Mostanára már öt éves ez a történet, de még mindig beleborzongok, ha arra az éjszakára gondolok. Mindig félelem nélkül jártam az erdőt, annak ellenére, hogy magányos vándor vagyok, és alkalomadtán senkire nem számíthatok, ha netán bajba kerülnék. Ugyan miféle baj is jöhetne – gondoltam magamban – hiszen tapasztalt és megfontolt túrázó vagyok, veszélyes ragadozók (farkas, medve) pedig csak elvétve fordul elő nálunk. A megsebzett vadkannal azonban nem számoltam. De kezdjük az elejéről. 2012 őszén mindenképpen mehetnékem volt, annak ellenére, hogy tudtam, a vadászati szezon megkezdődött, és éjjelenként puskaropogástól hangos az erdő. Akkoriban még a nagy, 8o literes „Himalaya” zsákommal jártam a hegyeket – benne a sátor és hálózsák –, és az éjszakákat a vadonban töltöttem. Szó se róla, volt romantikája ennek a természetközeli vándoréletnek, a veszélyeivel nem is gondoltam. A szóban forgó alkalommal az volt a tervem, hogy az első napon Zobákpusztáról indulva – a Takanyó- és a Hidasi-völgy bejárása után – felmegyek a Magyaregregy közelében található Máré-várba, ezt követően pedig a Vár-völgyben leereszkedem a Pásztor-kútnál lévő tisztásra, ahol is letáborozom. Itt töltöm az éjszakát, majd másnap továbbindulok a Kisújbánya mellett magasodó Cigány-hegy felé, ahol is felmegyek az ott épült kilátóba, majd végigmegyek nagy kedvencemen, az Óbányai-völgyön, ezt követően elzarándokolok Mecseknádasdra, ahonnan visszabuszozom Szegedre. Ragyogó időben – napsütés, kellemes huszonfok, lengedező langyos szellő – vágtam neki a nem túl megerőltető (13 kilométeres) első napi etapnak, és ügyet sem vetettem a – utólag már biztosan tudom – baljós, figyelmeztető előjelekre. Elsőként az „erdő szörnye” állta el utamat, majd miután „őt” - egy röpke fotózási időt követően – hanyagul megkerültem, egy furcsa fába szorult figura meredt rám az összes (egy szem) szemével. Az erdő már csak ilyen, mindenféle lények megférnek itt békében egymás mellett, és megtűrik maguk közt az embert is, ha jó szándékkal érkezik. Persze a felbukkanásuk nem mondható mindennaposnak – pláne, hogy kettő is gyors egymásutánban –, így talán láttukra megszólalhatott volna egy kis vészcsengő a fejemben, ám ezúttal a csengettyű néma maradt. A Mecsek sok-sok gyönyörű völgye közül, a Hidasi-völgyben ekkor jártam első ízben, és bánatomra nem sok víz volt a patakmederben, melynek okán az egyébként számtalan zúgón átbukdácsoló vízfolyás igencsak csendben folydogált mellettem. A völgy számtalan forrása közül több „nem üzemelt”, de a szépen foglalt Hidasi-forrás például igen, és a Csurgó névre hallgató képződmény is tette nevében foglalt „dolgát”. Utóbbi születését egy a domboldalról érkező pataknak köszönheti, mely mintegy 6 méter magas vízesést képez egy folyton növekvő mésztufagáton. Tavasztól-őszig a látványos mohás kőzeten csurog-csepeg le a víz, míg télen ámulatba ejtő a jégszoborrá dermed a szépség. Máré kicsiny, érdekes bejutási lehetőséggel rendelkező váránál nem először jártam, de bejutnom most sikerült első ízben, így azt is ekkor tapasztaltam meg, hogy milyen csodálatos kilátás nyílik a parányi erősségből. A várból kijőve a Vár-völgyben folytattam utam, mely szintén gazdag forrásokban. Közülük talán a Gergely Éva-forrás a legérdekesebb, mely elnevezését annak köszönheti, hogy Gárdonyi Géza: Egri csillagok regényének története ezen a vidéken (is) játszódik. Mint a fentiekből látható szép és látnivalókban bővelkedő sétát követően érkeztem meg a Pásztor-kúthoz. A kút egy tisztás végében található, és a környék ideális táborozóhelynek mondható, hiszen a forráson túl találhatók itt asztalok, padok, kiépített tűzrakóhely, sőt még egy esőház is. Nem véletlenül néztem ki hát magamnak előzetesen ezt a helyet. Pontosan nem tudnám megmondani, honnan jött a gondolat, de úgy döntöttem, hogy ezúttal kicsi sátramat nem a tisztáson vagy annak szélén egy fa alatt, hanem az ESŐHÁZBAN állítom fel. Teljesen rendhagyó módon, hiszen ilyet még soha nem tettem. Valami azt súgta ott belül, hogy most odabenn lesz jó helyen. Talán a védőangyalom keze lehet a dologban vagy ezt hívják isteni gondviselésnek? Akárhogy is legyen, éjszaka arra riadtam fel, hogy egy vadkan dühösen fújtatva éktelen zajjal becsörtet a tisztásra, és valami borzalmas hangokat hallatva őrjöng odakünn. Szívem a torkomban, hiszen olvastam már a sebzett vadkan dühös-gyilkos, fékezhetetlen tombolásáról. Egy kifejlett állat súlya elérheti a 200 kilogrammot is, és képes egy embert úgy dobálni, akár valami labdát. Szinte láttam magam előtt az őrjöngő vadat, ám a sátorban moccanni sem mertem, nehogy valami általam keltett zajjal felhívjam magamra a figyelmét. Pedig de szívesen láttam volna, hogy pontosan hol van, merre néz, merre indul, de a sátor kémlelő kis ablaka az esőbeálló zárt része felé nyílott. A bejárati cipzárat pedig, melynek széthúzásával kiláthattam volna a tisztásra, érthető okokból nem mertem bolygatni. Nem tudom megmondani, hogy mennyi idő elteltével (azt egyszerűen nem érzékeltem), egyszer csak elcsendesedett a vidék. Csak reggel, napkelte után óvakodtam ki a sátorból, és győződtem meg arról, hogy éjszakai „vendégem” továbbállt. Továbbálltam hát én is, és az eredetileg tervezett útvonalon folytattam utam, majd utaztam vissza Szegedre. Néha elgondolkodom, hogy mi történhetett volna azon a bizonyos éjszakán, ha sátramat a tisztáson állítom fel. Azután elhessegetem a gondolatot, mert nincsen HA. Csak a tény van, nem ott állt a sátram. Azt azért be kell vallanom, azóta sem táboroztam éjszaka erdőben, és vélhetően a jövőben sem fogok. (lentebb a galériában: kilátás a Cigány-hegyi kilátóból) Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak: Képek: szerző – vezérkép: kriminalnoechtivo.net
2 Comments
Kollát Gyula
7/5/2017 12:08:48 pm
Hogy érdekes, az nem kifejezés! RETTENTŐEN érdekes volt :)
Reply
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|