„A tibeti nyelvben a nyindzsé szó, melyet „együttérzésnek” fordítanak, azt jelenti „a szív ura”, vagyis az, ami uralja gondolatainkat. Az együttérzés a buddhizmus szerint az a vágy, hogy gyógyírt találjunk minden szenvedésre és a szenvedés okaira – a tudatlanságra, a gyűlöletre, az irigységre, a féltékenységre...”* Ani egyike a sok száz tibeti és nepáli kislánynak, kik kolostorban kerestek menedéket az erőszak, az ütlegek és testi-lelki kizsákmányolás elől. Az időközben szerzetesnővé lett lányt kérdezem: - Iszákos apád erőszakossága, kegyetlenkedései gyakorlatilag semmivé tették a gyermekkorodat, mégis szereted. Hogyan lehetséges ez? - A buddhizmus gyakorlása arra tanít bennünket, hogy ellenségünket tekintsük úgy, mint egy tanítást arra, hogy a saját negatívumaink ellen küzdjünk. Apám lehetővé tette, hogy túllépjek önmagamon, hogy mélyen magamban ismeretlen erők felkutatására induljak. - Az örökös veréseket el lehet felejteni? - Ha nem vert volna, sohasem találtam volna rá mesterem útjára, és nem rendelkeznék egyetlen olyan tulajdonsággal sem, amit sikerült kifejlesztenem magamban, hogy jó emberré legyek. Azt gondolom, a próbatételek átformálnak bennünket. - A tibetiek többsége sohasem hagyja el hazáját, és azt gondolja, hogy világ máshol olyan, mint amilyennek a filmekben látja. Te is így voltál ezzel Ani? - Bevallom, az én fejem is tele volt ezekkel a klisékkel, mielőtt utazásaimat megkezdtem. Külföldön jöttem rá, hogy a valóság mennyire más, mint amit a moziban látunk. Barátaim több mint tíz órát dolgoznak naponta, alig vannak otthon, elgyötörten és feszülten érnek haza, az elérhetetlent kergetik. - Ezek szerint nem költöznél „nyugatra”? - A nyugatiak lüktető élete nem nekem való. Én, aki megszoktam, hogy egy völgy húzódik a lábaimnál, mindenekelőtt azt gondolom, hogy igen szűkös térben élnek. Jobban érzem magam a nyugalomban, a lassú életben, békében. Távol a tömegtől, a szennyezett levegőtől, ahol a kilátást nem takarja el semmi, és akadálytalanul tudok a magasba tudok tekinteni, ahová a szellemünknek is törekednie kell. - Könyvedben leírod, hogy mestered halála nagyon megrendített. Ti, buddhisták – akik hisztek az újjászületésben – hogyan viszonyultok a halálhoz? - A buddhisták nem félnek a haláltól, hiszen kétségkívül ez az egyetlen bizonyosság az életben. A halál közeledte arra készteti az embereket, hogy a szívük mélyére nézzenek, hogy rájöjjenek, mi is az igazán lényeges. Sokan ekkor megkérdőjelezik addigi életüket és a spiritualitás felé fordulnak. A halál ebben is kapaszkodót nyújt. - Úgy tűnik számomra, hogy – bár ezer harcot vívtál és küzdesz ma is szakadatlanul – boldog ember vagy. Jól látom? - A boldogság csak rajtunk múlik. Az ember sohasem akadályozhat meg egy közelgő bajt vagy akadályt. Ellenben megválaszthatjuk a módját, hogyan fogadjuk ezt a kellemetlenséget. Te vagy az egyetlen, aki rendelkezhet ezzel a hatalommal. Szeresd magad, ismerd meg magad, és a többi jön magától. - Szerzetesnőként soha nem tapasztalhattad meg a testi szerelmet. Bánod? - Nem, egyáltalán nem bántam meg. Tényleg azt hiszem, hogy többet kaptam így mint amennyit bármelyik nő is kívánhatna valaha. Szabad vagyok. Soha senki nem fogja magának megengedni azt, hogy azt mondja nekem: „Hogy merészelted ezt tenni a megkérdezésen nélkül?”. Oda megyek, ahová csak akarok, bármikor ha kedvem támad rá. És ez számomra felbecsülhetetlen. - Feminista vagy? - 2000-ben meghívtak, hogy vegyek részt az ENSZ szervezésében a női jogokról szervezett konferencián, New Yorkban. Kivételes alkalom volt. Mégis ezen az amerikai konferencián olykor nagy szomorúságot éreztem. Ezek az intelligens, tanult, nagy hatalommal bíró nők átvették mindazt, amit a férfiaknál bíráltak... Lesújtott, hogy egyes meghívottak nagyon követelőzők voltak, sőt, arrogánsak. - Nekünk, nőknek nem szabad ugyanazokat a módszereket követnünk, amelyek a férfiakat jellemzik: a dominanciát, a diszkriminációt, a mogorvaságot. Sokkal erősebbek vagyunk mi ennél! Tudatában kell lennünk női hatalmunknak. Az ösztönünknek. Annak a képességünknek, hogy gondoskodhatunk másokról. Az intelligenciánknak. A lágyságunknak. - Mi lett végül is abból a kicsi lányból, aki egykoron – elhagyván a szülői házat – sérült lélekkel elindult a kolostor felé? - A sok erőszak sok gyűlöletet szül. Mintegy megszelídített tigris, most is ott van a szívemben, gyomromban: háziállattá szelídült, de mégis alapvetően örökre vad marad. Harcos vagyok. A fegyvereimet szeretetnek és együttérzésnek hívják. - Kedves Ani, köszönöm a beszélgetést és ezt a szép, tartalmas (szent)estét! Kollát Gyula Utóirat: „Ha csupán magunkkal foglalkozunk, sebezhetőek vagyunk, és könnyen a zűrzavar, a tehetetlenség és az aggodalom zsákmányává válunk. Ha együttérzésből az empátia érzésével fordulunk mások szenvedései felé, a tehetetlen beletörődés átadja helyét a bátorságnak, a depresszió a szeretetnek, a szellemei szűklátókörűség a nyitottságra mindazokra, akik körülvesznek bennünket.”* Megjegyzés: Anival készült interjúm a képzelet szülötte. Ani (teljes nevén Ani Csöjing Drolma): A szabadságért szól a hangom című önéletrajzi regénye ihlette, melyet karácsony szentestéjén olvastam (természetesen egy lendülettel végig). Nagy Tibet-rajongó lévén a könyv alapon sikerre volt ítélve nálam, de még attól is többet nyújtott, mint amit előzetesen az írástól reméltem. Meleg szívvel ajánlom figyelmetekbe ezt a kötetet, melynek olvasása közben – bevallom – nem egyszer könnyekig hatódtam. *Matthieu Ricard (francia filozófus)
Képek: ytimg.com, libri.hu
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?A szívek királynői Archives
January 2018
Cimkék
All
|