A legszebb definíció, melyet a kavicsról olvastam, így hangzik: a természet szüntelen mozgásának, teremtő és pusztító folyamatainak néma tanúja. Már régóta vallom, hogy a természet a legnagyszerűbb alkotó mester, a kavics pedig legparádésabb alkotásainak egyike. Az pedig, hogy még az emberi trehányságból és felelőtlenségből is képes varázslatosan szépet alkotni, csak erősíti alkotói nagyságát. A definíciót folytatva: többnyire gömbölyded zárt formát öltenek, legszebb példányai pedig leginkább vízi úton keletkeznek annak kőzetkoptató hatására. Általában folyami, illetve vízparti hordalékként való utazásuk során nyerik el sima felületüket, jellegzetes alakjukat és persze a színüket is. Az egyik legszebb példa erre a híres tarka kavicsos McDonald-tó, mely az Egyesült Államok Montana államában fekvő Glacier Nemzeti Park legszínesebb, leglenyűgözőbb és egyben legnagyobb tava. Gyönyörű hegyek ölelik, melyek képe szélcsendes nyugodt reggeleken meseszerűen tükröződik vissza a tó kristálytiszta vizén. A tó hatalmas tálként terül el a hegyek lábánál, vizét a McDonald folyócskából nyeri, a kis folyó pedig az olvadó friss, tiszta hóból kapja állandó utánpótlását. Magas fekvésének köszönhetően a tó vize igen hideg, így baktériumok vagy planktonok nem tudnak megtelepedni benne, minek okán az tökéletesen átlátszó. A tó partját és medrét is színes kavicsok tömkelege borítja, és előbbiekből adódóan nem csak a parti, hanem a víz alatt heverő kavicsok is jól láthatók. A millió színben pompázó kövek színét, mely a sötétvöröstől a borostyánig, illetve a zöldtől a kékig terjed, a bennük lévő vastartalom vagy annak hiánya befolyásolja, Minél pirosabbak, annál nagyobb bennük az anyag mennyisége. A Glacier Nemzeti Park egyébként tucatnyi nagyobb és 700 kisebb tó „otthona”, melyek közül mindössze 131 kapott nevet. A négy legnagyobb a McDonald-tó, a St. Mary-tó, a Bowman-tó és a Kintla-tó. A park és a vele szomszédos kanadai Waterton-tavak Nemzeti Park területét összevonva alakították ki a Waterton Glacier Nemzetközi Békeparkot 1932-ben, és közös területük 1995-ben felkerült az UNESCO Világörökség listájára. Korábban ITT írtam róla. Ez volt az az eset, amikor a természet saját anyagból dolgozott, lássuk, amikor „hozott” anyagból kell alkotnia, vagyis következzék a bevezetőben említett emberi felelőtlenség szépséggé konvertálása. Maradunk az Egyesült Államokban, ám most annak Kalifornia államában nézünk szét, annak is Glass Beach (magyarul „Üvegpart”) névvel illetett partszakaszán. A hely Fort Bragg város közelében, a MacKerricher Nemzeti Parkban található. A város lakosai a 20. század elején a parti sziklákon túl, az árapályzónában rakták le a háztartási szemetet, ebből alakult ki a mai Glass Beach. A parti kavicsréteg üvegekből, kiselejtezett háztartási gépekből és roncsautók üvegeiből keletkezett. 1967-ben a területet lezárták; azóta nem hordanak oda szemetet. A keletkezett károkat különböző eljárásokkal igyekeznek felszámolni. A partot nemcsak az emberek változtatták, de a tenger is: a hullámzás a hulladék egy részét elmosta, más részét kavicsokká csiszolta. Az eldobott üvegek kis, sima, színes csecsebecsékké alakultak; ma ezek a kavicsok borítják a tengerpartot. 1998-ban az ingatlan tulajdonosa úgy döntött, hogy Glass Beach-et meg kell nyitni a nyilvánosság számára. Ötéves tisztítási folyamat után az ingatlan állami tulajdonba került. 2003-ban, a tisztítás befejezését követően a Kaliforniai Nemzeti Parkhoz került, a MacKerricher Nemzeti Park részeként. A partot gyakran látogatják turisták. A tisztogatás befejeztével a látogatók hamarosan felfedezték a szép, formás üvegdarabokat, így az üvegkavicsok száma lassan fogyni kezdett. Mielőtt az érdekes part eltűnt volna, védetté vált. Az üvegkavicsokat már tilos elvinni, de sokan még mindig ezekkel szeretnék gyarapítani kuriózumgyűjteményüket. Az emberi felelőtlenség azonban nem szorítkozik egy kontinensre, lássunk egy példát Ázsiából is. Vlagyivosztok közelében található az Ussuri-öböl, melyet a Szovjetunió korában tulajdonképpen szemétlerakóként használtak. A 20. század elején a mai értelemben vett környezetvédelem nem igazán létezett, a szelektív hulladékgyűjtés meg még kósza gondolat sem volt. A hanyag városlakók háztartási hulladékaikat, roncsautóikat, és mindent, ami eldobandó volt az óceánba vagy egyszerűen a partra hajigálták. A folyamat egyszerűen megfékezhetetlen volt, és az addig valószínűleg csodálatos part lényegében szemétteleppé vált. A tarthatatlan állapotok miatt a város vezetői a 60-as években egyszerűen lezárták a partot, majd elkezdték megtisztítását. Eltávolították a hulladék nagy részét, az összetört milliónyi üvegdarabot a sziklák közül, a homokból és az óceánból azonban képtelenség volt eltüntetni. Ezek tehát ott maradtak a tengerparton, és idővel a hullámok, illetve a szél hatására az egész part színes kövek kavalkádjává vált. Az óriási mennyiségű lerakott törött üveget az évtizedek alatt a víz simára csiszolta, így mára már olyan, mintha az ember egy gyönyörű színes kövekkel kirakott parton sétálna. Lényegében itt is – akár csak az előző esetben – a felelőtlen embertársaink szennyezését hozta helyre a csodálatos természet. Nagy-nagy köszönet érte a MESTERNEK! Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak: Képek: amazonaws.com, googleusercontent.com, mybestplace.com, dailymail.co.uk, wp.com, cdninstagram.com, klimg.com, aarp.net, etsystatic.com, twimg.com, yellowstonepark.com, thewallpaper.co, staticflickr.com, brilio.net ,dailydozze.com
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Szivárvány partok Archives
January 2018
Cimkék
All
|