Amikor a kannibál szót halljuk, legtöbbünk a pápuákra asszociál. Európaiak lévén egy kézlegyintéssel el is intézzük a dolgot, az a világ messze van. Kevesen gondolnák, hogy kontinensünkön is „ténykedtek” egykoron emberevők, nyomaikkal az öreg kontinens számos barlangjában találkozhatunk. Ami pedig a legmegdöbbentőbb: az európai „szaktársak” által kondérba juttatott embertársak nagy száma alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a pápua „kollégák” hozzájuk képest amatőröknek nevezhetők.
0 Comments
Körös-körül szikrázóan fehér a táj, a sziklaperemről jégcsapok lógnak, arcunkba mint tüzes hegyes tűk vágódnak a viharos szél kergette hópelyhek. Mindezek mellé még kínzó légszomj is társul az oxigénszegény levegő hozadékaként. Valami effélék kavarognak bennem, amikor magashegységekben történő túrázásra gondolok. Nem is igazán favorizálom az ilyen helyek meglátogatását. Egy hegycsúcs kivételével. Oda máris indulnék. Az idilli szigeten élő emberek igen csak különböznek az úgynevezett civilizált világ embereitől. Ők csak a vizet tisztelik. Otthonuk a tenger, cölöpökön álló házaikat is a víz fölé építik. Nem ismerik a technika legújabb vívmányait, és írni-olvasni sem tudnak, ennek ellenére szinte mindig mosolyognak és örömteliek. Tökéletesen boldoggá teszi őket a tudat, hogy egy földi paradicsomban élhetik le életüket. Ha húsvét, akkor locsolkodás, sonka, hímes tojások meg nyuszik. A locsolkodási tevékenységet évtizedek óta mellőzöm, a sonka meg a főtt tojás persze jöhet, a nyuszikkal meg úgy vagyok, hogy bírom őket. Mivel nyakunkon az ünnep, tettem egy „kanyart” húsvét ügyben. Találtam is ezt-azt, többek között egy szigetet, melyet húsvét vasárnapján fedeztek fel, egy másikat, ahol imádni való nyuszik élnek, és még olyan vidékeket is – el nem hinnétek –, ahol gyűlölik a tapsifüleseket. Némán gubbaszt a táj, körös-körül fenyegető csend honol. A köd megreked a kérges oszlopok szorításában, összemosódik az erdő, amikor sötét mélyébe tekintünk. A homályba burkolózó szurdok hatalmas, mohás sziklái közül hirtelen előtűnik egy göcsörtös fa. Vajon miért borzongunk egyes tájak láttán, miközben más vidékek jóleső érzéssel töltenek el bennünket? Nagy pelyhekben hull a hó, odakünn vastag, puha fehér paplan borítja a tájat, a jó meleg szobában zöld fenyő illatozik, a konyhában töltött káposzta fő, bejgli sül. Ilyesféle kép jelenik meg előttünk, ha a karácsonyra gondolunk. A hótakaró ugyan az utóbbi időben „hiánycikk” lett mifelénk is, ám amikor emiatt panaszra nyílik a szánk, sokan bele sem gondolunk, hogy a világban sokfelé úgy telik az ünnep, hogy valamennyi fenti „kellék” hiányzik. – és persze előtte kikérnék a véleményemet – csakis Herman Zapp szeretnék lenni. Talán nem mindenki ismeri ennek a férfiúnak (és családjának) alább ismertetésre kerülő életútját, ezért előzetesen csak annyit árulok el róla, hogy ő az az ember, aki NEM ÁLMODJA AZ ÉLETÉT, HANEM ÉLI AZ ÁLMAIT. Olyasvalamit tesz, amit szinte kivétel nélkül valamennyien tenni szeretnénk, csak éppen nincs hozzá bátorságunk. A Lonely Planet útikönyv „Veszélyek fejezete” - mely más helyek esetében oldalakon keresztül sorolja, mire kell vigyázni – erről az országról mindössze ennyit tudott kinyögni: éjjel esetleg ugatnak a kutyák, a hegyi utak kanyargósak, a magas hegyeken szédülhet az utazó és az időjárás szeszélyes lehet. Na hiszen. Mivel a NEGYEDIK RÉSZ sem sikeredett igazán vidámra, itt az elején leteszem a nagyesküt, hogy ebben a (befejező) részben semmi szomorkás dolog nem kerül szóba, és ígérem csupa kedves és vidám esetről fogok beszámolni. Ráadásul fantasztikusan szép vidékek képeit osztom meg (nem mintha az eddigiek nem lettek volna azok), olyanokét melyek egytől-egyig igazi világszámok. Mert hogy búcsúzni csak szépen szabad :)
Kicsit szomorkás hangulatban fejeződött be a HARMADIK RÉSZ, ám úgy tűnik a mostani sem lesz igazán kacagtató, „hála” egy valóban félreérthető helyzetnek. Az előző részekben bekalandoztuk a Sóvidék gyöngyszemeit (Korond, Parajd, Szováta), illetve azok környékét, így a közelben tulajdonképpen egy dolog maradt, amit mindenképpen abszolválni szerettünk volna: eljutni Vármezőre.
A MÁSODIK RÉSZ a Sóvidék szívébe történő megérkezésünkkel zárult, elfoglaltuk az előzetesen bázisnak kiszemelt Parajd községben lévő nagyszerű szállásunkat, indulhatott tehát a „kalandozások kora”. Terveink szerint a kötelezően felkeresendők között szerepelt Parajdon a sóbánya és a Só-szoros, Szováta, valamint a Gyergyói-havasokban található Gyilkos-tó és Békás-szoros. Természetesen szerettünk volna minél többet csavarogni a Görgényi-havasokban és a Hargitán is, de utóbbi sajnos elmaradt. Az ELŐZŐ RÉSZ azzal fejeződött be, hogy a Fogarasi vár megtekintését követően, visszaérkezvén a parkolóban hagyott autómhoz, az „lesántulva” fogadott. Nem volt mit tenni, nekiálltam a kerékcserének, ami mondjuk nem egy nagy kunszt, ám igencsak aggodalmasra váltott a hangulatom arra gondolván, hogy innentől – ki tudja meddig – pótkerék nélkül kell folytatni az utat. Mindössze az a remény éltetett, hogy hamarosan utunkba esik majd egy gumijavító műhely. Több mint évtizede már annak, hogy „Erdély-országban” jártam, de az akkori élmények máig nem fakulnak. Gyönyörű volt a táj mindenfelé, de amikor arra az útra gondolok mégsem ez ami emlékként először előbukkan, hanem az végtelen sok szeretet, amit az erdélyi magyar emberektől kaptunk. Jártam sok felé, ám ilyen önzetlenséggel és mérhetetlen szeretettel sem előtte, sem utána sehol nem találkoztam. Tündérország - ahogy Erdélyt becézik – mindörökre a szerelmem lett. A japán ember végtelen tisztelettel viseltetik a természet iránt. A szigetországban gyakori földrengések, és azok vonzataként jelentkező szökőárok, földcsuszamlások, vulkánkitörések során megtapasztalta, hogy az élet bármelyik pillanatban véget érhet. Megtanulta értékelni a múlékony pillanatot; ebben a szinte állandóan háborgó környezetben különös jelentéssel bírnak a nyugalmat, harmóniát sugalló helyek, dolgok, események. Van egy ország. Ami nem is ország. Sokkal több annál, mert sokak szemében megtestesíti mindazt, ami békés, háborítatlan és érzékfölötti. A hely, ahol nincsenek csodák, mert az, hogy valami rendkívüli történik, az magától értetődő. A hely, ahol mindenfelé imazászlók lengenek, hogy a rájuk nyomtatott imát az istenekig repítse a szél. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Nem tériszonyosnak való vidék! Archives
November 2017
Cimkék
All
|