A tenger éneke

Amikor a címben szereplő kifejezést hallom, nekem mindig a világi örömök és az érzéki vágyak megtestesítői, a bűvös hangú, asszonyfejű, de madárszárnyakkal és karmokkal bíró szörnyek, a nimfák jutnak eszembe. Helytelenül persze, mert sokkal inkább a „sellőkre”, távolkelet gyöngyhalász lányaira kellene asszociálnom.

---

Napi nyolc órát töltenek a vízben és gyakran 20 méteres mélységbe is lebuknak. Ragadozó halak, cápák támadásai éppoly életveszélyt jelentenek számukra, mint a morénák vagy ráják csípései. Még napjainkban is minden tizedik gyöngyhalász belehal a merülés közben szerzett sérüléseibe. Kétezer éve űzik a nők ezt a veszélyes „sportot”!
​Az amák, vagyis a japán búvárnők már a régi Japánban is nagy tiszteletnek örvendtek. Kivívták férjeik nagyrabecsülését, annak ellenére, hogy korántsem voltak olyan alázatosak, mint nőtársaik. A „tenger leányai” napi több órát is a vízben töltöttek teljesen mezítelenül, csupán egy kendőt viselve a fejükön, melyet szerencsét hozó szimbólumokkal díszítettek. Japán egyes, a külvilágtól jobban elzárt részein a félmeztelen búvárnők egészen a huszadik század közepéig megmaradtak.

Az amák különös fütyülő hangot hallatnak, mikor kidugják fejüket a sós tengervízből, és résnyire nyílt ajkuk között óvatosan levegőt vesznek. E hangot ezen vidéken a tenger énekének is nevezik. A sok merülés során szerzett tapasztalat tanította meg őket a hosszú víz alatt töltött időt követő helyes lélegzetvételre.

A távoli szigetországban a női búvárkodás mint foglalkozás idestova kétezer éve dívik. Az „amaság” anyáról-nagyanyáról a lányokra száll, egymástól lesik el a tudományt. Egykor még az áldott állapotban lévők sem hagytak föl ezzel a kockázatos munkával. Általában 50-60 éves korukig dolgoznak a víz alatt, de ismert olyan japán búvárnő is, aki még 72 éves korában is rendszeresen merült. Japánban ez az egyik legjobban fizető női munkakör.

Manapság szigorúan szabályozott a merülések időtartama és szezonja, hogy ne halásszák túl a tenger kincseit. Ugyanebben keresendő annak magyarázata is, hogy felszerelésük miért nem egészült ki oxigénpalackkal. Még az is nagy vitát okozott a tizenkilencedik század végén, hogy használhatják-e az akkor kifejlesztett, a víz alatti tájékozódásban nagy segítséget nyújtó búvárszemüveget.

Ez a mesterség azért is lehet a nők privilégiuma, mert a női zsírszövet jobban megvédi a hidegtől a merülőt, ezért tovább képesek a víz alatt maradni. Szükség is volt erre, hiszen naponta több százszor kellett a titokzatos mélységbe alábukniuk. A felhozott gyöngykagyló - szerencsés esetben - eladható gyöngyöt tartalmazott, amivel kiegészíthették szerény megélhetésüket. Ezzel együtt tény, hogy gyöngy által ama soha nem lett gazdag ember.

A dél koreai Jeju szigeten is nagy múltra tekint vissza a gyöngyhalászat, több mint ezerötszáz éve keresik így kenyerüket az arrafelé „haenyo” néven ismert kagylóvadász hölgyek. Nagy levegővel és azzal a reménnyel merülnek alá, hogy Yongdeung, a sziget védőszentje kegyes lesz hozzájuk, és gazdag zsákmánnyal, de legalábbis életben, épségben térhetnek vissza a partra.

Szervezetüket nagyon megviseli a nagy nyomáskülönbség, a sós víz mély ráncokat húz arcukra, hiába is próbálkoznak krémekkel védekezni a kiszáradás ellen. A gyakran nyolc fokig is lehűlő vízben minden porcikájuk átfagy, elgémberedik. A víz nagy nyomása tönkreteszi, átlyukasztja dobhártyájukat, legtöbbjük elveszti hallását. A tengerben eltöltött hosszú évek emlékeként állandó fájdalmak gyötrik őket. A kínzó hát-, fej-, kar- és térdfájás ellen gyakran már csak a morfium segít.
Általában a haenyok tartják el az egész családot munkájukkal, ezért az évszázadok során egy nőközpontú, matriarchális társadalom alakult ki. Gyakran a férfiak nevelik a gyerekeket és gondoskodnak a háztartásról. Ezért talán nem is meglepő, hogy a sziget védőszentje, Yongdeung is nő.

Néhány évtizede még 25.000 haenyo élt a szigeten, mára számuk 3.000-re csökkent. Az igazi problémát az jelenti, hogy több, mint 80 százalékuk idősebb, mint 60 esztendős, és több mint felük már 70 éves is elmúlt. A búvárkodásnak ezt a hagyományát mára kihalás fenyegeti, hiszen a fiatal lányok már más foglalkozásokat választanak a régen nagy tiszteletben tartott szakma helyett. Ezt könnyedén meg is tehetik, hiszen a múlt század hetvenes éveiben a gyöngyhalásznők igen jól kerestek, és sokuk küldte jobb iskolába lányait, akik a merülés helyett inkább a turizmus szolgálatába állnak.
Vélhetően ezt „sellő” édesanyjuk-nagymamájuk sem bánja, hiszen annak csak örülni tudnak, hogy veszélyekkel-betegségekkel tarkított életükkel megteremtették annak lehetőségét, hogy gyermekeik már egy jobb életet élhessenek.

                                                                                                                          Kollát Gyula

Kapcsolódó tartalmak:

​Forrás: Gyöngyhalászok sós kenyere, Zöld újság, Hercsuth Éva - Amazonok a vízben (a japán sellők igaz története), Palanovics Norbert, Népszabadság online

Képek: davidhogsholt.com, theworldofphotographers.com (Yoshiyuki Iwase), imgur.com, mermaidsarreal.wordpress.com (Fosco Maraini), 360mag.bg, fotopedia.com, wikimedia.org, flickr.com, koreafan.eu