A pincér lop, csal, hazudik. A vendég sóher, smucig, „szarrágó”. Mindkét fél a saját szemüvegén át látja a másikat. Elaknásított terület ez is. A bizalomé. Ami sosem volt. Sosem lesz? Sokszor hallottam már sokaktól azt a vendég vélekedést, miszerint ugyan miért is kellene borravalót adni a pincérnek, hiszen csak a dolgát végzi. Akárcsak a vendég egy másik területen, ahol ő sem kap mást, „csak” a fizetését. Pillantsunk hát egy kicsit a paraván mögé és oszlassuk a ködöt, ami körüllengi ezt a szakmát. A kamu - Hetvenes évek vége, helyszín egy ÁFÉSZ bisztró (ifjabbaknak: ez egy szövetkezeti „vállalkozási” forma). A vendégkör szinte kizárólagosan a kőolajfúrás melósaiból áll. Jól keresnek és elég masszívan tolják a „lét” az orcába, a jattot viszont nem igazán ismerik. Ellenben barátságosak és ha kicsit összecimborál velük az ember, rendszeresen meghívják egy itókára. Itt jön a képbe egy vendéglátós „specialitás”, az úgynevezett „kamu”. Esetemben a pultos lányok már nyitás előtt legyártanak két liter teát, amit én majd „konyakként” fogok elfogyasztani, amikor a kedves kuncsaft megvendégel. A dolognak két jó oldala is van. Az egyik, hogy nem lehet tőle lerészegedni, a másik pedig az, hogy az összegyűlő „konyak” ellenértékek borravaló formájában nálam maradnak. Szükségem is van nagyon erre a plusz jövedelemre, mert a cégtől kapott havi fizetésem (tessenek megkapaszkodni) 600 Ft + forgalom utáni jutalék (utóbbi „combosabb” hónapban elérheti a 75 Ft-ot is!). Ekkor már elvált emberként gyermektartást kell fizetnem, valahol laknom is kell (persze albérletben), ennem is kell(ene), nem beszélve arról, hogy huszonévesen még egyéb (pl szórakozási) igények is felmerülnek. Mivel a teljes fizetésem kevesebb, mint amennyi gyermektartást fizetek, el lehet képzelni mekkora idegfeszültségben telik minden napom, hogy a megélhetésemet biztosító „borravalót” előteremtsem. A kötelező borravaló - Jó másfél évtizeddel később egy parányi halászcsárdában ténykedem. Ez már maszek világ és másként néz ki a „leányzó”. De cseppet sem jobban. Viszonylag jónak mondható órabérért nyomulunk, ám ennek ára van. Le kell adnunk a borravalónkat a tulajnak. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, az is meg van határozva, hogy mennyit! A követelmény: minimum a forgalom nyolc és fél százaléka. Ám közel sem sima ügy „összelapátolni” ennyi jattot. Egyszer javallottam is a górénak, hogy talán a vendégekkel is meg kellene beszélnie az elvárását, mert csak úgy maguktól nem igazán produkálják a közel tíz százalékos átlagot (nagyobb számlánál ez nem is várható el, pláne nem ételhordóban elvitt halászlevek esetében). Szóval kár szépíteni a dolgot, ügyeskednünk kellett (hogy ez mit jelent, mindenkinek a fantáziájára bízom), hogy „drága vezérünk” elvárását teljesítsük (mert ha nem, akkor ugye „lapát”). Egy idő után megfejtettük a százalék titkát is. Ennyit kellett „összeguberálnunk”, hogy „áldott” munkaadónk a saját borravalónkból simán ki tudja fizetni a munkabérünket. A fentiekkel csak azt kívánom érzékeltetni, hogy bizony rákényszerítettek bennünket a körülmények a „varázslásra” (ezzel együtt természetesen nem várom el, hogy most mindenki „csontig” hatódjon). A "rafkós" örömapa - Történt egyszer (úgy jó harminc éve), hogy emberünk (az örömapa) lagzit kívánt rendezni, éppen a mi éttermünkben (valahol egy alföldi városban). Rögtön a tárgyalások elején be is villantotta szigorú énjét, mondván, ismeri ő jól ezt a népséget (mármint a pincéreket). Meg is van a véleménye róluk, amiben persze szikrányi pozitívum sem szerepel. De majd meglátjuk, hogy benne emberünkre találtunk, mert őt aztán senki nem fogja átverni (mindeddig nem is igazán állt szándékunkban). Ki is ókumlálta ő, hogy miként veszi elejét az efféle képzelgésünknek. Vázolta is rögtön nagyon frappáns elképzelését, mely szerint a lagziban felszolgálásra kerülő teljes italkészletet stócoljuk a főasztal mögötti fal elé, azaz közvetlenül ő mögé. Amint ezt előadta, némi somolygást véltem az arcán felfedezni, ami vélhetően ennyit jelenthetett: „Akkor ezt most megszívtátok”. A kérés hallatán egy ideig csak szótlanul néztünk kifelé a fejünkből. Megrőkönyödésünk oka nem az volt, hogy netán úgy éreztük volna, milyen galádul rászedett bennünket, sokkal inkább a vendégeivel szembeni abszurditás. Talán még nem mondtam, augusztus hónapban jártunk ekkor és belegondolni is alig mertünk, hogy kora délutántól hajnalig „tőgymeleg” italokat fogunk szervírozni. Azt ugyanis tapasztalatból tudtuk, hogy bárki is hibázzon (szakács, gyártó vagy éppen esetünkben az örömapa) mindig rajtunk csattan az ostor. Mi vagyunk ugyanis szem előtt, velünk van kontaktusban a vendég, mi kapjuk hát az „áldást”. Azaz, ebből a „melegsörös” buliból csak mi jöhetünk ki vesztesként. De nem volt mit tenni, semmi rábeszélés, szakmai győzködés nem hatott. Így a jeles napon a főasztal mögött „égig érő” rekeszhegyek adták a díszletet (más lagzikon mindenféle szívecskék meg girlandok szoktak „csúfoskodni” azon a helyen). Ott volt az összes palackos motyó (sörök, borok, üdítők, ásványvizek), közel száz rekesz. „Örömatyánk” elégedetten befészkelte magát az itókák elé és az éjszaka folyamán üdvözült arccal nézte mint „töketlenkedünk”, hogy valahogy „kibányásszuk” mögüle azokat. Még az sem zavarta, hogy az összes vendég végigszitkozódta a bulit a langyos löttyök okán. A lényeg azon volt, hogy őt aztán nem lehet „megmalmozni”. Elszámoláskor jattot persze nem kaptunk (őszintén szólva ebben „bíztunk” is). Mielőtt bárki is megkérdezné, hogy egyáltalán miért is várunk el borravalót, elmondom, hogy egy lagzi számunkra általában 24 órás „szolgálatot” jelent. Reggeltől reggelig tart (a terítés megkezdésétől egészen addig, míg az összes „csumpi” leszedése után a székek az asztalok tetején nincsenek égnek álló lábakkal). „Természetesen” az üzlet vezetése sem az éjszakázást, sem a „végtelenített” műszakot semmilyen formában nem kompenzálja. Miért is tenné, hiszen ez borravalós szakma (!?). Némi vigaszt csak az nyújtott számunkra, hogy miután a kezdet kezdetén az örömapa „belegázolt” a lelkivilágunkba, kicsit próbáltunk egyenlíteni. A lagzit megelőző hét arról szólt nekünk, hogy a főasztal mögé kerülő mindegyik sörös rekeszbe öt üres sörösüveget „preparáljunk” (húsz üveg van a teli rekeszben). Egész héten úgy bontottuk a betérő vendégek söreit, hogy a kupak ne törjön meg (egy aprópénz ráhelyezésével megoldható), majd a sértetlen kupakot „légmentesen” visszahelyeztük a kiürült üvegekre (a régi három centes préspoharakkal prímán meg lehetett oldani a dolgot). A bulin aztán (örömapánk szeme láttára) sorban felbontogattuk ezeket az üvegeket, még „szisszentünk” is hozzá a hatás kedvéért (hadd lássa, nem „döglött” sört kap a vendége). Így sikerült egy kis svédcsavarral „borravalóssá” tenni magunk számára a hosszú napot. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez amolyan „hirtelen felindulásból” elkövetett akció volt. Sem előtte nem volt rá példa, sem utána többé nem ismétlődött. Egyszer volt. Mint Budán kutyavásár. Kollát Gyula Megjegyzés: A fenti képek semmiféle kapcsolatban nincsenek az írásban szereplő helyszínekkel, csupán illusztrációk.
Képek: examiner.com, amateurgastronomer.com, sambodhiretreat.org, deceptology.com
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Zöld és fehér Archives
April 2018
Cimkék
All
|