Pontosabban örökzöldek a fehér abroszok világából. A vendéglátással kapcsolatos topikokban lapozgattam, és újfent konstatálnom kellett, hogy a téma megunhatatlan. Kimazsoláztam néhány gyöngyszemet annak szemléltetésére, hogy a legjobb sztorikat maga az élet írja. A történetek között akad olyan is, mely saját „praxisomban” esett meg. Amikor a vendégek egymás között elintézik a dolgot Vendég 1: Részemről egyetlen dolgot utálok és nem bírok elviselni; mikor elviszik a tányért az asztaltársaságom elől, akik már befejezték. Tényleg gigalassan eszem, de ez a gesztus bennem azt az érzést kelti, hogy „Te még mindig eszel? Már mindenki befejezte, te még mindig nem?” Mikor a pincér felszedi a tányért a többiek elől, nekem a torkomba ugrik az egyébként rendben lévő gyomrom. És rendszerint otthagyom az ételt. Valaki hozzáértő nyilatkozzon már, hogy tényleg ezt tanítják a pincéreknek? Kockáztatom, hogy a következőnek beszólok. Legalább tudni szeretném, hogy jogos-e a kifogásom. Vendég 2: Kegyetlenül rühellem a gigalassan evőket, nézem a nyámnyila pofájukat, ahogy a kezükben minden étel gusztustalanná válik. Az ugrik be, hogy az illető tökéletesen életképtelen, és legszívesebben egy fakanállal tömködném le a torkán a kaját, hogy kicsit érezze, hogy milyen élni. Mi a bánatnak veszed meg a tápot, ha halva születtél. Vendég 3: Hát én cizelláltabban fogalmaznék, de engem is halálba idegesít, ha valaki b… lassan eszik. Az egyik kolléganőm pl konkrétan rostjaira szedi szét a húst, én már rég mennék a klotyóra, hogy pápát intsek az ebédnek, mikor ő a levest elkezdi fújni. (Szerk: a pincéreknek azt tanítják, hogy akkor kezdhetik meg a tányérok leszedését, amikor az asztaltársaság valamennyi tagja befejezte az étkezést. Más kérdés, hogy a „gigalassan” evő is elgondolkodhatna azon, milyen érzés lehet a társaság többi tagjának, hogy az ő jóvoltából akár óraszám beszélgethetnek „meghitten” az asztalon tornyosuló mosatlan hegyek felett. Talán „hiperkisadag” rendeléssel megoldhatná a dilemmát.) Pincér kontra vendég A faragatlan pincérnő: Pesti bevásárlóközpont, kicsi, kedvesnek szánt kávézó. Beültünk a párommal meg a három éves gyerekkel. Odajön az amúgy rendkívül dekoratív és rendkívül unott arcú kiszolgáló hölgy. Kérek a gyereknek egy gombóc fagyit kehelyben. A gyerek közbeszól, ha lehet, tölcsérben. Ránéz a pincérnő a gyerekre, forgatja a szemét és dühösen sóhajtozik, mit bénázunk. Mondom, akkor tölcsérben (az egész 10 mp-et vett igénybe), de ekkor meg rám kaffan a hölgy, hogy rosszul raktam vissza az étlapot az asztalra, fordítva tegyem oda. Akkor már el akartunk jönni, de hogy mondjam a gyereknek, hogy nincs fagyi, tehát maradtunk. Kihozza a fagylaltot meg a kávémat, úgy dobja le elénk, hogy csattan az asztalon meg arrébb csúszik vagy 30 cm-t, elviharzik. Persze a fagyit nem tölcsérben, úgyhogy fokozzuk a pofátlanságot, a férjem elmegy kérni egy tölcsért, és megkérdezi, ugyan velünk van-e baja. Megnyugtató a válasz, nem, csak szar napja van. Ja, és a számla: 1 gombóc fagyi + 1 kávé 1800 Ft. A faragatlan vendég: Fiatal (értelmiségi, tarisznyás egyetemista) lány-fiú pár bejön az étterembe. Lány szó nélkül ledobja a papucsát, odahúzz egy másik széket, felrakja a nem éppen tiszta lábát és szinte már fekvő helyzetben elmondja a rendelését. Megkérem, hogy a többi vendégre való tekintettel és mivel ez amúgy is egy étterem, szíveskedjen levenni a lábát a székről. Válasz: Úgy ülök ahogy akarok és oda rakom fel a lábam itt ahova akarom. Különben ez meg nem „népnevelde” hogy kioktass itt engem (eddig magázódtunk) és kérem a panaszkönyvet! Válaszom erre: Mit írnál (már tegeződünk!) bele, hogy anyád nem tanított meg hogy kell étteremben az asztalnál viselkedni? Ott az ajtó viszontlátásra! A pofátlan pincér: Fél éve egy pesti étterembe vetett a rossz sorsom. Az már nem üti meg az ingerküszöböt, hogy a pincér átnéz rajtam, késik a rendelés felvételével, nem azt hozza, amit rendeltünk, jóformán könyörögni kellett, hogy hozzák már a számlát stb. Ami viszont nagyon kiakasztott, hogy mindezek ellenére még borravalót is adva, a pincér elviszi a Tízezrest, majd nem jön a visszajáróval. Várunk 10 percet, semmi. Tizenöt perc, semmi. Húsz perc után előkerül végre egy másik pincér, aki persze semmiről sem tud, a miénket meg mintha a föld nyelte volna el. Nagyon elegem lett a helyzetből, megalázottnak és kihasználtnak éreztem magam és a kérdéses 1500 Ft-ot hátrahagyva eljöttünk. A sok szerencsétlen külföldi vendéggel el tudom képzelni miket művelhetnek, ha a magyarokkal így bánnak. Díóhéjban Menü jegyre 1: Betér egy törzsvendég, koros, de igen ápolt hölgy. Előveszi saját ezüst étkészletét, poharát. Megkapta a krumplilevest, ezek után kedvesen szól egy rohanó pincérnek. – Kedveském, hozna nekem egy szelet kenyeret? A pincér rámered, feltartott mutatóujjal: – Maga csak ne csináljon nekem programokat. És felháborodva balra el. Menü jegyre 2: Két idősebb úr éppen befejezi az ebédet. Odaintik a (klottgatyás, atlétatrikós) pincért és kérnek egy (amúgy kötelezően odakészítendő) kancsó vizet. Pincérünk szemöldökét felvonva: – Vizet? Hát mi volt kiírva a bejárati ajtó fölött? Étterem vagy uszoda? És mosolyogva el. Debreceni kisvendéglő, hétköznap, ebédidő. A vendég kedveskedni próbál: – 250 kilométert vezettem ezért az ebédért. Pincérlány: – Hát ezért kár volt! Ebéd, kolléga nem nagyon éhes, kisadag pörköltet kér. Pincér el, majd kisvártatva vissza: – A kisadag elfogyott, csak nagy van. Csepeli vendéglő, még az átkosban. Nyolcan kb. este hétkor beülnek az üzemegységbe (záróra tán nyolckor). Jön a pincér felvenni a rendelést. Kérnek sört, üdítőt stb., nyolcan kb. ötfélét. Erre a főúr: – Na jó, hozok két liter bort, aztán zárunk! Szóval, ahogy a bosszúság, úgy a téma is örök. Kollát Gyula Megjegyzés: Ez az írásom pontosan hat évvel ezelőtt, 2011. augusztus 19-én jelent meg a Felsőfokon.hu oldalon. Onnan „loptam” át most a saját magazinomba :) Kapcsolódó tartalmak:
7 Comments
8/19/2017 10:58:09 am
Én most fagylaltárus lettem a veszprémi Laczkó Dezső múzeumban, a Várban, közfoglalkoztatásban. Ott is vannak érdekes történetek néha. Hétfőtől dolgozom a múzeumban, keddtől a fagyipultban, és voltak már érdekes esetek...
Reply
Kollát Gyula
8/19/2017 11:08:27 am
Érdekesek a történeteid, látod, a vendéglátás egy izgalmas szakma :) Meglep, hogy nyugtáznod kell, úgy tudtam, hogy a fagyinál nincs ilyen kötelezettség, hiszen épp ésszel nem várható el, hogy minden gombóc után leállj nyugtát gyártani.
Reply
8/19/2017 11:22:56 am
Minden tölcsér után van nyugta, akárhány gombóc kerül bele. És statisztikát vezetünk, hogy hány embernek hány gombócot adtunk el. Ma pl. 60 embernek 95 gombócot. És a nap végén ellenőrzik, hogy megegyezik-e a nyugtákon található összeg, a statisztika és a kis kasszában lévő pénz. Szerencsére ma egyezett! :) 8/19/2017 11:20:51 am
Pénteken szabadnapos voltam, akkor meg én voltam a "problémás vevő". Ki akartam próbálni a vattacukor fagyit, és gondolkoztam, mit kérjek mellé, hogy 2 gombóc legyen. És mivel a puncs van tőle legmesszebb a pultban (állandó sorrend van, nem én találtam ki, hanem az az illető, aki betanított engem fagyit eladni, és aki előttem is ott volt, meg olyankor is, amikor én nem vagyok), természetesen puncsot kértem a vattacukor mellé... :D
Reply
Kollát Gyula
8/19/2017 11:27:40 am
A te eseted is igazolja a szakmabeliek bölcs megfigyelését: nincs rosszabb mint egy vendéglátós vendég! :-)
Reply
8/20/2017 11:53:03 pm
Tegnapi:
Reply
9/17/2017 12:11:40 pm
https://elmenykepek.wordpress.com/2017/09/17/nyari-blogkedvenceim/
Reply
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Zöld és fehér Archives
April 2018
Cimkék
All
|