– és persze előtte kikérnék a véleményemet – csakis Herman Zapp szeretnék lenni. Talán nem mindenki ismeri ennek a férfiúnak (és családjának) alább ismertetésre kerülő életútját, ezért előzetesen csak annyit árulok el róla, hogy ő az az ember, aki NEM ÁLMODJA AZ ÉLETÉT, HANEM ÉLI AZ ÁLMAIT. Olyasvalamit tesz, amit szinte kivétel nélkül valamennyien tenni szeretnénk, csak éppen nincs hozzá bátorságunk. Egyszer csak felkerekedni, és nekiindulni a nagyvilágnak. Azután csak menni, menni, menni. Soha meg nem állni, talán soha vissza nem térni. Napról napra új tájakat látni, új embereket megismerni, újabb élményeket átélni. Ki ne szeretne így élni? Ki merné ezt az életet bevállalni? Nos, akadt egy ilyen ember, jobban mondva kettő, mert egy emberpár belevágott. Éppen 14 éve! Ennyi idő óta van úton a Zapp házaspár (Herman és Candaleria), és közel másfél évtizede megállás nélkül járják a világot. Mindeközben négy gyermekük született (mindegyikük más-más országban), és egyelőre nem is tervezik, hogy hazatérnek. Herman San Francisco-ban született és Argentínában nőtt fel, míg párja, Candelaria Buenos Airesben látta meg a napvilágot. A férj még gyermekként, tíz évesen költözött nagyapja farmjára, és ott ismerkedett meg az akkor nyolc éves argentin kislánnyal. Többé nem is váltak el útjaik, együtt nőttek fel, majd házasodtak össze 1996-ban. Régóta dédelgetett közös álmuk volt bejárni a világot. A korábban informatikai szakemberként dolgozó Herman és felesége 2000-ben indult útnak Argentínából, azóta bejárták Dél- és Észak- Amerikát, Ausztráliát, Új-Zélandot, és Ázsiát. Jelenleg Afrikát fedezik fel. (a lentebbi térképeken: Zappék „kalandozásainak” útvonalai) „A legnehezebb pillanat az volt, amikor elkezdtük: mindent magunk mögött hagytunk, a családtagjainkat, a házunkat, a munkahelyeinket, és a barátainkat is. Mindezt azért tettük, hogy felfedezzük az ismeretlent, hogy szembenézzünk a kiszámíthatatlannal. De mire kinyitottuk az ajtót és beültünk az autóba, minden félelmünk elillant” – mesélik. Egy 1928-ban forgalomba helyezett Graham-Paige márkájú oldtimerben utaznak, ami eredetileg a férfi nagyapjáé volt. „Az öreg azt mondta, amikor elindultunk, hogy ha ezzel a kocsival messze akarsz menni, akkor nagyon lassan haladj! – mondja Herman. – Meg is fogadtam a tanácsát, harminc kilométernél többel sohasem mentünk még vele.” Esetükben tehát száz százalékban beigazolódott a mondás: „Lassan járj, tovább érsz”. Az eltelt, utazással töltött évek alatt 4 gyermekük született: Pampa most 11 éves és az Egyesült Államokban született, Tehue, aki 8 éves, Argentínában látta meg a napvilágot, a 6 éves Paloma Kanadában született, míg Wallaby most 3 éves, és Ausztráliában bújt ki édesanyja pocakjából. Mind a négyen velük utaznak a veteránautóban. A három nagyobb gyermeket a szülők tanítják. Minden alkalommal, amikor megállnak és számítógép közelébe jutnak, kinyomtatják az iskolai feladatokat a gyerekeknek. Ezzel együtt vallják, nincs jobb iskola, mint az utazásuk, melynek során gyermekeik látják a saját közegében élő kengurut, hallják a grizzly ordítását. Láttak már űrsiklót felszállni, megtanultak sok-sok szót különféle nyelveken és megismertek sokféle, az övékétől merőben eltérő kultúrát. A szülők szerint nem is létezik jobb módja annak, hogy idővel művelt, világot látott felnőttekké váljanak. Amikor elfogy a pénzük, az út mentén megismert kedves emberektől kérnek segítséget, de a kétkezi munkát sem vetik meg, amiért szállást és ételt kapnak ideiglenes barátaiktól. Utazásuk legnagyobb élményét is az emberekkel való találkozások jelentik számukra. Az, hogy idegenek megnyitják előttük szívüket és otthonuk ajtaját. Útjuk során már több mint 2500 „otthonuk” volt, vendéglátóik között található amish, muzulmán, zsidó, gazdag és szegény egyaránt. Vallják, bár a sok-sok ember, akikkel találkoztak külsőre nagyon eltérően néz ki és más-más istenséghez imádkozik, azért álmuk ugyanaz: otthonra és szeretetre lelni. Herman mutat egy több mint tízezer (!) nevet tartalmazó névsort, mely azon emberek neveit tartalmazza, akik útjuk során segítettek nekik (éjszakáik 90 százalékát más emberek otthonában töltötték). Megemlíti, hogy egy alkalommal a Fülöp-szigeteken olyan család házában kaptak éjszakai szállást, mely csak egy szobával rendelkezett, és vacsora gyanánt csak egy-egy szelet hússal tudták megvendégelni őket, amiért a házigazda még bocsánatot is kért tőlük! Csoda e, hogy ezeket a találkozásokat tartják útjuk (és vélhetően életük) legnagyobb élményének? Sokan őrültnek tartják őket, de kérdem én: ki kit és milyen alapon nevezhet őrültnek? Véleményem szerint az, aki álmait váltja valóra – bármennyire is eltérően teszi ezt a „normálisnak” tartottól – semmiképpen nem nevezhető annak. Jómagam nagyon is normálisnak, sőt mi több, követésre méltónak tartom tettüket, életvitelüket. Hiszem, hogy az utazás jót tesz a léleknek! Jó eltávolodni a megszokottól, mert visszatérve más szemmel látjuk majd a dolgokat, és meglehet olyasmire is rájövünk, amire csakis a távollét adhatott lehetőséget. Ezen túl minden utazás egyfajta belső utazás is, mely során közelebb kerülünk önmagunk megismeréséhez. Nos, ezért szeretnék én Herman Zappként újraszületni. Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak: Forrás: 14 éve indultak útnak, eközben négy gyermekük született - a 21. század leghíresebb utazó családja (life.hu, Vadas Judit) – Zapp honlap (http://www.argentinaalaska.com/blog/We-are)
Képek: zambezitraveller.com, wp.com, ladmedia.fr, enchantedlandscapes.com, ciudadbaires.com.ar, ytimg.com, doseng.org, world.lib.ru, telegraph.co.uk, argentinaalaska.com, ellalabella.cl, ladmedia.fr, origos.hu, nomads.de, translate.google.hu
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Nem tériszonyosnak való vidék! Archives
November 2017
Cimkék
All
|