Elérve a S jelzést jobbra fordulok és megkeresem a közelben található Szarvaskúti-víznyelőt. Nem is tudom, hogy vagyok én ezekkel a víznyelőkkel. Kétségtelenül érdekes jelenség, amint egy felszíni patak vize (de lehet ez akár egy időszakos vízfolyás is) egyszer csak eltűnik a karsztos kőzetben, hogy majd bizonyos távolságot a föld alatt megtéve egy idő után forrás formában megjelenjen, és ismét a felszínen folytassa az útját. Egészen pontosan fogalmazva a víz a kőzet repedésein lejut a nyugalmi karsztvízszintig, és abban áramlik tovább egy, a vízrendszert megcsapoló forrás felé. Ezzel idáig semmi gondom nincs is. Hanem a vízfolyás ugye intenzitásától függően kisebb-nagyobb tárgyakat (fatörzs, faág, falevél, stb) sodor magával, amik nem férvén át a víznyelő nyílásán, ott szépen megakadnak, és csak gyűlnek, és csak gyűlnek, alkalomadtán addig, míg csak azt el nem zárják. Na, persze nem minden estben zárja el a hordalék a víznyelő bemélyedését, de azt tanúsíthatom, hogy minden esetben jókora kupac „lim-lom” halmozódik fel ezeken a helyeken, ami mi tagadás nem éppen a legszebb látvány. Szóval, ezek a „nyelők” inkább érdekesek, mint szépek, de ettől függetlenül mindegyik utamba esőt fel szoktam keresni. Visszafordulok a víznyelőtől, és a sárgán Répáshuta felé indulok. Kisvártatva a Kajla-bérc alatt kiépített pihenőhelynél (esőház, meg tűzrakó hely is van), nagy sürgés-forgásra leszek figyelmes. Egy „nyugdíjas klub” tagjai (lehettek úgy nyolcan, többségében „hetvenesek”), egy főzőcske, de okosan (a szabadban) „műsorszámot” adták elő éppen, összekötve a kellemeset a hasznossal. Jelszavuk talán a „jó levegőn jókat enni” lehet, amivel minden emberfia csak egyetérthet. Kis idő múlva „sárgám” jobbra, az országút felé irányít, de én nem „hallgatok” rá (arra vezető ösvényt egyébként sem látok), és konokul irányt tartva folytatom utamat. Jelzéssel ugyan hosszabb ideig nem találkozom, de ez már kezd számomra megszokottá válni errefelé. Azután egyszer megpillantok egy, a többihez (ahhoz az egy-kettőhöz) hasonlatosan kopott, megfakult tanösvény jelzést egy távolabbi fán (és persze nem az ösvény mentén), és ettől megnyugodva irányon maradok. Hamarosan el is érem a Pénzpataki-víznyelőbarlangot (pont ez volt a célom), és itt a barlang körül csak úgy „hemzsegnek” a jelzések. Ja, kérem, ha valaki idetalál, az már meg is érdemli, hogy megerősítsék abban a hitében, hogy itt van. Nagyon romantikus környék, kiépített pihenő és tűzrakóhely, tájékoztató tábla, korlát a lejtő mellet, szóval „tiszta amerika”. A víznyelő is éppen „nyel”, mert a patakból jön az „anyag”, tehát működés közben figyelhetem meg. Gyönyörködöm egy ideig az idilli helyen, majd séta tovább. Az egyik fán, fehér kör alapon egy „művészi” alkotásra leszek figyelmes. Tulajdonképpen egy kék „paca”, amit nagy nehezen virágként azonosítok, abból adódóan, hogy a Tárnics tanösvényen járok éppen. Utam további részében két, fehér körben egy nagy semmi jelzéssel is találkozom még, amiből arra következtetek, hogy vagy a kék „tenta” fogyhatott el újfent, vagy a „művész” hagyhatott fel a további kísérletezéssel a virág ábrázolását illetően. Bizonyára unalmas már a nyafogásom a jelzésfestés ürügyén, de bevallom, hogy az előző napok során Bélkő, Szarvaskő és Tárkány nagyon elkényeztettek e téren a korrektül jelzett tanösvényeikkel. Arra is gondolok, hogy ezek a rejteki tanösvények szándékosan lettek ilyen foghíjasan „pingálva”, mert az alkotó talán úgy vélte: „Én REJTEK, ti meg fejtsetek”, így kívánva játékos fejtörőt nyújtani az erre „csámborgóknak”. Én köszönöm szépen, nekem sikerült a megfejtés, a többieknek meg drukkolok. Talán, ha annyi kérésünk lehetne még, hogy lenne olyan szíves kiírni valamelyik fára, hogy a megfejtéseket milyen címre kell beküldenünk. Az autóhoz visszaérve azonban úgy gondolom, hogy még egy rejtvény belefér a napomba, ezért a hogyan is lehetne eljutni a Pongor-lyukhoz nevezetű feladványba fogok, mert hogy jelzett út oda sem vezet, lévén, hogy ez is fokozottan védett! Csak tudnám, hogy mitől! Kutya legyek, ha értem milyen logika alapján működik ez a barlang védés! Józan paraszti ésszel fel nem foghatom, meg aztán senki nem magyarázta ezt el a népnek, így kérdőjelek tornyosulnak a kobakomban. Tehát, mit is árthatunk barlangjainknak azzal, ha megnézzük őket? Tudomásom szerint hozzáértő emberek ezeket az üregeket már hozzáértő módon „megkutatták”. Megbolygatták a több tízezer éves rétegeket, és kiszedegettek abból minden fontos dolgot (csontokat, eszközöket). A megtalált „motyót” konzerválták, kiállították, a munkagödröket meg visszatemették. Kárt akkor már ezeken a helyeken miben tehetnénk? Azután itt van a diszkrimináció kérdése is. Szabadon látogatható példának okáért az Istállóskői-, a Szeleta-, és Balla-barlang, valamint a Suba-lyuk és a Büdös-pest is, a hozzájuk vezető utak végig ki vannak „omegázva”. Ugyanakkor mások, mint például az fentebb nevezett Pongor-lyuk, vagy az Arnóc-kői-barlang, a Három-kúti rombarlang, és még hosszan sorolhatnám „titkosítva” lettek, így a hozzájuk vezető utak mentén tilos jeleket festeni. Nem érezhetik ezek a barlangok úgy, hogy hátrányos megkülönböztetésben van részük azáltal, hogy ők nem mutathatják meg magukat a „nagyérdeműnek”? A Pongor-lyuk egyébként egy errefelé élt „úriemberről”, Pongor Mihályról kapta a nevét, aki bár nemesember volt, szabadidős hobbiként rabolgatott. Az ilyeneket nevezte a nép úri-, vagy selyembetyároknak. „Hősünk”, szorgalmas ember lévén igen figyelemreméltó eredményeket ért el a „szakmában”, és hogy az adóhatóság éber ellenőreinek figyelmét kijátssza, a feketén szerzett javakat ebben a barlangban rejtegette. Jelentem, megtaláltam az „objektumot”, és ettől még jobban nem értem a fokozott védelmet. Olyan kicsi, hogy lakásnak nem igazán felel meg, mert csak négykézláb lehet végigközlekedni benne, de megfordulni már nincs elég hely, ezért rák módjára kell kitolatni belőle. Korunk pongorjai az összerabolt kincseiket inkább a bankok széfjeiben tartják, vagy „mosodába” fektetik, így annak a veszélye sem túl nagy, hogy hajba kapnának azon, hogy ki dugdoshatná itt el a „szajrét”. Mindegy, én az itt, a barlangról „orvul” elkészített felvételemet titkosítottam, és senkinek meg nem mutatom. Kivéve azt, akit igazán érdekel. „Történelmi” felfedezésemet követően még jó nagyot sétálok a barlang környéki gyönyörű bükk szálerdőben, mert mint említettem volt ez a fafajta a „szerelmem”, és nem tudok betelni a szépséges, sima, egyenes törzsű kedvenceim látványával. Kollát Gyula Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010)
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|