A vendéglátós is emberből van, mint bárki más. Legalábbis így gondolják magukról az e területen ténykedők, bár ebbéli meggyőződésüknek jócskán ellentmondani látszik az igen tisztelt vendégek és munkaadóik ettől merőben eltérő meggyőződése. Mert utóbbiak szerint neki sokkal többet kell elbírnia, elviselnie, mint egy átlag halandónak. KELL – mondják! Jól mondják? Jómagam – lévén, hogy időközben elértem a boldognak mondott nyugdíjas kort – immár tisztes távolból szemlélem hosszú évtizedeken át művelt szakmám (hivatásom?) történéseit. Látom, hogy változik a vendéglátós világ, új szelek fújdogálnak ott is, új és még újabb trendek jönnek és mennek, de azért a mélyben a helyzet változatlan. A csendes, arctalan többség ma is épp' úgy robotol, és ugyanúgy „rabszolgasorsra” van ítélve, mint ahogyan mi, a régiek voltunk. Változatlanul ki vannak szolgáltatva a „gizda” vendégek és lelketlen „gazdáik” (tulajdonosok) kénye-kedvének. Természetesen, ahogyan régebben, úgy ma sem minden vendég és tulaj „ördög” – tehát tisztelet a kivételnek –, de tagadhatatlan, hogy a régi és rettentően káros reflexek ugyanúgy élnek ma, mint egykoron, mely korból az alábbi történetek datálódnak. Történt egyszer, hogy én (a VENDÉGLÁTÓS!) nyári szabadságra mehettem. Ez igen nagy szó volt akkoriban – és vélhetően napjainkban is –, mert ugye a nyár a vendéglátás főszezonja. Amikoris az ezen a területen ténykedő ember még csak nem is álmodhat ilyesmiről, hiszen aki él és mozog, annak ebben az időszakban látástól vakulásig a pályán kell lennie. Ebben a bizonyos évben azonban – kedves anyósom jóvoltából – egy SZOT beutaló pottyant az ölünkbe, mely augusztus második felére szólt az egyik Balaton-parti településre. Nagy volt az öröm a csimoták körében (három kis emberke alkotta akkor nálunk a fészekalját), hogy végre apával és anyával együtt mehetnek egy világraszóló pancsira a nagy tóhoz. Engem persze a frász kerülgetett, hogyan is fogom ezt a dolgot a tulajnak beadni. Azután vettem egy nagy levegőt, és belevágtam. Azt kértem tőle, most az egyszer (kivételesen és a beutalóra való tekintettel) tegye lehetővé kis családom részére, hogy a talán soha többé vissza nem térő lehetőséggel élni tudjunk. És láss csodát, azt a választ kaptam, hogy RENDBEN! Még mielőtt azonban az egekben kezdtem volna repdesni a boldogságtól, „őfensége” megszólalt, hogy DE! De csak abban az esetben, ha augusztus 20-án (ez a dátum pont az üdülés derekára esett, ráadásul a legkiesebb fiam szülinapja is egyben) visszaugrom egy VIP (Very Important Person) előkelőségekkel „súlyosbított” fogadást megcsinálni. Mi mást is tehettem volna, belementem az „üzletbe”. Tudni kell, hogy akkoriban évek óta cégünk bonyolította az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark augusztus 20-ai ünnepi rendezvényeinek svédasztalos állófogadását, melyeken magas rangú állami és egyházi személyek jelentek meg. Az adott évben a legmagasabb rangú vendég, az akkori miniszterelnök, Horn Gyula volt. Az ő megfelelő szintű fogadására, ellátására, kiszolgálására lett volna garancia az én személyem. Ezért kellett nekem az üdülést egy napra megszakítanom. Az adott nap hajnalán kocsiba is vágtam magam, és lóhalálában Ópusztaszerre vágtattam, megígérvén fiaimnak (különösen a legkisebbnek), hogy kora délutánra ismét velük leszek majd, és csapunk egy jó kis bulit az ünnepelt tiszteletére. Ám ember tervez… Onnan folytatnám, hogy megérkeztek az előkelőségek az állófogadásra, mely alkalomból a legillusztrisabb vendégek (miniszterelnök, megyés püspök, stb) természetesen ülőhelyet kértek maguknak. Be is állítottunk egy asztalt, melynél helyet foglaltak, én pedig megközelítettem „druszámat”, kérdezvén – Mit szabad hoznom miniszterelnök úr? – Hozzon nekem egy marhapörköltet tarhonyával, egy csalamádét, mellé egy sört, utána pedig egy kávét… és egy hamutálat, szólt még utánam Horn Gyula (csak zárójelben jegyzem meg, hogy a svédasztal kínálatában – sok egyéb finomság mellett – szép számmal szerepeltek például libamájból és bélszínből készült fogások is, de azokra miniszterelnökünk rá sem hederített). Hogy ismét a lényegre térjek, a fogadás bizony elhúzódott kissé, így jóval a tervezett időpontnál később tudtam csak visszaindulni a családhoz. Késő este lett, mire megérkeztem szállásunkra, ahol a kicsik már órák óta csak rám vártak, hogy felszelhessék a szülinapi tortát. Az egészen biztos, hogy pici fiam – a kényszerű várakozás okán – könnyessé vált szemét, soha nem fogom tudni elfeledni. Akárcsak azt az évet, amikor egy másik fiam ballagott az iskolájából, és én – mivel a ballagások a szilveszterhez és a báli szezonhoz hasonlatosan minden hadra fogható embert a pályára szólítottak – nem tudtam ott lenni a ballagásán. Ezeken a napokon már igen korán bele kellett állnunk a munkába, hogy az érkező több száz vendégre (a ballagások mindig telt házzal mennek) megfelelően felkészüljünk, és különösen fontos a jelenlét abban az esetben, ha az illető – mint jómagam – vezető beosztású, így személyében felel mindenért és mindenkiért, azaz a hibamentes lebonyolításért. A mai napig nem tudok dűlőre jutni magammal azt illetően, hogy – vállalva a magára hagyott csapatom koordinálatlan munkájából adódó esetleges hibáit, annak következményeit és persze az ebből adódóan valószínűsíthető kirúgásom ódiumát is – ott kellett volna e hagynom a ballagási rendezvényre való felkészülést, hogy el tudjak menni a fiam ballagására. Amint máig nem tudom eldönteni azt sem, hogy az ominózus fogadáson tényleg csak a személyem jelentett e garanciát a minőségi munkára, vagy némi rosszindulat is közrejátszott a döntésben, ami kettétörte a balatoni nyaralásunkat. Mindkét esetben főszerepet játszik a főnök (tulaj) elvárásainak való megfelelés kényszere, az ebből adódó kiszolgáltatottság, és persze a szakma családbarátnak egyáltalán nem mondható világa. Hogy nincs nyár és nincs ünnep, ahogy nincs normális munkaidő és pihenőidő sem. És akkor még azokról a bizonyos gizda vendégekről nem is szóltam! Mint a fentebbiekből kiderül, szakmánkból adódóan az átlagnál többet kell(ene) elviselnünk, pedig mi is csak emberből lennénk. Akiknek ugyanúgy meghasad a szíve gyermeke könnyei- vagy a talán soha meg nem bocsátó ballagó fia szemrehányó tekintete láttán, mint bármely más embernek e földkerekségen. Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak:
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Zöld és fehér Archives
April 2018
Cimkék
All
|