A sorompónál zsebre megy a "lé" 1.

Egy teremtett lélek sem jár a Szalajka-völgyben ily korai órán, amikor elhajtok a völgy bejáratát őrző, most nyitott sorompó mellett (a pénzbeszedők még nem kezdték el „áldásos” tevékenységüket). Ebben az időszakban a megszokott tömegnek, nyüzsgésnek még nyoma sincs, csend honol a tájon. Napközben hallhatatlan zajok, neszek vesznek körül, felettem álmosan bólogatnak a fák lombjai. Jobbról a kisvasút állomásán a piros mozdony még aluszik, és szenderegnek balról a büfék, és a pavilonok is. Pihen a völgy, napközben meggyötört tagjait nyújtóztatva, kis patakjának lágy csobogását hallgatva

---

Gyalogosan lenne jó most itt andalogni, de nekem most messzebbre van dolgom, így nem tehetem.
Négykerekűmmel a pisztrángsütöde melletti nagy parkolót elérve balra, a Tótfalu-völgybe fordulok. Rögtön jobbról egy hangulatos pihenőhelyet hagyok el, majd megkezdem kanyargásomat a Bükk-fennsíkot átszelő gyönyörű szerpentinúton. A Kalapati-pihenőnél „kötelező” megállni, mert innen nagyszerű rálátás nyílik egyik irányban a mögöttem hagyott Szalajka-völgyre,

a másik irányban pedig a még szendergő Szilvásváradra.

Kissé feljebb, jobbra egy rövid kaptatót leküzdve megkeresem a Milleneum-kilátót
A 35 méter magas, szibériai vörösfenyőből készült tornyot 2000. augusztus 20-án, Szent István napján adták át a nagyközönségnek. A talajszinttől 20 méter magasságban elhelyezkedő kilátóteraszról tiszta, napos időben még a távoli Tátra hegycsúcsai is láthatóak. Csak érdekességként említem meg, hogy az építmény faelemeinek összeszerelésekor 32.000 db csavaranyát használtak fel.

Csak a kerítésig jutok, kapuján lakat, így nincs módom meggyőződni a teraszáról nyíló panoráma szépségében, mindössze az objektum őrzésével megbízott négylábú kedélyét borzolom fel a jelenlétemmel. Nem akarván az ebet túlságosan felingerelni, néhány felvétel elkészítése után visszaballagok az autóhoz, és folytatom utam felfelé. (Az alább néhány felvétel egy másik alkalommal készült, amikor sikerült feljutnom a toronyba, és módomban állt gyönyörködni a belőle nyíló kilátásban.)

Egy helyütt, ahol a fák nem „lógnak” bele a képbe, gyönyörű kilátás nyílik az útról a környező tájra, ezért muszáj megállnom a szűk úton, hogy pár fotót készíthessek.

Rendes körülmények között itt nem szabadna leparkolnom, mert kanyar előttem, kanyar utánam (mint az egész útvonalon végig), tehát a dolog igencsak balesetveszélyes. Lenne, ha forgalom is lenne az úton, de ezen a korai órán még nincs (egyetlen autóval sem találkoztam eddig), ezért különösebb kapkodás nélkül kattintok néhányat a gépemmel, és komótosan indulok tovább.

Nemsokára az út mentén balra megpillantom az indulásom óta számított harmadik kijelölt parkolóhelyet, és itt bizony ki kell állnom az autóval, mert megyek várat nézni, Gerennavár (752 m) tornyosul ugyanis felettem.

A középkori vár egykori, a környéken lakó szlávok által épített -honfoglalás előtti- gyűrű alakú földvárra épült. Bejárata feltehetőleg a legkönnyebben megközelíthető, nyugati oldalon volt, ahol a várárkon fahíd vezethetett a felvonóhidas kapuhoz. A hagyomány szerint Nagy Lajos királyunk vadászkastélya volt, majd Mátyás királyunk is használta, lakottságát a 14-15. századra helyezik. A vár történetéhez hadi események nem kötődnek. Nem tudjuk, hogyan pusztult el, ma már alapfalai is alig láthatóak. A csekély romokat elnézegetve itt bizonyára mindenkinek eszébe jutnak Kölcsey Ferenc sorai: „Vár állott, most kőhalom ....”

A műúton, S+ jelet követve indulok felfelé, majd kisvártatva a SL csábításának engedve jobbra elhagyom az utat és ezt követően meredek sziklalépcsősoron araszolok a romokhoz. Odaérve ismét konstatálom azt az egyszer általam már megállapított tényt miszerint ebből a várból (sem) igazán maradt semmi. Valójában csak abból következtetek arra, hogy jó helyen járok, mert egy fának támasztott oszlopon lévő táblán a vár neve olvasható. (lentebb a képeken: Kilátás Gerennáról)

Amikor régebben erre jártam, akkor a tábla még a saját lábán állt egy tisztás szélén, de gondolom az idő vasfoga meg talán a jóemberek egy kicsit „megették”. Előző itt jártamkor már éppen alkonyodott és annyira el voltam foglalva a rom keresésével, hogy az itt lévő kilátópontig el sem jutottam. Nagy hiba volt!

Most, hála a túrakiírásnak („Bükk szirtjei”) megkeresem, és mondhatom, hogy a panoráma lélegzetelállító. Egyszerűen gyönyörűség és persze most rendesen leszidom magam azért, hogy előzőleg miként lehettem olyan balga, hogy kihagytam ezt a látványt, pláne alkonyi fényekkel.

Tovább autózom, és túrám kiindulópontjánál, az Olasz kapunál (870 m, a sziklákat az út számára Thurzó Gáspár vágatta át 1918-ban 18 olasz hadifogoly közreműködésével, innen származik a kapu elnevezése) lévő parkolóban „kikötöm paripámat”, mert innentől négy kerékről két lábra váltva közlekedek tovább. (A záróképen az Olasz-kapu)

                                                                                                                            Kollát Gyula
TOVÁBB A 2. RÉSZHEZ

Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010)