A tetőről K jelzésen erős lejtőn ereszkedem le a Király útra. Egy 1382-ben kelt okmány szerint az utat Nagy Lajos királyunk használta Gerennavárra menet. A néphagyomány szerint IV. Béla királyunknak is erre vezetett az útja a vesztes muhi csata után, de ennek kevés a valószínűsége. Balról becsatlakozik a Z jelzés, így most már a K,Z jelzéseket követve érem el az Őserdőt. 24 hektáros, 1942-óta védett terület, melyet közel másfél évszázada vontak ki a gazdálkodásból. A 180-200 éves faóriások átlagos magassága 47 m. Ezen az emberi beavatkozástól mentes helyen jól megfigyelhető a természet örök körforgása. Hamarosan a Z jelzés észak felé fordulva elköszön tőlem, K jelzésem pedig elvezet a Sima-kő-lápa (lápa=kis oldalvölgy) zárlatába. Közel 2 km-es gyaloglás után érem el a Cserepes-kő nehezen járható, de nagyon szép jellegzetes karrmezejét a „cserepes ördögszántást” (karr=mészkősziklák felszínén az esővíz hatására keletkezett tarajos bemélyedés). Az KΩ jelzésen felkapaszkodom a Cserepes-kői barlang(szállás)-hoz („Bükkszirt” pont). Itt is, akárcsak az előző két helyen (Három-kő, Tar-kő) bélyegzéssel kell igazolnom, hogy itt jártam és a barlang bejáratánál lógó két fémbélyegző közül az egyikkel sikerült is elfogadható lenyomatot készítenem. Körülnézek a barlangban, jó nagy, és úgy saccra nyolc-tíz ember kényelmesen be tudja itt magát szállásolni. Számomra azonban mégsem tűnik annyira barátságosnak a hely, így egyedül aligha „laknék” itt. Talán csak abban az esetben fanyalodnék rá, ha az égiek „nyomós érvekkel” (szélvihar, jégeső) rákényszerítenének. Békésebb időjárási viszonyok közepette inkább a mellette felvert sátram „összkomfortját” választanám. Most éppen szarvasbőgés ideje van, és körülöttem zeng az erdő a felajzott bikák „szerenádjától”. Ilyenkor (szeptember tájékán) erdeink királya valósággal megrészegül. A hímet semmi más nem érdekli, csak hogy hozzáférhessen a tehenekhez. Egy jó bikának egész háreme van, nem ritka, hogy öt, vagy még annál is több tehénnel vándorol az agancsos. A kompánia nyomában kísérő- és keresőbikák haladnak. A kísérők igyekeznek hozzáférni a tehenekhez, emiatt gyakorta csatába keverednek háremvezetővel. Ezt a csetepatét használják ki a keresők, akik ilyenkor próbálják megszerezni az oldalra őgyelgő teheneket. A hangerőből ítélve elég közel lehetnek, de egyet sem sikerül közülük megpillantanom, pedig a barlangtól mintegy pódiumról szemlélhetem a körülöttem lévő erdőt. Amúgy nem olcsó dolog a vadászatuk, mert egy kilós agancsú bikáért 1300 euró körüli összeget kell leszurkolni a vadásztársaságnak, míg egy tizenegy kilós agancsú bika ára közelít a tízezer euróhoz, tehát több millió forintot kóstál. Tovább indulok és a Z■ jelzést elérve jobbra, a Kálmán-lápa felé veszem az irányt. Jó ideig egy haldokló fenyves fái között visz az utam (mostani túráimon sokfelé látok ilyet, de eddig még senkitől nem sikerült megtudnom a pusztulás okát), egy helyütt pedig, ahol az erdei nehéz munkagépek útszélességben mélyen felszántották a talajt, és a keréknyomokban áll a víz, olyan százméternyi szakasz vár rám, ahol nyugodtan ki lehetne írni: „Csak úszni tudóknak!”. Valahogy átevickélek rajta, és elérve a K+ jelzést jobbra fordulok a Nagy-Kopasz-hegy nyergébe, majd ezt követően a Kis-hegy nyergét elérve a Z▲ jelzésen balra, a Bükk-hegység legmagasabb csúcsa, az Istállós-kő (958 m) felé indulok. Tudom, hogy a csúcsra érve nem vár rám lélegzetelállító panoráma, sőt semmilyen kilátás nem vár, mert az fákkal benőtt, de azért mindenképpen fel akarom keresni, hogy elmondhassam, fenn jártam a hegység tetején. Az itteninél kényelmesebb megközelítési módja nincs is a dolognak, mert a nyeregből indulva bő fél kilométer (pontosan 650 méter) megtétele, és mintegy 30 méteres szintkülönbség „leküzdése” után máris a csúcson vagyok. Összehasonlításképpen ugyanez a produkció a Szalajka-forrástól indulva több mint két kilométeres sétát, és közel ötszáz méteres szintküzdelmet jelent! Visszaereszkedve a Kis-hegy nyergébe balra fordulok, és a korábban elhagyott K+ jelzésen folytatom utam a Káposztáskert-lápán, mely a Nagy-fennsík nyugati felének leghosszabb töbörsoros völgye. A fenyőligetekkel körülvett, mészkőszikla kibúvásokkal tarkított völgyben igazán hangulatos ösvényen visz utam. A régi Káposztáskert-lápa – Őserdő kisvasút (a fennsíkon elsőként ez a gerincvonal épült ki, és ekkor lett az Olasz-kapu is átvágva) nyomvonalhelye mellett haladó ösvényem egy idő után sűrű, sötét lucfenyvesbe fúrja magát. Csak a töbrök apró tisztásainál hatol be némi napfény a rengetegbe. Sajnos nem jártam még itt téli, havas időszakban, de elképzelem, milyen megkapó látvány lehet a fenyők hó alatt roskadozó ágainak látványa. Kőobeliszk mellett haladok el (az 1960-ban e helyen elhunyt bükki turista, Veress Józsi bácsi emlékére állították), mellette keresztezem a hajdani kisvasút töltését, majd rövid szakaszon dózerúton visz utam, amin néhány lépés után jobbkanyarjából ismét ösvényre térek. Felettem, a Kőrös-bérc csúcsa alatt található az ország legmagasabban (935 m) nyíló (hajdani forrás)barlangja, a Körös-lyuk, vagy más nevén Nyáj-barlangja, ami, mint neve is mutatja, valaha állatok szállásául is szolgált. Széles, ív alakú bejárata 38 m hosszú teremsorozatba vezet, és az elöregedett barlang első terme hatalmas, felszakadt kürtővel a szabadba nyílik. A hely, az állatistálló funkciót megelőzően sok-sok évvel az ősember lakhelyeként szolgált, ebből adódóan a fokozottan védett barlangok közé sorolták, ami „természetesen” azzal jár, hogy „omegával” jelzett út nem vezet hozzá. A védettséget, idézet az indoklásból: a raktározás céljára történő erdészeti hasznosításából adódó veszélyeztetettsége is indokolta (ez okból történő védését csak helyeselni lehet). Egyébként szabadon látogatható. A lápa parkszerű, fenyőligetekkel körülvett, apró, fehér mészkősziklákkal szegélyezett töbrei között haladok, majd dózerutat követően kövesútra térek, amely ráköt a feketesári erdészház keskeny bekötő műútjára. A bekötőút végén balra indulok és rövid séta után az Olasz-kapun áthaladva érek vissza a parkolóban hagyott autómhoz. (lentebb a képen: ezt az útvonalat jártuk be) Megkezdem utam lefelé a fennsíkról. Lekanyargom a Tótfalu-, majd a Szalajka-völgyön át, és most „rosszkor” érkeztem a sorompóhoz, mert a „behajtók” ott ülnek a kalickáikban. Illedelmesen megállok a lezárt sorompónál, és a mellette álló kutrica kis ablakán át közlöm a fiatalúrral, hogy még azelőtt hajtottam itt át reggel, mielőtt ő elfoglalta volna a „trónját”, így most visszafelé rónám le neki az útdíjat. Látom az arcán, hogy nagyon megörül a dolognak, mondja az összeget (900 Ft), átveszi, majd széles mosollyal elköszön tőlem. Nyugta az nuku, mondom is magamban, hogy „Kis barátom, ha már saját zsebre dolgozol, engem is bevehetnél a buliba, és legalább az ÁFÁ -t nálam hagyhatnád, ha már a „lé” (na, meg persze az SZJA is) nálad marad.”
Amúgy igazán nem haragszom rá, mert ilyen a világ mifelénk, és mindenki így csinálja. Kollát Gyula Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010) Körös-lyuk fotók: geocaching.hu, panoramio.com – Istállós-kő: mediak.ektf.hu, geocaching.hu
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|