Vendég és vendéglátó(s). Macerás vendég, mogorva pincér. Ilyennek látják egymást. Melyiküknek van igaza? Talán nincs is olyan ember, aki ne tudna hirtelenjében személyes tapasztalatából adalékkal szolgálni az örökzöld témához. Jómagam, sok évtizedet a pályán töltve belülről láttam ennek a szeretett-gyűlölt szakmának a diszkrét báját. Elmesélek néhány történetet, a fenti kérdés megválaszolását pedig a Kedves Olvasóra bízom. A pincér lába - A nyolcvanas évek közepén járunk. Nyár van, a vendéglátás teljes fordulatszámon pörög (azok régi szép idők!). Esetünkben ez azt jelenti, hogy a négyszáz férőhelyes csárda egy éjszaka folyamán négyszer-ötször fordul. Lefordítva ez annyit jelent, hogy egy-egy asztal ennyi alkalommal cserél gazdát. Szóval estétől kezdődően, hajnalig pörgős a pálya. De most még csak kora délután van. Ez még amolyan holtidőszak, hébe-hóba esik be egy-két vendég. A csálingerek (ifjabbak kedvéért: pincérek) is unatkoznak, ácsorgunk a csárda eresze alatt. Azért pont ott, mert azon helyen van némi árnyék, a kert többi részén hőgutát lehet kapni. Mert a háromszáz főt befogadó kerthelyiségben ernyő egy szál se, fedett rész (egyik oldalán nyitott, úgy hívjuk, szanetli) csak a placc legvégén van. Az meg ugye jó messzire esik tőlünk. Akkoriban (és talán csak ebben a maihoz hasonlóan) szakmán kívüliek is erősítették kis csapatunkat (egy műszakban dolgoztunk olyan hatan-nyolcan). Emlékeim szerint egyikőjük a kőolajfúrás, másikuk a hűtőgépszerelés terén bírt igazi jártassággal. Azért a tányérokkal, poharakkal is elboldogultak valamilyen szinten. Szóval délután van, vendég egy deka se, mi meg csiripelünk a terasz alatt, mint verebek, amikor is egy fiatal pár lép be a kerthelyiség kapuján. Rögtön felmérik a terepet és konstatálják, hogy a kert elejébe ülni ebben az agyforraló hőségben egyenlő az öngyilkossággal. El is indulnak a szanetli felé, ami ugye a mi pozíciónkat tekintve, lehet úgy harminc méterre. Talán tíz méternyire lehetnek már tőlünk, amikor „tanult kollégám” (a hűtőgépes), nem állja ki és „finoman” utánuk szól: - Hova a búbánatba mennek már? Tán azt hiszik, hogy lottón nyertem én a lábamat? A párocska megszeppen, tétován lépdelnek visszafelé és zavarukban nem is igazán tudva mitévők legyenek, lehuppannak az egyik közeli asztalhoz. Rendelnek két üdítőt, amit gyorsan felhörpintenek, majd fizetnek és távoznak. Bizonyosan romantikus beszélgetést terveztek a folyóparti csárdában és remélem, hogy a nap további részében valahol máshol ezt valóra is váltották. A vendég csuszája - Estére azután már más képet mutat a hely. A kert zugig telik vendéggel, rohanunk mindannyian, mint a „mérgezett egér”. Innentől szusszanásnyi időnk nincs, a következő tíz óra úgy telik, mint az álom. Mármint rémálom. Esünk-kelünk, sokszor azt sem tudjuk hová induljunk, mert mindenfelől „kalimpál” egy-egy vendég, jelezvén, óhajtana valamit. És ez így megy egész éjjel. Este tíz óra tájt ül be a placcomra (szanetli) egy ifjú pár. Rendelnek két túrós csuszát és köszönik, ennyi. Na végre egy könnyű asztal, mondom magamban, ennek a rendelésnek a „házhoz szállításába” nem szakadok bele. Közben gályázom kifelé a többi asztal rendelését, ám viszonylag hamar elkészül a párocska csuszája is (azért a viszonylag, mert a konyha is „úszik” ám rendesen). „Kipostázom” a tésztákat és jó étvágyat kívánva már söpörnék is tovább, amikor a hang megállít: - Legyen szíves! Párocskám férfitagja szólít, visszalépek: - Miben segíthetek? - Időközben átbeszéltük a dolgot és úgy döntöttünk, hogy kérünk még egy-egy csemegeuborkát a csusza mellé. Elég fura gusztusotok van, gondolom magamban, de hát miért is lenne egyforma ízlésünk. Volt már nekem olyan esetem is, amikor a keletnémet vendég (idősebbek tán még emlékeznek: egykoron két Németország is volt) gyümölcslevest rendelt tőlem káposzta salátával és szemem se rebbent. Ahhoz képest ez a csusza-uborka kompozíció nem is olyan vad elképzelés. Kicsit azért morgok magamban, hogy talán egyszerre is megálmodhatták volna mit szeretnének enni. Ezt is csak azért teszem, mert mint említettem volt, a szanetli messze van (a „futóművembe” meg már elég sok kilométer gyűlt az est folyamán), másrészt meg a többi vendég sem szűnt meg időközben igényekkel élni felém. Seperc alatt fordulok az uborkákkal, lepakolom a csuszák mellé és mint aki jól végezte dolgát indulnék is tovább. De nem úgy van az! Újra szól a HANG: - Bocsánat, de elfelejtett kenyeret hozni. Dehogy felejtettem, jajdulok fel magamban. A rosseb se gondolta volna, hogy az a tésztához való. Automatikusan visszük minden asztalhoz, mert a csárda alapételéhez, a halászléhez elengedhetetlen. Így is van elég szaladgálni valónk annak az utánpótlásával. Pont ehhez az egy asztalhoz nem vittem, mert úgy véltem, itt nem lesz szükség rá (bár a keletnémet esetből okulhattam volna).
Mindenesetre a higgadtságot megőrizve szólaltam meg: - Elnézését kérem Kedves Uram (bár ezt a megszólítást hallva a kollégák már röhögnek, mert tudták, hogy fenn van a pumpa), természetesen azonnal pótolom a kenyeret, de azért lenne egy tiszteletteljes kérésem. Legyen szíves nézzen utána, nem fogyott e ki a gyufája, mert ha netán ez a tény akkor derül ki, amikor a kenyereskosárral ideérek, nem tudom garantálni, hogy a gyufát karácsony előtt megkapja. Kollát Gyula Megjegyzés: Az írásban szereplő képek csak illusztrációk. Képek: productionparadise.com, designwagen.com, dailymail.co.uk, portugalconfidential.com
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Zöld és fehér Archives
April 2018
Cimkék
All
|