Szívem csücske, Erdély 4. - Pisztrángos rendőrkaland

Kicsit szomorkás hangulatban fejeződött be a HARMADIK RÉSZ, ám úgy tűnik a mostani sem lesz igazán kacagtató, „hála” egy valóban félreérthető helyzetnek. Az előző részekben bekalandoztuk a Sóvidék gyöngyszemeit (Korond, Parajd, Szováta), illetve azok környékét, így a közelben tulajdonképpen egy dolog maradt, amit mindenképpen abszolválni szerettünk volna: eljutni Vármezőre.

---

Olvastam ugyanis indulásunk előtt valahol, hogy nevezett helyen igen kiváló halászcsárda üzemel, ahol isteni finom sült pisztráng is van az étlapon. Kicsi párommal a Szalajka-völgyben járván soha nem hagytuk ki a nagy parkolónál lévő pisztrángsütő meglátogatását, lévén ez a kedvenc halunk (érdekes, füstölt formában soha nem kóstoltuk, pedig úgy is kínálják). Adott volt tehát a feladat, ha már utunkba esik a lehetőség, éljünk vele, kóstoljuk meg a finomságot messze földön is.

„Átkocogtunk” hát a „szomszédba” és megejtettük a próbát. A pofás kis csárda mellett halastavak is vannak, így a kedves vendég – ha úgy kívánja – akár saját kezűleg is kipecázhatja magának az ebédjét. Mivel én nem űzöm ezt a sportot (igazság szerint képtelen lennék kezembe fogni egy élő izgő-mozgó halat), így inkább rögvest helyet foglaltunk. Meglehetősen sok vendég volt, mondhatni telt házzal üzemelt a „művek”, de így sem kellett várnunk az ebédre, ami a várakozásunknak megfelelően kitűnő volt.

Az igazi kalandunk azonban csak ezután következett. Jóllakottan behuppantunk az autóba, és elindultunk vissza Parajdra. Szép lassan csorogtam a település főutcáján, amikor is egy alak leintett. A figura közelebbről szemlélve egy rendőrnek tűnt, aki történetesen éppen a rendőrség épülete előtt ácsorgott. Nem is lenne ezzel semmi gond, már ha a biztonsági övem be lett volna kapcsolva. De nem volt! A dologhoz tudni kell, hogy – különösen külföldön járva – nagyon ügyelek a szabályok betartására, de most elbambulás ténye forgott fenn, nem volt rajtam öv (becsszóra a tizenhét nap alatt csak ezen a néhány száz méteren).
Rendőrünk be is invitált „otthonába” egy kis ügyintézésre, kicsi párom meg kint maradt az autóban. Amúgy barátságos ember volt a közeg, aki romániai magyar lévén kitűnően beszélte anyanyelvemet, így kommunikációs zavar nem volt közöttünk. Amíg körmölte a bírságról szóló elismervényt mesélt arról, hogy milyen sokat és szívesen jár Magyarországra, meg arról is, hogy mennyire szereti a magyarokat. Mondjuk utóbbi nem zavarta abbéli tevékenységében, hogy jól megbírságoljon egy éppen vele szemben ülő „szeretett” magyart, de szó se róla hibáztam, jogos volt a büntetés.

Volt egy másik rendőr is az őrsön, aki a folyosó túloldalán lévő szobában ügyködött valamit. A két, egymással pont szemben lévő irodahelyiség ajtaja nyitva volt, így a két rendőr (az „enyém” meg a másik) menet közben (román nyelven) megtárgyalt valamit. A dolog úgy zajlott, hogy az egyik átkiabált valamit a szemben lévő szobába, a másik meg vissza. Ez persze elnyújtotta az ügyintézés idejét, de nem ez volt az igazi tragédia.
Amint „szabadultam” és visszatértem az autóhoz kicsi páromat szörnyű állapotban találtam ott. Falfehér arccal remegve tudott csak megszólalni: mit tettek veled? Nagy szemeket meresztettem rá: mire gondolsz? Nagy nehezen kiderült, hogy a két rendőr egymással (kiabálás formájában) történő kommunikálásáról kinn az utcán az autóban ülve úgy vélte, hogy azok velem ordibálnak, és többször is nehezen küzdötte le a vágyat, hogy bejöjjön utánam az őrsre engem megvédeni. Annyira megsajnáltam amint elképzeltem, hogy szegénykém mennyire szenvedhetett az egyéb okok miatt majd' félórásra sikeredett „előállításom” ideje alatt.

Bizony odalett a finom ebéd okozta varázs, amit még az sem oldott, hogy a büntetés összege magyarországi léptékkel tekintve nevetségesen kicsi volt. Hogy oldjam a hangulatot úgy döntöttem, hogy a délután folyamán csak úgy céltalanul autózgatni fogunk a környező hegységek szerpentinjeim – meg megállva szép kilátópontokon –, mert tudtam, hogy ez majd helyre fogja billenteni kicsi párom zilált lelkivilágát, hiszen kirándulásaink során mindig oly nagy izgalommal várta, hogy miféle csoda fog elénk bukkanni a következő kanyar után.
Csodaszép hegység pedig volt köröttünk számolatlanul:
Egyikük, a Görgényi-havasok Hargita- és Maros megye határán található. Talán legszebb kilátópontja a Bucsint-tető (1287 m) a Gyergyói-medence nyugati határán emelkedik. Parajdról Gergyószentmiklós felé gyönyörű fenyvesek között kapaszkodik az út a Bucsin-tetőn keresztül.

Másikuk a Hargita – A Madarasi-Hargita pedig köztudottan a székelyek Szent Hegye (1801 m). Ahogy a mondás tartja, aki járt már a Hargita meseszép, medvék lakta vidékén, sétált a száz éves fenyvesekben, mászott a sziklás hegyoldalakon, hallgatta a gyors hegyi patakok zúgását, az már nem ugyanaz az ember többé.

Sajnos ezen az úton gyalogosan nagyon keveset jártam a hegyek ösvényeit (leginkább csak az utolsó napokon a Retyezát-hegységben), mert mindig siettünk kicsit, hogy minél több helyre eljussunk, minél többet ismerjünk meg Erdélyből. Azt hiszem, hogy egy kissé sokat markoltunk, így csak felületesen sikerült megismerni a felkeresett vidékeket. Legközelebb (hiszem, hogy lesz ilyen alkalom) sokkal komótosabbra veszem majd a tempót, és négy kerékről két lábra váltva közelebbről is igyekszem majd megismerni ezt a meseszép tájat (különösen a Hargitát!).
Hamarosan innen folytatjuk :)
                                                                                                                     Kollát Gyula
Kapcsolódó tartalmak:
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 1.
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 2. - MAGYARNAK LENNI SZÉKELYFÖLDÖN
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 3. - A MENNYBŐL A POKOLBA
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 5. - A SZALAMANDRA KALAND ÉS A "JEGYÜZÉR"

Képek: elte.hu, mokusapartman.blog.hu, lesla.com, alfahir.hu, szallasokerdelyben.ro, szekelyfoldiinfo.ro, patriotaeuropa.hu