Kutyakaland a kilátónál

Egy szép tavaszi napon, amolyan hegyen-völgyön hullámvasutazó túrát terveztem be magamnak. A túraútvonal érintett öt települést is, de ami ennél sokkal lényegesebb, a Balaton környékén szép számmal fellelhető kilátók közül is hármat. Közülük az egyik, az általam legszebbnek tartott kilátók egyike volt. Na, ez a csodaszép kilátó környéke lett azután a nem tervezett kaland helyszíne.

---

A számomra oly kedves örvényesi bázisomról indultam ezúttal is, és elvonatoztam a „kis pirossal” Balatonalmádiba, azaz egészen pontosan annak Káptalanfüred nevű vasúti megállóhelyéig. Hamarosan rá is leltem az általam követni kívánt sárga sáv jelzésre, és megkezdtem a Csopakig tartó, 14 kilométeresre tervezett, 492 méteres szintemelkedéssel „fűszerezett” kutyagolásomat. (lentebbi térképen a tervezett útvonal látható)

Ahogy az várható volt, az ösvény egyre csak emelkedett, de hát hegycsúcs felé igyekezvén mi mást is várhatna az ember fia? Amúgy a séta nem volt unalmasnak mondható, hiszen cseres-tölgyes erdőben, homokkősziklás területen haladt. Meglehetősen érdekes látványt nyújtanak a vörös homokkő sziklákon tengődő – száz évesnél is idősebb – alacsony, vékony törzsű, tőből elágazó, girbegurba tölgyfák. Hogy ilyen korukra is meglehetősen csenevészek maradtak, annak oka a szinte humusz nélküli, igen gyenge termőképességű, gyorsan kiszáradó savanyú talajban keresendő, melyen csak rendkívül lassan tudnak növekedni.
A fák mellett további látványosságot jelentenek a hol jobbról, hol balról feltűnő mini „kőtengerek”. A ritkás „törpe erdőben” vezető ösvény mentén néhol lekerekített kőtömbök, kisebb-nagyobb görgetegek árulkodnak arról, hogy a régmúlt időkben a Pannon-tenger hullámverése ostromolta a hegyoldalt. Az igazán ütős látnivaló azonban csak ezután következett: a Nagy Kő-orra. A gigantikus természeti erők által „szétdobált” kőtömeg valóban mintegy vöröslő orr emelkedik ki a tájból.

A felfelé vezető úton a sárga sáv furfangos irányváltása (csak szemközti irányból észlelhető a „félpofás” módon felfestett jel) okozott számomra plusz néhány száz méteres felesleges kitérőt, ám ezen egyáltalán nem bánkódtam, mert – az ezen a vidéken ritkaságszámba menő – gyönyörű szálerdőben tévelyegtem. Később még a becsatlakozó kék sáv jelzés tartogatott némi meglepetést – csak úgy „besunnyogott” balra az erdőbe –, ám ezúttal figyelmes voltam, nem lett plusz kilométer a dologból.

Ezt követően hamarosan meg is érkeztem a bevezetőben is említett csodaszép kilátóhoz. Véleményem szerint a Csere-hegyi-kilátó – és nem csak a Balaton környékieket tekintve, hanem országosan is – az egyik legszebb építmény a kilátók népes táborában. A permi vörös kőből 1935-ben épült, 298 méter magasan található kilátóból csodálatos kilátás nyílik a Balatonra, a környező hegyekre, valamint Alsóörs, Balatonalmádi és Felsőörs településekre.

Az időközben felújított kilátó mellé (elkerülendő a vandalizmus okozta károkat) építettek egy gondnoki házat is. A háznak pedig van egy „tartozéka” is, jelesül egy házőrző eb. Innen datálódik az én nagy kalandom:
A gyönyörű kilátót megpillantva, meg sem várva, hogy a hozzá vezető kiépített utat elérjem, toronyiránt nekiindultam a hegynek. Araszolok felfelé a hegyoldalon, amikor is jobbról – periférikus látás címszó alatt –, bekúszik egy kutyaól képe a látómezőmbe. Még ebben a pillanatban átlépek egy dróthuzalon, minek következtében kapiskálni kezdem, hogy itt valahol egy kutyának is lennie kell. Alighogy ez átvillan az agyamon, reflexszerűen balra pillantok, és azt látom, hogy egy kutya rohan felém ezerrel. Mint egy megriasztott őz szökkenek a kilátó irányába, a kutya meg ugrik felém. Szerencsémre sikerült akkorát ugranom, hogy az eb fogai csak mögöttem a levegőben csattantak lévén, hogy a futtatóhuzalhoz (ha jól fogalmazok, mert nem ismerem igazán ezeket a kellékeket) csatlakoztatott póráza megakadályozta abban, hogy engem elérjen.
Ami döbbenetes volt számomra, a kutya sem az akciót megelőzően, sem közben, de még utána sem egyetlen nyikkantást nem hallatott. Magyarán, a sunyi dög nem ugatott, nem vicsorgott, nem morgott. Azon morfondíroztam magamban, hogy – bár ilyenről még életemben nem hallottam – talán néma kutyával hozott össze a jó sorsom. Hogy mennyire tévedtem, az majd a későbbiekben kiderül.

Miután ilyen kacifántosan sikerült a kilátót megközelítenem, fel is másztam körülnézni. Szó se róla, tényleg pazar a kilátás. Miután kigyönyörködtem magam, a földszinten is körbejártam a kilátó környékét – van egyéb látnivaló is bőven. A séta végeztével kiszúrtam, hogy a gondnoki háztól nem messze van egy kis pavilon (gondolom ajándéktárgyak és hasonlók árusítására), és mivel éppen nem tartózkodott benne senki – egyébként az egész környéken sem –, gondoltam, lecsüccsenek oda, és uzsonnázok egyet. Alighogy nekikezdek a szendvicsemnek, előkerül egy macska, és a lábamhoz dörgölőzve kunyizásba fog.
Na, ekkor derült ki, hogy az „én kutyámnak" hangja is van. De még mekkora! Látván, hogy a macska – hozzá képest, akit fogva tart a huzal, meg póráz – mekkora helyzeti előnyben van a finom falatokhoz való hozzáférést tekintve, éktelen ugatásba kezdett. A kutya-macska barátság(talanság) egy idő után olyan szintet ért el, hogy – jobb a békesség jelszó jegyében – a szendvicset el sem fogyasztva gyorsan továbbálltam.

Mivel a Csere-hegyen történtek elmesélését ilyen bő lére eresztettem, az út további részét megpróbálom távirati stílusban elővezetni. A hegyről a kék sáv jelzésen (mély vízmosásban meredek, bokatörő úton) leereszkedvén, Alsóörs határában gyönyörű vadvirágos rét fogadott. Beérve a faluba némi kóválygás következett a kopott és hiányos jelzések okán, ám kiérve a településről helyre állt a rend, mert kiderült, hogy az itt lévő Somlyó-hegyi-kilátó a legegyszerűbben a helységnévtábla előtt 50 méterrel az erdőbe vezető földúton közelíthető meg. Maga a kilátó nagyon szép és új, szinte még érezni a frissen gyalult fa illatát. (lentebb a galériában: panoráma a kilátóból, vadvirágos rét és „amfiteátrum” a felhagyott kőbányában Alsóörs határában)

Leérve a kilátóból megkezdtem egy végtelen flasztermenetet, előbb Lovas község, majd számtalan szőlőtőke, végül Paloznak érintésével. Innen már „csak” a Csákány-hegyet kellett megmásznom, hogy egy újabb kilátót abszolváljak. Az itt lévő Endrődi Sándor-kilátó szintén igen új építmény, és leginkább abban különbözik a Somlyó-hegyen lévőtől, hogy ez zöldre van festve. Csak az összehasonlítás kedvéért, meg a hasonlatosság érzékeltetésére alább egymás mellett láthatóak. (lentebb a galériában a szőlők közti vándorlás képei)

Innen már csak a hegyről való leereszkedés volt hátra, majd Csopak állomásról visszavonatozni Örvényesre. Ami a leereszkedést illeti, az a Csere-hegyihez hasonlatosan tökéletesen horror etapra sikeredett, azzal különbséggel, hogy ez még meredekebb és még bokatörőbb volt. Én száraz talajon botladoztam lefelé, és igazán el sem merem képzelni, milyen lehet ezt a szakaszt eső után, sáros pályán leküzdeni.
Na, de nem panaszkodom, mert gyönyörű út volt, fantasztikus kilátókkal és kilátásokkal. Megvolt a nagy kaland is, „kutyám” életre szóló élménnyel ajándékozott meg :)
                                                                                                                            Kollát Gyula

Kapcsolódó tartalmak: