Megkerülöm az utat lezáró sorompót (tulajdonképpen itt lépem át a Nagy-fennsík nyugati kapuját), áthaladok a majd' évszázada csákányolt sziklakapun, és elém tárul a Fekete-sár-, és Kőrös-bércek ölelésében fekvő, fenyvesekkel, töbrökkel tarkított Fekete-sár-rét. A gyönyörű összképet csak az aszfaltút szürke csíkja rontja, melyet a tanösvény fehér alapon kék átlós sáv jelét követve, bő másfél kilométernyi kutyagolás után, végre az Olasz-kapui tanösvény második állomását jelző táblánál jobbra térve elhagyhatom. Utam erdőszélen visz tovább, és egy esőházat követően egyszer csak ott találom magam a mesebelien szép, töbörtölcsérekkel, borókával, mészkőszirtekkel, és az ebben az időszakban nyíló őszi kikericsekkel (Levélzete tavasszal bújuk elő, majd hamar vissza is húzódik. Ősszel nyílnak szemet gyönyörködtető lila vagy fehér virágai.) ékesített Zsidó-réten, mely a Nagy-mező után a Bükk-fennsík második legnagyobb rétje. A Bükk-fennsík hegyi-rétjei antropogén eredetűek, ami annyit jelent, hogy emberi hatás, beavatkozás következtében jöttek létre. Az egykor teljesen erdővel borított területen a 18. század második felében meginduló iparosodás -vashámorok, üveghuták- egyre növekvő igényei okoztak a faállományban hatalmas pusztítást, mivel ezeket az igényeket a területet fedő bükkösök letermelésével biztosították. A fakitermelést követő legeltetés, kaszálás és a sajátos mikroklíma miatt az erdő nem tudott felújulni, ezért állandósultak a terület új növényei (szőrfűgyepek, magaskórósok). Részemről úgy vagyok a dologgal, hogy egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert bánkódom ugyan, hogy azokat a hatalmas, csodaszép bükkösöket már soha nem láthatom, örülök viszont, hogy a helyükön kialakult meseszép rétek gyönyörű, ritka, védett virágait megcsodálhatom. Jó néhányt már volt szerencsém látni közülük amikor éppen jókor voltam jó helyen, azaz virágzásukkor érkeztem, de sokukkal még nem sikerült „személyesen” találkoznom. A randi elmaradásának oka lehet a rossz időzítés, de lehet az is, hogy csak nem vettem észre őket barangolásaim közben. Mindenesetre számomra már a nevük olvasgatása is óriási élményt jelent, hiszen olyan beszédesek. Van itt sokcimpájú holdruta, farkasboroszlán, füles kosbor, kígyónyelv páfrány, szúnyoglábú bibircsvirág, hogy a nemzeti park címervirágáról a szártalan bábakalácsról már ne is beszéljek. Nem először járok a fennsík ezen, egyik legszebb kistáján, de nagyon remélem, hogy nem is utoljára, mert mindig elbűvöl és magával ragad. Elérve a nevéhez méltóan, valóban Keskeny-rétet a tanösvény jelzéssel együtt becsatlakozom az OKT útvonalába. Rövidesen egy elágazáshoz érek, ahol a Z▲ jelzést választva balra indulok, és mintegy 300 métert megtéve, könnyű emelkedőn feljutok a Három-kő (904 m, „bükkszirt” pont) csúcsára. A csúcsoszlop (a Bükk minden 900 m feletti -26- csúcsán található ilyen) egy mészkőkarros tisztáson áll, rajta a csúcs neve, magassága, és egy, az igazolásra szolgáló fém bélyegző. Gyönyörű kilátás nyílik innen a Déli Bükkre és a szomszédos Tar-kő sziklafokára. Visszatérve a K jelzésre a Büszkés-hegy nyergén keresztül sziklás, „ördögszántásos” (a barázdákkal, üregekkel tagolt, lyuggatott mészkőfelszíneket, a karrokat nevezik népiesen ördögszántásnak), szálerdős gerincen haladva érem el a Tar-kő (950 m, „Bükkszirt” pont) benőtt hegytetején lévő csúcsoszlopot, melytől nem nyílik kilátás a környező tájra. (lentebb az első képen egy matuzsálem, „akivel” volt szerencsém összefutni :) Innen a K▲ jelzést követve lehet feljutni a hegy sziklagyepes tetejére. Ha már a Zsidó-rétnél megemlítettem néhány ízes nevű virágát, nem hagyhatom ki, hogy a sziklagyepek virágcsodáiból is megnevezzek néhányat. Kedvenc élőhelye ez a pongyola harangvirágnak, az erdei szellőrózsának, a leánykökörcsinnek, a kövér daravirágnak, na és a jajrózsának. Utóbbi esetében próbáltam kinyomozni, hogy mit is takar a jaj előtag, de azon kívül, hogy ősi rózsafajtáról van szó, mást nem sikerült kiderítenem. A kilátópontról széttekintve, keletre az első bükki „kő” a Három-kő látható, délkelet felé a Hór-völgy szabdalt vidékére nyílik rálátás, délnyugat felé pedig a Vörös-kő sziklacsoportja nyújt hálás fotótémát. Egészen különleges a látvány, nem is engedi a vándort egyhamar útra kelni. Én sem különösebben iparkodom tovább, leülök egy kőre, és nagy költőnk Petőfi Sándor szavaival élve „...onnan nézek szerteszét, s hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét”. Nincs itt rajtam kívül senki, „édes” kettesben vagyunk a természettel. Valami végtelen béke árad szét a tájon, és persze rajtam is. Itt ülve csendben, belefeledkezve a látványba érzi csak igazán az ember fia, hogy mily kis porszeme ő a mindenségnek.
Kollát Gyula TOVÁBB A 3. RÉSZHEZ Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010)
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|