Némán gubbaszt a táj, körös-körül fenyegető csend honol. A köd megreked a kérges oszlopok szorításában, összemosódik az erdő, amikor sötét mélyébe tekintünk. A homályba burkolózó szurdok hatalmas, mohás sziklái közül hirtelen előtűnik egy göcsörtös fa. Vajon miért borzongunk egyes tájak láttán, miközben más vidékek jóleső érzéssel töltenek el bennünket? Köztudott rólam, hogy általában szólóban járom a hegyek ösvényeit, társ nélkül barangolok erdeikben. Ennek okán már számos alkalommal kérdezték tőlem: – És nem félsz egyedül abban a nagy rengetegben? A válaszom pedig, hogy ugyan miért kellene félnem, hiszen az erdőt nem haramiák lakják, hanem madarak, virágok és persze gyönyörű öreg fák. Benne járván a lelkemet sokkal inkább boldogság mint félelem tölti el. Persze jól tudom, nem mindenki van ezzel így. Egy régebbi alkalommal párommal túráztunk a Balaton-felvidéken, egészen pontosan a Szent György-hegy tájékán. Egyszer csak hirtelen viharos szél támadt, ami a fák között süvítve cibálni kezdte a lombokat. Amikor a híres bazaltorgonák alá értünk, az tűnt fel nekem, hogy asszonypajti szabályosan reszket, és hófehér arccal kapaszkodik a sziklákhoz vezető ösvényt határoló korlátokba. Hirtelenjében nem is értettem a reakciója okát, de nem firtattam sem ott, sem később. Utólag végiggondolva, magamban arra a következtetésre jutottam, hogy talán egy gyerekkori meseélmény rögzülhetett úgy az emlékezetében, hogy a viharos erdő, a süvítő szél, a recsegő-ropogó fák félelmet és rossz érzést keltenek benne. Szegénykém, talán még a boszorkányokat is látni vélte az erdő mélyén. Lássuk mit mond erről egy hozzáértő: Larry Coben, a Pennsylvania Egyetem archeológusa szerint minden a fejünkben játszódik le; az esetek nagy részében saját magunk okozzuk – sokszor irracionális – félelmeinket. De még ha képzeletünk játszik is velünk, a félelem érzése akkor is valóságos. Vajon miért? Az ember ösztönösen tart az ismeretlentől, így az ismeretlen vidékektől is. Coben szerint, ha érzékeink nem terjednek ki az adott táj minden elemére, az információhiányt saját képzeletünkkel kezdjük el kitölteni. Ha az elénk táruló kép természetellenes, azaz az eddig ismert világképünkbe sehogyan sem beilleszthető, érthetetlennek, nem normálisnak, tehát veszélyesnek tartjuk. Az erdő maga a misztikum. Homályos látási viszonyok mellett (ködben vagy alkonyatkor) azért is mondjuk a tájra, hogy az sejtelmes, mert csak körvonalazott elképzeléseink vannak a benne található formákról és színekről. A ködös táj pusztán a fehéres, hideg levegővel ki tudja váltani azt az áhítatszerű hangulatot, ami a sejtéseket kíséri. A láthatatlantól való ősi félelmünk alapja nem a horrorfilmekben látott üvöltő, a rothadó mocsárból feltörő sokfogú szörnyetegek emléke, az ok sokkal inkább az emberi evolúció sikerességét meghozó egyik alapvető, az éjszakai ragadozóktól való félsz ösztöne.* Ezek után látogassunk el egy tényleg horrorisztikus helyre, amit úgy hívnak, a Holtak erdeje. Ezen a vidéken a folyók vize gyakran elönti az addig szárazon lévő területeket, majd amint visszahúzódik az ár, rothadás és pusztulás szaga terjeng mindenfelé. Komor, sötét vidék ez, még a környékbeliek sem gyakran járnak errefelé. Aki teheti inkább elkerüli ezt a hátborzongató vidéket. A holtak erdejének nevezett területről először Corumbában kezdetek suttogni, majd amikor egy elcsigázott vadász tért vissza az erdőből és mesélni kezdett a helyről, hirtelen beszédtéma lett a dologból. Később több szemtanú is egybehangzóan állította, hogy dzsungelvadászatuk során egy olyan ismeretlen helyre értek, ahol a fák mind kőből vannak. Állításuk szerint megkövesedett fák százait látták, melyek törzsein emberi arcvonásokat véltek fedezni. Ha alaposan körbejártak egy fát, akkor valamely részén megpillantották egy-egy nő, férfi vagy gyermek arcvonásait. Méghozzá fájdalomtól eltorzult vonásokkal. Mintha azokat az arcvonásokat örökítette volna meg a természet, akik hatalmas kínok között pusztultak el. Annak ellenére, hogy már expedíció is indult a kővé vált erdő felkutatására, létezését eddig semmilyen formában nem sikerült bizonyítani. A helybéliek ennek ellenére hisznek annak létezésében. A fenti, feltételezett misztikus erdő helyszíne a brazíliai Pantanal nevű régió, amely a világ legnagyobb mocsaras területe (150.000 km²). A világörökség része, egy valódi földi paradicsom. Földünk biológiailag legsokszínűbb területe az afrikai szavannák után. Neve a portugál „pântano” („ártér” vagy „mocsár”) szóból ered. Főként Brazília két államában, Mato Grosso do Sulban és Mato Grossóban terül el, azonban kis része átnyúlik Bolíviába és Paraguayba is. A Pantanal területének több mint 80%-a a nedves évszak folyamán víz alá kerül, így tartja fenn a világ leggazdagabb vízinövény-együttesét. Vélemények szerint ez a világ legsűrűbb növényi és állati ökoszisztémája. Ideális élőhelye több mint 3500 növény-, 650 madár-, 400 hal-, 100 emlős- és 80 hüllőfajnak, közöttük olyanoknak mint az anakonda vagy az aligátor. A nagy mennyiségű sekély vízfelület évente több száz köbkilométernyi vizet párologtat el a légkörbe, páratlan élővilágot teremtve. A vízi növényzet közül hatalmas úszó szigeteket alkotnak itt az akár három méteres levelekkel rendelkező vízi liliomok, mint a Victoria cruziana vagy a szintén itt élő Victoria amazonica. A Pantanal Nemzeti Park a természetkedvelők, és a különleges helyekre vágyó turisták egyik kedvelt célpontja. A hihetetlenül gazdag növény és állatvilág miatt pedig a természetfotózás egyik fellegvára is. A „Holtak Erdejének” legendája tehát egyelőre senkit nem riaszt el a vidéktől. Talán ha egyszer majd valaki betéved abba a titokzatos rengetegbe. Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak: * Hideglelés – rémisztő természet?, afoldgomb.hu
Képek: deviantart.net, splashnology.com, wallpapersam.com, gezimanya.com, imgbunker.co, cca.edu, passionbrazil.com, nationalgeographic.com
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Nem tériszonyosnak való vidék! Archives
November 2017
Cimkék
All
|