A természet hívó szavát a lelkével „hallja” meg az ember. Lelki szemei előtt megjelennek az égbe nyúló hegyormok, a napsütötte rétek és a félhomályos szurdokok; hallani véli a a fák leveleinek zizegését, a madarak dalát, kis patakok vizének csobogását. Szinte érzi bőrén a lombokon átszűrődő napfény lágy simogatását, és ekkor indulni kell! Sokakban felmerül a kérdés: egyedül vagy csoportosan? A választ nagyban befolyásolja, hogy tulajdonképpen mit is keresünk a természetben, és persze az is, hogy milyen a habitusunk. Van, aki egy jó „bulit” lát a dologban, és a barátokkal, ismerősökkel nagy csapatot alkotva vidám poénkodások közepette vonul, mások csak páran összefogva együtt csodálkoznak rá a látnivalókra, megint mások pedig egyedül barangolva mélyednek el a természet szépségeiben és gondolataikban. Én az utóbbi híve vagyok, afféle „magányos farkasként” járom – ahogy én hívom – a szabadság ösvényeit, ami persze nem jelenti azt, hogy alkalomadtán ne fogadnék el valakit útitársamul, feltéve persze, hogy hasonló tisztelettel és áhítattal viseltetik a természet iránt, mint jómagam. Megfogalmaztam már magam is, hogy miért szeretek jobban „édeskettesben” lenni a természettel, mint sokadmagammal, ám mivel az érzést nagyszerűen írja le Pete McCarthy (angol komikus, tévés műsorvezető, több kiváló útikönyv szerzője), így őt idézem: "Az egyedül kirándulás másfajta terápiát nyújt, mint a csoportos... Egyedül sokkal eredetibb az élmény. A gyaloglás felveszi annak a ritmusát, ami az ember fejében lejátszódik. Még jobb, ha olyan helyen jársz, ahol még soha nem voltál azelőtt. Távol a kedves helyek befolyásától... A gondolatok teljesen váratlanul pattannak ki a semmiből, szabadon cikázhatnak gondok, ambíciók, aggodalmak és szerelmek között. Kulcsfontosságú, múltbeli jelenetek hívatlanul újra fókuszba kerülnek. Erős érzelmek futnak végig rajtad újból, majd egyszerre csak anélkül, hogy észrevennéd, ott állsz a világ tetején." * Igen, valahogy így működik ez. Ballagok a fák között, és hallgatom az erdő csendjét. Mert beszél hozzánk a csend és gondolatot teremt. Másféléket, mint a mindennapok rohanása. A dolgok más megvilágításba kerülnek, letisztul, mintegy szintetizálódik minden. Láthatóvá válik mi is a Teremtő eredendő szándéka velünk. Ami nem más, mint hogy boldogok legyünk, és akkor és ott meg is éljük az érzést. Azután a hegycsúcsra érve leülök egy sziklára és szótlanul nézem az elém táruló látványt. Nézem a hegyek völgyekkel barázdált arcát, évmilliók csodálatos alkotását. Oly parányinak érzem itt magam, mégis valami kimondhatatlan jó érzés kerít hatalmába annak okán, hogy része lehetek ennek a nagy egésznek. Lassan eltűnik a tér és megáll az idő. Itt és most egyik sem számít. Eggyé lesz föld és ég, eggyé a fák, a felhők, a sziklák és az ember. A halandó visszatalált a természetbe, melyből vétetett. Átjárja a végtelen boldogság érzete; otthon van. Nem vitatom, hogy a csapatban túrázók is gyönyörű élményekkel gazdagodnak útjaik során, azonban úgy vélem, olyanokkal, mint a fentebb leírtak, sohasem. Az ő esetükben sok a „zavaró tényező”, melyek olykor pontosan a lényegről terelik el figyelmüket. Nincs módjuk elmélyedni a részletekben, nem érzékelhetik a természet apró rezdüléseit. Rengeteg csoda mellett haladnak el úgy, hogy leginkább csak egymásra figyelvén azokat észre sem veszik. Meglehet, nem is kíváncsiak rá, mert nekik másról szól a történet, mint a magányos vándoroknak. Persze ez nem baj, hiszen számukra ezek nélkül is teljes az élmény. Az egyedül túrázó mást keres és talál is az erdők-mezők ösvényein. Az a kérdés, hogy melyik fajta túrázás értékesebb, fel sem merülhet, mert a természetjárás minden formája maga a csoda. Fentebb ugyan magányos vándort írtam, de a jelző egyáltalán nem igaz az egyedül túrázókra. Sosem magányosak! Társként mindig ott van velük a természet, melynél jobb társaság, úgy vélem, nem igazán van. Ha mégis, akkor az csakis egy „hasonszőrű” pár lehet, aki épp' úgy meg van „mérgezve” a természet szeretetével, mint a másik „megátalkodott”... ...és én, a „magányos farkas” most ünnepélyesen kijelentem, hogy amennyiben egy ilyen valakit sodorna mellém az ég, boldogan hagynék fel a szólóban történő vándorlásokkal, mert bizonyos vagyok benne, hogy a fentebb leírt csodás érzést vele együtt is sikerülne megélni. Sőt! Zárásként következzenek Wass Albert gyönyörű sorai:
,,Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak.” Kollát Gyula Megjegyzés: Az íráshoz felhasznált gyönyörű fotók (2.-13.) Kristen Smith természetfotós meseszép felvételei. *Pete McCarthy: McCarthy's pub - Kalandok Írországban és legjobb kocsmáiban Képek: bowvalleynaturalists.org, wickeddarkphotography.com
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Egyedül, de nem magányosan Archives
August 2017
Cimkék
All
|