A "láblógatós" hegy meghódítása

Sok gyönyörű tájegysége van kis hazánknak, de talán mindenik közül legszebb a Balaton-felvidék. Nem véletlenül illetik a „magyar Toszkána” névvel, mert hangulatában igen csak rokon az olasz „nagy testvérrel”. Barangoltam már többször a vidéken, de híres tanúhegyei közül a Tóti-hegy meglátogatása valahogy mindig kimaradt a programomból. Pünkösdkor azonban „őt” vettem célba, és utólag már magam sem értem miért vártam a vizittel ily sokáig, hiszen tetejéről nyílik a világ legszebb panorámája!

---

Két és fél napig megállás nélkül esett. Ettől aztán meglehetősen el tud kámpicsorodni a messzi földről érkezett turista, aki már alig várja, hogy az otthon gondosan megtervezett túrautaknak nekivágjon.
Pünkösd előtt, szerdán érkeztem meg örvényesi „bázisomra”, onnan terveztem csillagtúra-szerűen „becserkészni” a Balaton-felvidéket. Csütörtökön és pénteken egész álló nap zuhogott, majd csak szombaton a déli órákban álltak tovább a fellegek, szűnt meg az égi áldás. Ennek örömére vasárnapra be is terveztem az első túrámat, a célpont a Tóti-hegy lett.
Reggel hét ágra sütött a nap, loholtam is a vasútállomásra, hogy minél előbb Ábrahámhegyre érjek, onnan terveztem ugyanis a „csúcstámadást” megindítani. A vonatról leszállván rögvest irányra álltam, és a zöld sáv jelzésen megkezdetem a Salföldig tartó hosszú (3,5 kilométeres) flasztermenetet. Egyetlen turista sem szeret a lábnyúzó aszfalton kutyagolni, de ezen a vidéken alig van mód olyan túraútvonalat tervezni, mely ne tartalmazna efféle etapokat.

Salföld határában körbejártam az ottani kőtengert, és be kell vallanom, hogy élményt jelentett. Annak ellenére is, hogy előzetesen meglehetősen szkeptikusan viszonyultam a dologhoz. Tény, hogy a szentbékkállai „nagy testvérhez” mérten az itteni „kis tesó” meglehetősen szolidnak tűnik, ám a területen nagyon sok kifejezetten érdekes, bizarr sziklaformációt sikerült megtekintenem. Örülök, hogy végre láthattam.

A faluba érve azután egyik ámulatból a másikba estem. Rácsodálkozásom egyik oka a rengeteg gyönyörű virágágyás látványa, a másik pedig a házak. Én még soha sehol nem láttam ennyi meseszép népi lakóházat „egy csomóban”! Voltak közöttük gyönyörűen felújított régebbi „keltezésűek” és fantasztikusan szépre sikeredett újabbak is. Szinte megállás nélkül kattogtattam a gépem, míg a főutcán végigmenve a híres majorhoz értem. Oda nem szándékoztam bemenni (vasárnap lévén egyébként is „tömegnyomor” volt belül-kívül), viszont a vele szemben lévő templomot mindenképpen lencsevégre szerettem volna kapni. Be is tértem a templomkertbe, és próbáltam olyan helyet találni, ahonnan tetőtől talpig le tudnám kapni az épületet, de legnagyobb sajnálatomra ilyet nem találtam. Hiába faroltam egészen a kerítés sarkáig, sehogyan sem fért bele a látómezőbe (pedig elég nagy látószöggel bír a gépem), a torony felső harmada kívül esett azon. Egyetlen lehetőségem a tökéletes kompozíció elkészítésére a kerítés lebontása lett volna, de erről idő hiányában lemondtam.

A templomtól tovább indulva folytattam sétám a Tóti-hegy felé, a hamarosan becsatlakozó kék sáv jelzéssel immár „kétszínűvé” lett úton, mely kezdetben karámok között vezetett. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik karámban két csacsi égnek álló lábakkal vidáman kalimpál és hempergőzik a fűben, majd kisvártatva két ló románcának lettem szemtanúja. A két pacit ugyan kerítés választotta el egymástól, de ez az apróság nem akadályozta őket abban, hogy szerelmetesen, „tüzes csókokat” váltva ne enyelegjenek egymással. A látvány hatása alatt állván magamban át is kereszteltem Salföldet a „Vidám szamarak és szerelmes lovak földjére”.

Utam lassan ösvényre váltott, és a Balaton-felvidékre oly jellemző átláthatatlan erdőben vezetett tovább. El kell mondanom, hogy mindvégig ragyogóan jelzett az útvonal, a leglehetetlenebb helyekre is került festés, akár néhány méterenként is, így bizton állítom, hogy ebben a rengetegben lehetetlen eltévedni! A hegyre vezető útvonal nem mondható különösebben megerőltetőnek, ez alól csupán egyetlen rövid szakasz bizonyult annak, az is az előző napokban lehullott rengeteg csapadék okán. Már a zöld háromszögre fordulva, nem sokkal a csúcs előtt van egy igen meredek etap, ami a sok „lé” hatására jócskán felázott, és iszonyatosan csúszott. Bizony ezt a részt csak úgy lehetett abszolválni, hogy minden utamba eső fába, ágba, „fűszálba” kapaszkodnom kellett. El is könyveltem magamban, hogy a visszaúton itt majd „üzembe” kell helyezni a gatyaféket.
Előzetesen annyit tudtam a Tóti-hegyről, hogy a tetejéről körkilátás nyílik a szomszédos tanúhegyekre és a Balatonra is. Ez így elég biztatóan hangzik, azonban cseppet sem igazán fejezi ki azt a csodát, ami felérve fogadott. Elmondhatatlanul gyönyörű a látvány! Meg sem próbálom lefesteni, ide el kell jönni mindenkinek, hogy a saját szemével lássa a fentről nyíló lélegzetelállító panorámát. Egyik kedves ismerősöm úgy fogalmazott, hogy ez az a hely, ahová felérvén az ember leül a csúcskőre, azután csak lógatja a lábát, miközben elmerül a szeme elé táruló földöntúli szépségben.

Visszafelé a salföldi kőtengernél jobbra térve egy jelzetlen úton közelítettem meg a salföldi kolostorromot. Az utat nem lehet eltéveszteni, ebben időnként még tábla is segítségünkre van. A homokos úton poroszkálván egy alkalommal autó ért mögém, „akit” udvariasan félreállva segítettem továbbhaladásában. A „pilóta” a gesztusomat még egy halvány biccentéssel sem honorálta. Néhány tíz méterrel odébb azonban az autó jobbra kisorolt egy mezőre, vélhetően parkolási céllal. A mély keréknyomon át történő manőver hangos koppanással járt, minek következtében az autóból kisorjázó személyek mély döbbenettel konstatálták, hogy bizony a kipufogó leszakadt. Elhaladván mellettük valami olyasfélét dünnyögtem magamban, hogy „isten nem ver bottal”.
Kisvártatva újabb autózúgást hallok hátulról, újfent le is soroltam az útról, ahogy azt illik. Igen csak meglepődtem, amikor két tűzoltó autó húzott el mellettem (egy parancsnoki- és egy szerkocsi). El nem tudtam képzelni hová iparkodnak, míg nem kissé feljebb meg nem pillantottam egy kis sárga autót, ami „nyakig” beásta magát a homokba. Mellette két hölgy kuporgott (gondolom a sofőr és utasa), és bánatosan szemlélte a „megfeneklett” kicsikét. Csak tippelni tudok azt illetően mi történhetett. Úgy vélem, a kis hölgy, látván az út állapotát, vissza szeretett volna fordulni, de a mély a keréknyomokban történő „ipszilonozás” közben elásta magát az autó.
Nem néztem végig az akciót, haladtam tovább célom felé, amikor is egy újabb hölgy „keresztezte” utamat. Szemből érkezett, és igen aggodalmas képpel az után érdeklődött tőlem, hogy nem találkoztam e útközben egy pici fekete kutyával, mely elcsavargott mellőle. Sajnálattal közöltem vele, hogy az apró jószágot nem láttam, de megvigasztaltam, hogy amennyiben esetleg tűzoltóra lenne szüksége, azokat ott találja a következő kanyaron túl.
Hamarosan elértem a kolostorromot, ahol próbáltam néhány felvételt készíteni, ami nem igazán sikerült, mert egy nagyobb gyerekhad lepte el éppen a környéket, és bújócskáztak a romok között. Valahányszor kattintani akartam, legalább egy gyerek minden alkalommal beszaladt a képbe. Fel is adtam a kísérletezést, a piros sáv jelzésen visszabattyogtam Ábrahámhegyre, és onnan hazavonatoztam.

Nem mindennapi élményekkel lettem gazdagabb ezen a túrán, el is terveztem, hogy másnap újabb tanúhegyeket fogok meghódítani, és további nagyszerű kalandokba fogok bonyolódni. Ennek tudatában szenderültem mély álomba.
Másnap reggel izgatottam léptem az ablakhoz, és ugye nem fogjátok elhinni mit láttam? De bizony ám! Szakadt az eső mintha dézsából öntenék...
                                                                                                                   Kollát Gyula