkes, túl színes, férfias, heves gesztusokkal beszélt, napellenzőül fűzfaágat tartva. Így látta Lamartine elhaladni maga előtt a női szépséget és a női gondolatot: Madame de Récamier-t és Madame de Staëlt…
Kollát Gyula Forrás: Napóleon és a nők, Múlt-kor - Lászlóffy Csaba: A száműzött Képek: blistar.net, en.wikipedia.org, flickriver.com, gogmsite.com, fineartamerica.com, liveinternet.ru, qwerq.com, lavenircdn.ne
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?A szívek királynői Archives
January 2018
Cimkék
All
|