Milyen árat kér a természet különleges képességekkel megáldott (megvert) teremtményeitől? Mivel fizetnek a géniuszok csodás adottságaikért? Az őrület az ár, melyet közülük oly sokan „kapcsolt áruként” kapnak tehetségük mellé? Aki zseni, az egyben őrült is kell hogy legyen? Már az ókori bölcsek is hangoztatták, hogy nincs géniusz az őrület árnyalata nélkül. A kreatív alkotók gyakorta másképp látják a világot, másképp reagálnak jelenségekre és egészen más összefüggéseket ismernek fel, mint az egyszerű halandók. Gondolkodásuk és viselkedésük eltér az átlagostól, mondhatni a normálistól – akárcsak a pszichiátriai betegségekben szenvedőké. Sőt meglehetősen sokszor át is lépik a normalitás határát: számtalan művész diagnosztizáltan mentális beteg volt. Kutatási eredmények bizonyítják, hogy a kreatív tevékenységek közül az íróknál-költőknél fordul elő leggyakrabban a szorongás, a mániás depresszió és a skizofrénia. Az irodalom számtalan meghatározó alakjáról tudott, hogy elméje megbomlott, depresszió kínozta vagy deviáns szokásokkal döbbentette meg környezetét. Megfigyelték azt is, hogy a depressziósok kétszer gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint az átlagember. Virginia Woolf, a világ egyik legnagyobb írónője, mind az orvosok, mind a családja szerint súlyos mániás depresszióban (ma inkább bipoláris zavarnak hívják) szenvedett. Legalább négy nagyobb idegösszeomlása volt életében, melyből az utolsó végzetesnek bizonyult: 59 éves korában öngyilkos lett. A mániás depresszió örökletes betegség. Woolf őrültek és zsenik családjába született, legközelebbi rokonai között számos pszichotikus található. Féltestvére, Laura skizofréniában szenvedett (szinte egész életét elmegyógyintézetben töltötte), apja számos idegösszeomláson ment keresztül élete során, unokatestvére, James Stephen mániás depresszióban szenvedett (33 évesen öngyilkos lett). Virginia elmebetegsége édesanyja halála után jelentkezett, egyik pillanatról a másikra az egész világ teljesen valószerűtlenné vált számára. Depresszió, álmatlanság, fejfájások, hangulat-ingadozások és furcsa hangok kísértették egész további életében. Folyamatosan küzdött, hogy stabilizálja személyiségét, de csak átmeneti eredményeket tudott elérni. „Töredezettek, széthullottak, hasadtak vagyunk. Vágyott rá, hogy egy legyen, de sok volt.” - írja „Felvonások között” című (utolsó) művében. Az írónő legsúlyosabb állapotában „folyamatosan beszélt, egyre vadabbul, egyre összefüggéstelenebbül, megállás nélkül egészen addig, míg végül érthetetlenné vált és kómába esett”, mondja róla sógora. Ezeknek az időszakoknak a csúcspontján Virginia négy napig beszélt egyfolytában éjjel és nappal. Mindig elkeseredett és sokszor depressziós volt, amikor befejezte egy-egy regényét. Teljesen kitöltötték a regényei szereplői, folyamatos társaságot alkottak számára, miközben a regényét írta. Gyakran hangosan beszélgetett velük nappal és éjszaka, amikor a fürdőszobában volt, sétált a dombokon vagy a parton. Ameddig a regényt írta, Virginia soha nem volt egyedül. Minden alkalommal, amikor befejezett egy fontos munkát, gyászba borult, és olyan üresnek, megfosztottnak érezte magát, mintha egy szeretett személy elvesztését élte volna át. „Ez az érzékenység, mellyel minden benyomást fogadott, kétségtelenül ez volt a végzete. Még az ő korában is – olyan érzékenységgel reagál ezekre a hangulatváltozásokra, mint egy gyerek; jó napok, rossz napok, minden ok nélkül hirtelen rátörő boldogság, mikor megpillant egy csinos arcot, s majdhogynem vigasztalhatatlan egy vén skatulya láttán.” - írja, mintegy magát jellemezve „Mrs. Dalloway” című regényében. Virginia a halálban fedezte fel azt az utat, amellyel integrálhatja széthasadt lelkének „törmelékeit, darabkáit, részeit.” A második világháború idején teljesen feleslegesnek érezte magát – ugyan mit számít ilyenkor egy író? Végül kegyetlen halált szabott ki magának: mivel kiváló úszó volt, kabátzsebét megpakolta kővel, majd belesétált az Ouse folyóba, 1941 márciusában. Az utókor eleinte csupán az ezoterizmussal vádolt formaművészt, később már a tudatregény Prousttal és Joyce-szal rokon mesterét, az újregény előfutárát látta benne. Igazi elismerése csak a hatvanas évektől kezdődött, ma már az angol nyelv egyik legnagyobb újítójaként tartják számon. A világítótorony című műve az ezredfordulón rendezett brit szavazáson bekerült a huszadik század száz legjobb regénye közé. (a bal oldali képen Nicole Kidman Virginia Woolf szerepében az „Órák” című filmben) És akkor most térjünk vissza a bevetőben feltett kérdéshez: aki zseni, az egyben őrült is?
Reálisan azt kell válaszolni, hogy természetesen nem minden kreatív művész mentálisan beteg, és nem minden pszichiátriai beteg rendelkezik kimagasló művészi hajlammal. Ám, mindenképpen elgondolkodtató Nancy Andreasen amerikai neurológusprofesszor egyik régebbi számítása: nyolc amerikai író kapta meg a Nobel-díjat, ebből hét bipoláris hangulatzavarban szenvedett. A nyolcadik pedig nem érdemelte meg :))) Kollát Gyula Forrás: Dr Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot? - A zseni különös pszichéje, La Femme, Berényi Mariann - Zsenik az őrület határán, Szabad Föld, Szíjjártó Gabriella Képek: letteraturaviva.myblog.it, moniquespassions.com, sallesulieman.blogspot.com, wikimedia.org
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?A szívek királynői Archives
January 2018
Cimkék
All
|