Valahányszor bükki útjaim során megpillantom a Bélkő kőbányászattól agyongyötörten is meseszép tömbjét, mindig különleges érzés kerít hatalmába. Bármennyire fáj is a szívem, hogy soha nem láthattam eredeti szépségében, nekem a mostani látványa is katartikus élményt jelent minden alkalommal. Történelme folyamán mindig is kultikus hely volt ez a környezete fölé fél kilométeres szintkülönbséggel tornyosuló fenséges, sziklás hegyorom. A Bükk-fennsík nyugati bástyája, a palócok hajdani szent hegye, ahol még a közelmúltban is az Apostolok oszlása napján (július 15.-én) az új lisztből sütött első kenyeret felvitték a hegyre, és áldozat gyanánt elhelyezték azt a sziklacsúcson. Talán nincs is ember, akit ittjártakor meg ne érintene a hely szelleme, és akin ne futna át valamiféle borzongás, amikor tekintete végigpásztázza a csonka sziklapiramist. Másodszor készülök megmászni a hegytetőre vezető utat. Először egy ködös téli reggelen indultam neki életem párjával a hegynek, abban a reményben, hogy az égiek majd kegyesek lesznek hozzánk, és útközben valahol majd elhagyhatjuk a ködöt. Akkor imáink meghallgatásra találtak, és a volt palabányát elérve már napfényben fürdött a táj, a köd alattunk maradt, megült a völgyekben. Olyan érzésünk volt, mintha a felhők fölött járnánk, és leírhatatlan élményt jelentett a ködpaplanból körös-körül előbukkanó hegycsúcsok látványa. Most, egy nyári napon egyedül vágok neki a bélapátfalvi apátsági templomtól induló körtúrám első 5 kilométeres szakaszának a tanösvény fehér alapon kék átlós sáv jeleit követve. Ha már itt vagyok, bár már sokszor láttam, azért körbejárom a templom környékét, és persze készítek néhány felvételt is. Az akkoriban még őserdővel borított Bükk-hegység mélyén a népek által csak táltosoknak nevezett szerzetesek éltek. Ma már csak a helynevek -Áldozókő, Hamuhegy- árulkodnak arról, hogy itt a bélkői szirtorom alatti három forrás közt hajdan talán nevezetes pogány áldozóhely lehetett. Itt a bükki rengetegben aludt ki legkésőbb az ősmagyar vallás áldozati tüze. Nem véletlenül épült hát pont ide a hajdani kultikus központ mellé a szerzetesek számára a monostor. A 16. században zaklatások miatt a szerzetesek szétszélednek, a monostor pusztulásnak indul. Ma már csak a rekonstruált alapjai láthatók. Az apátság vörös riolit-, és fehér riolittufa kősáv csíkos homlokzatával a román kori, francia ciszter építészet egyetlen hazai alkotása. Egy nemrégiben olvasott érdekesség kapcsán a monostor rekonstruált alapfalait is alaposan szemügyre veszem, és most egyből a szemebe ötlik egy eddig általam figyelemre sem méltatott kifolyócső a falak között. A monostor délkeleti részén, a szerzetesek egykori munkatermének sarkába ugyanis annak idején beépítettek egy forrást, melynek vizét téglából készült csatornán át elvezették a kútházba. Ez azt jelenti, hogy a bélháromkúti név talán nem is igazán helytálló, mert tulajdonképpen nem is három, hanem négy forrás fakadt itt közelben. Átsétálok a templom bejáratához, és az alatta csordogáló Mária-forrást is lencsevégre kapom. Meg kell mondanom, hogy nem igazán szívderítő látvány, mi több egyenesen lehangoló. Otromba nagy betonfalból egy ronda, „bilikék”, felül törött műanyag csőből ömlik a forrás vize. Tavaly, a Mecsekben járva, példaértékűen szépen foglalt források sokaságát láttam -mintegy 200! van belőle a hegységben-. Úgy vélem, hogy a rengeteg idelátogató, valamint gyönyörű környezete okán ez a forrás méltóbb foglalást érdemelne, és remélem, hogy lesz olyan szervezet, testület, vagy akár módosabb magánszemély, aki ezt mihamarabb megvalósítja. Miután kidohogom magam forrás ügyben, indulok is felfelé. Sorra hagyom el a tanösvény állomásait (Bükkerdő, János-hegy, Vasbánya-oldal), és bár leginkább műúton vezetnek a jelzések (a bánya egykori szállítóútján), ezt a turistának (különösen a lábainak) nem különösebben szívderítő körülményt szinte észre sem veszem, mert nagyon szép erdőben kanyarog az út, időnként pedig fantasztikus látványt nyújtó kilátópontokat érint. Az zöld erdő és a kopár, fehér sziklák látványa most is megkapó, de az őszi színorgiában egyenesen lenyűgöző. Akinek módja van rá, az keresse fel ezt a helyet mindkét (vagy még inkább mind a négy) évszakban, mert minden alkalommal más és más, szebbnél szebb arcát mutatja felénk. Tovább mendegélve balról egy remeteház romjaihoz invitáló táblácskára leszek figyelmes, amit legutóbbi ittjártamkor, talán a köd miatt észre sem vettem. Rövid, 60 méteres sétát követően érek a fák között megbúvó, az elmúlt századok alatt rárakódott földtakarótól már inkább csak sejthető, mint látható Szentháromság Remeteség maradványainál állított emléktáblához. A remetelakot és a kicsiny (6x4 méter alapterületű) kápolnát 1720 körül építette Baranyi István remete -neki állít emléket a márványtábla- a mára már elapadt Disznós-kút nevű forrás mellett. Visszatérve a tanösvényre az út menti bokrok ágán egy, a romok szellemétől merőben eltérő hangulatot árasztó tárgyra leszek figyelmes. Egy elárvult, hófehér női melltartót lenget lágyan a szellő az út túloldalán. Az emberi képzelet már csak olyan, hogy egy ilyen látványra azonnal beindul, hogyan kerülhetett oda ez az intim ruhadarab. Elképzeltem, hogy a gazdája talán a nagy meleg miatt (aznap kánikula volt) szabadult meg tőle, netán szorosnak érezte, vagy éppen úgy vélte, hogy még igazán nincs is szüksége rá. Ám az is lehet, hogy egy büszke ifjonc rakta oda afféle győzelmi trófea gyanánt. Bárhogy is történt, mindenképpen meghökkentő, nem mindennapi látványt jelentett ez a fehér női ruhadarab itt a zöld rengetegben.
Kollát Gyula TOVÁBB A 2. RÉSZHEZ Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010) A galéria képei: 1. Útvonal és diagram, 2. Térkép, 3. Palabánya, 4. Kilátás, 5. Bogyók és vízcseppek, 6. Bogyók és levelek, 7. Füstölgő hegy, 8. Harmatcseppek, 9. Bükkös, 10.-11. Az ősz színei, 12. Mohás, 13. Tépázottan, 14. Sárguló lombok, 15. A Kőfaló
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|