„Egy uralkodó nem mondhat le, csak megfosztható trónjától” - vallotta. Nem is tette meg soha. Az utolsó magyar királyné, az utolsó magyar koronás fő, aki 67 évig járt feketében, hamar elvesztett férjét, és vélhetően elvesztett „birodalmát” is gyászolván. Az első világégést követően a széthulló Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodója, IV. Károly ugyan 1918. november 11-én Ausztriában, két napra rá pedig Magyarországon is lemondott az államügyek viteléről, ám a koronáról nem. A házaspár svájci emigrációba vonult, ahonnan Károly 1921 folyamán kétszer is megpróbált visszatérni a magyar trónra. A második királypuccs után néhány napot a tihanyi apátságban töltöttek fogságban (ekkor tartózkodtak utoljára magyar földön). Innen az antant megbízottai a kellemes éghajlatú, de biztonságos távolságban fekvő Madeira szigetére szállították őket. Kezdetben egy szállodában laktak, ami meglehetősen fényűzőnek mondható anyagi helyzetüket tekintve, hiszen mindössze 8000 svájci frankkal és 300 angol fonttal a zsebükben érkeztek a szigetre. Itt becslések szerint naponként két és fél frankba került egy ember ellátása, a királyi család és személyzete pedig nagyjából húsz-huszonöt tagból állt. Hamarosan egy helyi nemes ember szívességből rendelkezésükre bocsátott egy hegytetőn álló nyári használatra épült villát, melynek környékét az év túlnyomó részében felhős, nyirkos idő uralta. Miután hosszas jogi vitát követően gyermekeik is csatlakoztak hozzájuk, a család (február hónapban) beköltözött a fűtetlen villába. Ekkorra már az élelmiszer-beszerzés is súlyos, mindennapi gondot jelentett számukra. Az egyébként is betegeskedő Károly hamarosan magas lázzal ágynak dőlt, és itt halt meg 1922. április 1-jén. Az éppen nyolcadik gyermekét váró Zita királyné stabil anyagi háttér nélkül maradt. A nagyhatalmak tiltakozása ellenére végül rokona, XIII. Alfonz spanyol király segített, aki a baszkföldi Uribarren-palotát bocsátotta rendelkezésére. Zita összes energiáit gyermekeire fordította: a legidősebbet, Ottót tudatosan trónörökösnek nevelte. A család 1929-től Belgiumban élt, majd az Anschluss és a restaurációs remények szertefoszlása után a tengerentúlra költözött. Zita előbb Kanadában gyűjtött gyógyszert, élelmiszert és ruhaneműt Ausztria és Magyarország számára, majd 1948-ban az Egyesült Államokban telepedett le. Csak az ötvenes években tért vissza Európába. Édesanyja haláláig (1959) Luxemburgban, majd a felső-bajorországi Pöckingenben élt. 1962-től utolsó évtizedeit Svájcban, a zizers-i Szent János kolostorban töltötte, mintegy 30 kilométerre az osztrák határtól. Ausztriából azonban ki volt tiltva, mivel nem mondott le a trónról. A törékeny asszony élete alkonyán két alkalommal mégis egykori birodalmának földjére léphetett. 1982 májusában, kilencven évesen Kreisky kancellár közbenjárására felkereshette Tirolban Adelheid lánya sírját, majd néhány hónappal később édesanyjáét is a felső-ausztriai Puchheim temetőjében. (lentebb Zita esküvőjén készült fotó) A büszkeségét és tartását soha el nem vesztő, férje halála után csak gyászban járó asszony visszavonultan élt, de a világ dolgaitól nem szakadt el. Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, öt nyelven beszélt, több napilapot is járatott, rádiót hallgatott. A 640 éven át uralkodó Habsburg-dinasztia utolsó koronás főjének özvegyét 97 éves korában, 1989. március 14-én érte a halál. Férje halálának 67. évfordulóján, április 1-jén temették el. A határozott és céltudatos Zita férje tanácsadójaként mindig aktívan politizált. A Monarchia felbomlásával az uralkodó párnak ugyan távoznia kellett, de a trónról nem mondtak le, és Zita ehhez az állásponthoz élete végéig kitartóan ragaszkodott. Az államügyek viteléről történő lemondáskor, így nyilatkozott: „ Egy uralkodó sohasem mondhat le. Trónjától megfosztani lehet, uralkodói jogait megvonni tőle lehet. Ez rendben van. Mert ez merő erőszak. De ez nem kötelezi arra, hogy elismerje: elvesztette uralkodói jogait. Engedhet az erőszaknak, attól függően, milyen időben és milyen körülmények közé kerül, de lemondani soha, soha, soha! Inkább itt pusztulok veled, de majd jön Ottó. És ha mindannyiunknak pusztulnia kell is, akad még Habsburg elegendő.” Amerikában töltött évei alatt egy újságíró azon kérdésére, hogy az újvilágból milyen a kapcsolata Európával így válaszolt: „Mister, harminc éve egyetlen perc sem volt, hogy nem gondoltam volna Európára, harminc éven át nem volt olyan nap, mikor ne lettem volna Bécsben vagy Budapesten.” Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak: Képek: flickr.com, kkbk.blog.hu, magyarkurir.hu, wikipédia, mult-kor.hu, nlcafe.hu
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?A szívek királynői Archives
January 2018
Cimkék
All
|