 A vendéglátós is emberből van, mint bárki más. Legalábbis így gondolják magukról az e területen ténykedők, bár ebbéli meggyőződésüknek jócskán ellentmondani látszik az igen tisztelt vendégek és munkaadóik ettől merőben eltérő meggyőződése. Mert utóbbiak szerint neki sokkal többet kell elbírnia, elviselnie, mint egy átlag halandónak. KELL – mondják! Jól mondják?
0 Comments
 Pontosabban örökzöldek a fehér abroszok világából. A vendéglátással kapcsolatos topikokban lapozgattam, és újfent konstatálnom kellett, hogy a téma megunhatatlan. Kimazsoláztam néhány gyöngyszemet annak szemléltetésére, hogy a legjobb sztorikat maga az élet írja. A történetek között akad olyan is, mely saját „praxisomban” esett meg.
 A balatoni étterem tulajdonosa, ahol a nyolcvanas években dolgoztam az istennek sem volt hajlandó a német nyelvű étlapunkon az ételek neve alatt pár szóban feltüntetni, hogy a különböző fantázianeveken futó fogások tulajdonképpen mit is tartalmaznak. Mivel akkoriban szinte csak német ajkú vendégek fordultak meg nálunk, akik persze tudni is szerették volna mi kerül a tányérjukra, nem győztük nekik elmagyarázni, hogy mit is fognak kapni. Az egyik ilyen étel a „hokcájtszupe“ volt.
 A szép és szabályos teríték megalkotása nem csak a vendéglátásban dolgozók privilégiuma. Bárki szert tehet a szükséges ismeretekre, amennyiben késztetést érez arra, hogy – úgy vendégként, mint vendéglátóként – biztonsággal használja a teríték eszközeit. Ehhez kívánok az alábbi írással egy kis segítséget nyújtani, a végén pedig – egyfajta bónuszként – az étkezés végi evőeszköz elhelyezés rejtelmeiről is szót ejtek.
 A pincér lop, csal, hazudik. A vendég sóher, smucig, „szarrágó”. Mindkét fél a saját szemüvegén át látja a másikat. Elaknásított terület ez is. A bizalomé. Ami sosem volt. Sosem lesz?
Sokszor hallottam már sokaktól azt a vendég vélekedést, miszerint ugyan miért is kellene borravalót adni a pincérnek, hiszen csak a dolgát végzi. Akárcsak a vendég egy másik területen, ahol ő sem kap mást, „csak” a fizetését. Pillantsunk hát egy kicsit a paraván mögé és oszlassuk a ködöt, ami körüllengi ezt a szakmát.  Vendég és vendéglátó(s). Macerás vendég, mogorva pincér. Ilyennek látják egymást. Melyiküknek van igaza? Talán nincs is olyan ember, aki ne tudna hirtelenjében személyes tapasztalatából adalékkal szolgálni az örökzöld témához. Jómagam, sok évtizedet a pályán töltve belülről láttam ennek a szeretett-gyűlölt szakmának a diszkrét báját. Elmesélek néhány történetet, a fenti kérdés megválaszolását pedig a Kedves Olvasóra bízom.
 Lagziba megyünk, oszt' nagy kanállal eszünk – mondották volt régen, és tényleg a mértéktelen zabálás volt az etalon. A volt létigét akár a van alakjával is helyettesíthetném, hiszen a helyzet mára nem sokat változott. Legalábbis egyes vidékeken. Nézzük, hogy néz ki mostanság egy átlagos lagzi első vacsorája mifelénk.
|
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Zöld és fehér Archives
April 2018
Cimkék
All
|
RSS Feed
