Rövidesen az egykori üveghuta telep maradványaihoz érek. 2001-ben végeztek itt feltárásokat, amikor is több régi épület alapfalait sikerült megtalálnia a régészeknek. Egy munkásház, és egy lakóház alapjait kipótolták és megmagasították, föléjük tető került. Itt most tablókon lehet megszemlélni a Gyertyán-völgyi üveggyártás történetét. Körbenézegetem az ipari műemléket, majd folytatom utam, és bár jelzés nem segít, a térképem alapján balra a Szarvaskúti-Csúnya-völgybe fordulok. A szurdokban az ösvény jól kitaposott, ezért reménykedem, hogy jó irányt választottam. Úgy két és fél hónapja jártam erre legutóbb, és meg kell állapítanom, hogy azóta a csalánok átvették itt a hatalmat. Kilométer hosszan szegélyezik az utat, embermagasságúra nőve, úgy hogy leginkább feltartott kezekkel közlekedek. Battyogok már vagy „száz kilométert” (ez talán egy kicsit költői túlzás, mert a völgy teljes hossza 2,3 km), amikor a távolban (mint fehér vitorla) feltűnik egy ütött-kopott tanösvény jelzés. Mindeddig azért bujkált bennem egy kis bizonytalanság a haladási irányom helyessége tekintetében, de ez most elmúlt. Valami hasonló érzés kerített hatalmába, mint ami a szomjas tevét elfoghatja, amikor a sivatag közepén egyszer csak megpillant egy oázist. Örömömben le is engedem a kezeimet, amiből adódóan azonnal észlelem, hogy a csalán az egy csípős valami. Vakarózva mendegélek tovább, míg nem egy táblácska is feltűnik az út menti bozótosban, rajta a felirat, tömör egyszerűséggel: SZURDOKVÖLGY. Na, ezt oszd be mondom magamnak. Ha ezt nem látom, még azt képzeltem volna, hogy talán a Hortobágy közepén „kolbászolok” éppen, de a tábla helyre tett. Esetleg még, ha völgy neve is szerepelne a rajta, egyértelműbb lenne, hogy hol is tartózkodom tulajdonképpen, de úgy tűnik spórolós népek élnek errefelé. Semmi „herda”, a táblán több betű el sem férne (pláne nem egy ilyen flancos, hosszú név, mint ezé a völgyé). Miután a tábláról rám zúduló információ özönt feldolgozom, ki is érek az erdőből egy tisztásra, pont oda, ahol legutóbbi itt jártamkor elakadtam. Újólag meg kellett állapítanom, hogy bizony a múltkor is jól láttam, hogy nem láttam (a jelzést). Parányi agyammal fel nem foghatom, hogy az illetékesek (a tanösvény kezelői) miért nem vették a fáradtságot, hogy legalább az ösvény végére, és ide, ahol négyfelé ágazik az út, egy-egy jelzést felfessenek, könnyítendő a kedves érdeklődő vándor dolgát. Mostani utamon a kiírás szerinti „nagy kör” mintegy tíz kilométerét jártam végig, és úgy tűnt, hogy a „piktorok” tán mindössze tíz dekányi festéket „pocsékoltak” el arra a nemes célra, hogy az „utazóközönséget” tájékoztassák. Csak okulásul felidézném a legutóbbi ittjártamkor átélt kalandomat. „Utamat itt-ott sziklakibúvások kísérték, és a napsütötte erdő látványa idillikus hangulatba ringatott. Reggeli bosszúságom már messze szállt, és lelkem új, csodás élmények befogadására készült, amikor is ösvényem egyszer csak kivezetett az erdőből, és egy (négyes) útelágazáshoz érkeztem. Első ránézésre sehol nem véltem felfedezni a továbbvezető jelet (igaz, utam során eddig sem voltak túl sűrűn felfestve), megkezdtem hát a nyomozást. Hosszas töprengés után először balra indultam, és nem mondható, hogy csak úgy tessék-lássék módon, mert legalább 500 m hosszan vizslattam a fákat, bokrokat jelek után kutatva. Ezután visszatértem, és a másik irányba is elbóklásztam ugyanekkora távolságra, de ebben az irányban sem sikerült útmutatást felfedeznem. Visszamentem hát az erdő széléig, oda ahol az utolsó jellel találkoztam, és alaposan szemügyre vettem a térképemet a túraatlaszban, de nem sikerült beazonosítanom, hogy annak melyik pontján is állok. Igazság szerint nem szoktam nézni az órát amikor túrázom, ami ilyen esetben talán hibának róható fel a számomra, mert talán az indulás óta eltelt időből következtethetnék az általam megtett távolságra. A másik „bibi” meg az, hogy én a túráim során elég sok időt töltök el nézelődéssel, fotózgatással, így az eltelt idő sem adna támpontot számomra a megtett út hosszát illetően. Fogalmam sem volt tehát, hogy hol is vagyok pontosan, leültem hát egy kőre, és elkezdtem töprengeni a hogyan tovább -on. Eközben jutottak eszembe honfoglaló ősapáink kalandozásai. Már olyan sokszor elgondolkodtam azon, hogy ők vajon hogyan tájékozódtak. Gyalogosan és/vagy lóháton közlekedve bejárták egész Európát (arról már nem is beszélve, hogy Ázsiából is valahogy ide kellett jutniok), és soha nem tévedtek el! Ha jól tudom, akkoriban még nem voltak a fákon turistajelzések, nem voltak kitaposott ösvények, és persze gyakorlatilag a mai értelemben vett utak sem voltak. Az erdők, úgy képzelem, hogy leginkább őserdői állapotokat tükröztek, bennük járható utak talán csak a vadcsapások lehettek, és ők ebben a dzsungelben eljutottak Galliától a Bizánci Birodalomig, időnként jól elporolva, akikkel útközben összeakadtak. Minden csodálatom az övék a fantasztikus tájékozódó képességük okán. Úgy vélem, hogy talán akkoriban az emberek még egy genetikailag beépített GPS-el jöttek a világra, valami olyasmivel, amivel a vándorló madarak rendelkeznek, és mi mai emberek a civilizációs fejlődésünk során sajnos ezt a képességet elvesztettük (a többivel együtt mint pl. látás, hallás, szaglás). Ezért lehet az, hogy én most itt ülök a kövön tanácstalanul, és mivel nem rendelkezem egy (nem beépített) GPS-el, nem merek továbbmenni, hanem inkább visszafordulok. Na, nem azt sajnálom, hogy megteszem az utat visszafelé is a völgyben, mert az tényleg gyönyörű, hanem csak az új csodák elmaradását siratom.” Előző alkalommal Rejtek felől érkeztem, és bizony akkor képtelen voltam a továbbhaladás útját megtalálni, ami jelen esetben már nem jelentene gondot, mert miután a csalántengeren át kigázoltam az erdőből, visszatekintve persze hogy látok valami ösvényfélét. Ha mást nem is, de amit most én tapostam, azt egész bizonyosan. Innentől természetesen minden további fennakadás nélkül ballagok végig a völgy, előzőleg általam már oda-vissza bejárt, és ezáltal jól ismert szakaszán egy termetes sziklafalig, melyen mindenféle lyukak, üregek láthatók. Közülük legjelentősebb a Rejteki 1.sz. Kőfülke. 16 m hosszú, több irányba induló szűk oldaljárataiban csak kúszva lehet közlekedni, benne borsóköveket és cseppkőlefolyásokat figyelhetünk meg. Az itt végzett ásatások a kőkor emberének egykori jelenlétét bizonyították. A sziklafalban található sok üreg és forrásszáj azt bizonyítja, hogy egykoron itt jelentős vízmozgás volt.
Kollát Gyula TOVÁBB A 3. RÉSZHEZ Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010)
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|