Ez a nap nem úgy indul, mint a többi. Hegyi túrázásaim során a kelő Nap első, simogató sugarainak ölelésében ilyentájt már az erdők hajnali harmattól nedves ösvényeit járom. Ma azonban péntek van, és ezen a napon minden héten egy „szent” kötelességemnek kell eleget tennem, történetesen játékba kell küldenem a heti soros lottószelvényeimet. Általában ezt még indulásom előtt Szegeden meg szoktam ejteni, de most elbambultam a dolgot, és mivel itt Szilvásváradon sem hajnalok hajnalán nyit a lottózó, kénytelen vagyok reggel 8 óráig a településen rostokolni. Nem könnyű ez a várakozás nekem, mert alföldi ember lévén, amikor hébe-hóba sikerül eljutnom a hegyekbe, akkor napkeltétől napnyugtáig „hullámvasutazok” hegyen-völgyön, kihasználva a nap minden percét. Hogy mégis könnyebben teljen az idő, betérek a már nyitva lévő boltba, és összekötve a kellemetlent a hasznossal, feltöltöm fogyóban lévő készleteimet. Miután Fortunának is megadtam az esélyt, hogy rám találjon, bepattanok az autómba, és irány Ómassa, mai körtúrám kiindulópontja. A Mályinka és Szentlélek közötti, a Vár- és Recem-völgyek felett vezető szerpentinutat övező meseszép erdők látványa szokás szerint ráhangol a napra, és így már a kellő áhítattal telve érkezem a faluba. Ez a kis település a Garadna-völgy nyugati szegletében helyezkedik el, egy télen napfénytől elzárt katlanban. Nevét a vasműves Fazola Henriknek köszönheti, aki 1771-ben az előző évben talált vasérc feldolgozására építtetett itt kohót (massát), melynek működését a Garadna-patak vízenergiája biztosította. A mintegy 50-60 házacskából álló település nem mondhat magának dicső történelmi múltat, nem volt soha csatamezők színtere, sokkal inkább jellemző rá a kedvező fekvéséből adódó csodálatos természeti környezet, a friss hegyi levegő, és a rengeteg erdő. A nagyon szűk főutcán lévő parányi főtéren keresgélek parkolóhelyet a szerencsére kicsi autómnak. A tér valójában egy zsebkendőnyi terület, ahol a buszok fordulója van (nem irigylem érte a „pilótát”). A teret egyik oldalról a Garadna-patak határolja, és a partján lévő korlátnál egy villanyoszlop és a buszmegálló mellett meg is lelem az optimális parkolóhelyet, amit a mai napra ünnepélyesen le is foglalok magamnak. A csomagtartóból kiszedegetem a túrázási kellékeimet, és nézelődöm, hogy merre is lehet a jelzésem, amin indulnom kell. (kép: mvkzrt.hu) A korai órán nincs még nagy élet a faluban, szemben a kocsmáros is kinn álldogál a „műintézménye” előtt. Téblábolásomat nézve nem is állja meg, hogy meg ne szólítson. - Mit keres? Mondom neki, hogy a sárga jelzést, mire ő „kedvesen”: - Azt mondja meg, hogy hova akar menni! A szigorú hangtól megilletődve elszepegem neki, hogy a Sebes-víz-völgybe szeretnék eljutni. Na, erre ő, a helyiekre általában jellemző módon máris javasol egy árkon-bokron át vezető kegyetlenül meredek útvonalat, mert hogy úgy a legrövidebb. Megköszönöm „nagy jóságát”, és félénken még annyit teszek hozzá, hogy mivel én egyedül járom a hegyeket, jobban szeretek jelzett utakon kószálni. Látok egy kis lenézés félét a szemében, ennek ellenére, segítőkészségét honorálván, meg hogy egy kicsit feldobjam a kocsma forgalmát, beugrom hozzá egy kávéra. Amíg kortyolgatom a frissítőt beszélgetünk, és persze jön a kérdés: - Honnan jött? „Bevallom”, hogy Szegedről (bár csak ne tettem volna!), mert a hírre kocsmáros uram így reagál: - Már meg ne haragudjon, de úgy tudom, hogy ott maguk felé a vakondtúrások a legnagyobb hegyek. Hogy ez mekkora egy pöcs, mondom magamban, tisztára úgy adja elő, mintha ő a tulajdon két kezével lapátolta volna össze a Bükk-hegységet. Most már tisztán látom a szemében a lenézést, ami annak szól, hogy nekünk ott lenn délen, a Tisza partján még egy árva dombocskát sem sikerült összehoznunk. Akkor, lányos zavaromban nem is jutott eszembe, hogy összeütöttünk ám mi Szegeden a Vér-tó partján egy pofás kis szánkódombot, amivel éppenséggel eldicsekedhettem volna a komának. Gondolom, hogy ha ezt ott, és akkor elmondom neki, azért kicsit csak összébb vett volna a nagy arcából. Na, majd ha legközelebb arra járok, csak az orra alá dörgölöm! „Megszégyenülten” ballagok ki a kocsmából, ám azért olyan nagyon nem mérgelődöm a dolgon, mert vigasztal az a tudat, hogy nagyon szép útvonalat fogok ma még bejárni. A térképem alapján betájolom magam, és kocsmától kissé feljebb, a falu szélén meg is találom a keresett jelet. A Garadna-patak feletti hegyoldalon kezdem meg emelkedésemet az együtt futó S,K jelzéseken, majd kisvártatva a kék eltér jobbra a Bolhás felé, én pedig a mély katlan felett tovább oldalazó sárgán folytatom. Tudom, hogy utam felett a szirtek között van a 43 m hosszú, 15 m mély, mindkét végén nyitott folyosószerű Alabástrom-átjáróbarlang, és figyelek is rettenetesen, hogy megtaláljam a hozzá vezető ösvényt. Jelzést itt (is) hiába keresnék, hiszen az nincs felfestve, mert a Bükkben olyan szinten védik tőlünk szépséges barlangjainkat (példának okáért a Három-kúti rombarlang, Vidróczki-barlang, Arnót-kői-barlang, Pongor-lyuk, hogy csak néhányat említsek, ahová nem vezet jelzett út), hogy GPS nélkül a hozzám hasonló amatőrök tuti, hogy nem találják meg. Természetesen hiába meresztem a szemem, a barlanghoz vezető ösvényt nem lelem, de azért egy-két szép sziklát így is lencsevégre tudok kapni.
Kollát Gyula TOVÁBB A 2. RÉSZHEZ
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|