 Minden bizonnyal sok európai emberben él az a sztereotípia, hogy a keleti emberek szenvtelenek, érzelemmentesek. Ennek a közhelyes megállapításnak azonban látványosan ellentmond például a virágszeretetük, mely az élő növény megcsonkítását sem engedélyezi. És akkor még nem beszéltünk a virág- vagy falevélnéző ünnepeikről, amik mindenről tanúskodnak, csak szenvtelenségről nem.
1 Comment
 Van, ahol nyakig begombolkoznak, máshol szinte pőrére vetkőznek. Javában tart a vízkereszttől „húshagyókeddig” vagy „hamvazószerdáig” terjedő farsangi mulatságok időszaka. Ez alól Rio de Janeiro sem kivétel. Erotikus, vad, gyönyörű, félelmetes és még ki tudja miféle jelzőket aggattak az itteni fiestára, és be kell ismerni, hogy egyik sem túlzó. A szamba fővárosának a Copacabana és a híres Krisztus szoborral koronázott Cukorsüveg-hegy mellett a minden év február hónapjában megrendezésre kerülő híres-hírhedt fesztivál a „Rio Carnival” a fő attrakciója.
 A téli évszak nem éppen a fesztiválok, és főleg nem a karneválok ideje. Persze akad azért néhány népünnepély a zimankós időszakban is, ám ezek főleg a tél „kellékeire” alapoznak, azaz a hidegre, hóra és jégre. Az attrakciók is ezekhez kapcsolódnak: síelés, korcsolyázás, szánkózás, hó- és jégszobrászat. Ilyen szempontból azonban az olaszok téli nagy dobása kilóg a sorból, mert a hó és jég itt egyáltalán nem kívánatos.
 Az ünnep tiszteletére az emberek felöltik legszebb ruháikat. Nincsenek ezzel másként a városok sem, mert ilyenkor ők is ruhát váltanak. A szürke hétköznapi viseletet csillogó-villogóra cserélik, így akarván felejthetetlenné tenni a különleges alkalmat. Igazi verseny zajlik közöttük, mindegyikük próbálja felülmúlni a másikat, igyekszik a legszebb lenni mindenik közül. Győztest persze nem hirdetnek, a versengés nyertesei minden esetben a bennük megforduló emberek.
 A tűz és jég birodalma jelzővel illetik leginkább a bő Magyarországnyi területű szigetországot. Az ideérkező az érintetlen természetbe lép vissza, melyet az itt lakók minden lehető módon őriznek. A sziget vízi világa ma is ősi valóját idézi: sziklákról alázúduló vízesések, kristálytiszta patakok, széltől, viharoktól óvó fjordok. Nyáron a nappal, télen pedig az éjszaka tart húsz órán át. Ám a hosszú téli éjszakákon megjelenik az égen egy varázslat: az északi fény.
 A férfi együtt úszkált a medvékkel. Megfigyelte párosodásukat, megsimogatta kicsinyeiket, négykézláb közlekedett a társaságukban, és suttogva szólt hozzájuk. Valósággal megszelídítette őket. Számára az alaszkai Katmai Nemzeti Park nem ősvadon volt, hanem a saját „játékmackó-disneyland”-je. Csakhogy egy nappal a hazautazása előtt a gyilkosává vált az egyik „játékmackó”.*
 ...lélegzet. Attól, hogy felénk mostanság nem túl meggyőző telek vannak, a világ más részein még bizony előfordul igazi fogcsikorgatóan kemény évszak. Különösen igaz ez azokra a vidékekre, ahol az orosz „télanyácska” teszi tiszteletét ilyentájt. Ott bizony alaposan meggondolandó, hogy a sapka, sál, kesztyű „kellékeket” bárki is otthon felejtse ha útnak indul, mert annak szó szerint végzetes következményei lesznek.
 Egy hely, ahol ahol háromszor annyi rénszarvas él, mint ember. Ahol akár heteket gyalogolhatsz úgy, hogy egy út vagy egy település állná utadat, vagy akár egy emberrel is találkoznál. Egy hely, ahol a szán is közlekedési eszköznek számít, ahol az éjfél olyan, mint nálunk a naplemente. Az itteniek Európa utolsó természeti népe, kiknek istenük a természet, templomuk az erdő, hol az emberek és a szellemek között még ma is gyakran a sámán, a nojda közvetít.
 Úgy tartják, a tanulás a legnehezebb munka. Még abban az esetben is, ha a külső körülmények optimálisnak mondhatók. A fejlettebb világban hellyel-közzel adottak is a feltételek ahhoz, hogy nyugodt körülmények között folytassák tanulmányaikat a nebulók, ám a világ más tájain igen csak meg kell küzdeniük a kisdiákoknak. Nem csak az iskolai feladatokkal, hanem már az iskolába való eljutást illetően is.
 Egy tengerpart, egy sziget, egy romváros. Egy lávamező, egy esőerdő. Utóbbi kettő nemzeti park. Öt helyszín, melyek igazi turistalátványosságok, és nincsenek is híján az érdeklődésnek, igazán látogatott helyeknek minősülnek. A kíváncsi turistahadat azonban nem csak a helyszínek valóban érdekes látnivalói vonzzák, hanem azok misztikuma is. Ezek a vidékek ugyanis ELÁTKOZOTT HELYEK!
 Eddig úgy képzeltem, hogy csak a Télapó közlekedik rénszarvas háton, illetve rénszarvasok húzta szánon, ám nemrég egy varázslatosan szép felvételeket készítő fotós jóvoltából azzal szembesültem, hogy él egy nép a Távol-keleten, akiknél ez gyönyörű agancsos hétköznapi közlekedési eszköz. Kicsik és nagyok mesterfokon lovagolják, sőt a lószerep mellett a tehén szerepét is ellátja náluk lévén, hogy még tejel is számukra.
 Meredek sziklafalakról kötélből font létráikon lógva, felbőszült méhek miriádjai között gyűjtik be a világ legnagyobb méretű méhfajának aranyló lépeit a mézvadászok. A többnyire még védőöltözetet sem viselő „vadászok” szervezete már meg sem érzi a csípéseket. „Mutatványuk” rendkívül veszélyes és gyakran halálos kimenetelű. Minden vadászat előtt áldozással engesztelik isteneiket, ám ha ennek ellenére valaki mégis meghal, arra azt mondják, nem imádkozott eleget.
 melyekre 2015-ben eljutottunk. Az elmúlt év utolsó visszapillantós csokra következik. Sokfelé eljutottunk tavaly, egy részükről az ELSŐ ÖSSZEFOGLALÓBAN már beszámoltam. Abban a részben is elképesztően szép vidékeken kalandoztunk, ahogyan azt a mostaniban is tesszük. Megyünk festői szigetekre, rácsodálkozunk hófedte bércekre, a szivárvány minden színében játszó sziklákra és lélegzetelállító tengerpartokra. Tarts velem!
 Amikor a kannibál szót halljuk, legtöbbünk a pápuákra asszociál. Európaiak lévén egy kézlegyintéssel el is intézzük a dolgot, az a világ messze van. Kevesen gondolnák, hogy kontinensünkön is „ténykedtek” egykoron emberevők, nyomaikkal az öreg kontinens számos barlangjában találkozhatunk. Ami pedig a legmegdöbbentőbb: az európai „szaktársak” által kondérba juttatott embertársak nagy száma alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a pápua „kollégák” hozzájuk képest amatőröknek nevezhetők.
 Körös-körül szikrázóan fehér a táj, a sziklaperemről jégcsapok lógnak, arcunkba mint tüzes hegyes tűk vágódnak a viharos szél kergette hópelyhek. Mindezek mellé még kínzó légszomj is társul az oxigénszegény levegő hozadékaként. Valami effélék kavarognak bennem, amikor magashegységekben történő túrázásra gondolok. Nem is igazán favorizálom az ilyen helyek meglátogatását. Egy hegycsúcs kivételével. Oda máris indulnék.
|
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
SzemezgetőNem tériszonyosnak való vidék! Archives
March 2017
Cimkék
All
|
RSS Feed