A bunkók és a "guggyantó" 1.

Még nem sikerült kiderítenem, hogy van e a környező hegyeknek (Jávor-hegy, Szent István-tető, Fehérkő-lápa-tető) olyan pontja, ahonnan egyben láthatnám ezt az „ékszerdobozt”. Hitem szerint lennie kell, mert olyan látvány, mint ami onnan tárulna elém, ahhoz fogható nem túl sok lehet kis hazánkban. A Bükk-hegység talán legszebb pontján, Lillafüreden a Hámori-tó partján állva vetődik fel bennem a gondolat, miközben a „földszintről” nézegetem a meseszép tájékot.

---

Lillafüred eredetileg Hámorhoz tartozott. 1892-ben Bethlen András földművelésügyi miniszter kezdeményezte üdülőteleppé nyilvánítását, akinek felesége, Vay Lilla a helység névadója.
Imádom ezt a helyet, mert annyi gyönyörűség van itt felhalmozva (Hámori-tó, Palota szálló, István-cseppkőbarlang, Anna-mésztufabarlang, vízesések, Garadna-, és Szinva-patak, Szeleta-ősemberbarlang, kisvasút, Herman Ottó múzeum, és még sorolhatnám vég nélkül), csak az a tömeg ne lenne!

A tó mellett a szokott helyen leparkolom az autót (szerencsére jó pár éve megtaláltam már ezt a nemfizetős helyet, ami igazán ritkaság errefelé), ez lesz mai körtúrám induló- és zárópontja.

Miután felmálházom magam, Hámor felé indulok a műúton, és áthaladva annak sziklaalagútján, onnan mintegy 100 m-re balra P■ jelzésre térek egy kis oldalvölgybe. Igencsak meredek szakasz következik (300 méteres távon 100 méter szintemelkedés!), így meg-megállok időnként az elfogyó levegőt keresgélvén. Azért lassan csak felérek a Szeleta-tetőre, ahonnan rögvest le is megyek az alatta nyíló Szeleta-barlanghoz.

Olyan sok mi néznivaló nincs ezekben a barlangokban, különösen ha még elemlámpával sem szerelkezik fel a kedves érdeklődő, mert a kintről beszűrődő napfény csak a bejárat közvetlen környékét teszi láthatóvá. Beljebb előbb félhomály, majd sötétség uralkodik, így számomra e barlangok meglátogatásakor a legnagyobb vizuális élményt az a látvány jelenti, ami bentről, a barlang szádáján át kitekintve elém tárul. Tagadhatatlan azonban, hogy akit megérint a hely szelleme, és gondolatban tesz egy időutazást, elképzelve miként élhetett itt a régmúlt embere, az minden bizonnyal egy belső vizuális élménnyel is gazdagodva távozik innen.

Távozom én is, „visszamászok” a tetőre, és folytatom vándorlásom a fák között. Egyszer csak jobbról elfogynak a fák, nekem meg földbe gyökerezik a lábam. Mármint a látványtól, ami egy kilátóponthoz érve tárul elém. A hegycsúcsok közé mélyen bevágódva kanyarog alattam a Szinva-völgye, a kép előterében Hámor gyufásdoboznyi piros cseréptetős házikói sorakoznak, távolabb, a völgy kanyarjában pedig a Palota szálló meseszép épületegyüttese simul a zöldbundás hegyek lábához.

Valami ilyesféle képről ábrándoztam kissé korábban a Hámori-tó partján álldogálva, de persze nem pont ilyenről, mert a vágyaim netovábbja az kép, amelyen együtt lenne látható a völgy, a szálló és a tó madártávlatból. Az innen látható képbe sajnos a tó nem lett belekomponálva, de azért cseppet sem szomorkodom, mert a látvány felejthetetlen.
A szállót az első világháborút követő gazdasági világválság idején építette a koldusszegény ország. Grandiózus munkálatok eredménye ez a „csodapalota”. Elhordtak egy egész hegyet érette, alagutat fúrtak, hogy az erdei vasutat odébb vigyék, és még a patakot is máshová terelték, hogy festőibb vízesést nyerjenek. Bástyákkal, falakkal várrá alakítottak egy egész hegyoldalt, halastavat ástak, cseppkőbarlangot tártak fel, és nem utolsósorban kiépítették az ország legszebb szerpentinútját Egerig.
A szálló főbejárata közelében emléktábla jelzi, hogy József Attila 1933-ban itt írta „Óda” című, a környék által is ihletett költeményét. Vélhetően nincs ember ebben az országban, ki ne ismerné gyönyörű sorait:

"Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifjú nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege száll. …

… Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.”

---

A Dolka-hegy gerincén, majd a Bedő Albert-hegyen (Bedő Albert az 1879. évi erdőtörvény „atyja”) hullámzik tovább utam. Elég sok emberrel találkozom útközben (vasárnap van), de a helyzet változatlan: tisztelet a ritka kivételnek, a fiatalokra nekem kell ráköszönnöm, mert egyébként köszönés nélkül mennek el mellettem itt a „nagy forgalomban”. Őket kirándulóknak hívom, mert nálam a turista jelző csak azokat illeti meg, akik a köszönés íratlan szabályait (is) betartják a hegyek és erdők ösvényein.

Egy helyen mintha egy kis ösvényt vélnék felfedezni jobb kéz felől, így elindulok arra. Szerencsémre jönnek velem szemben, így rögtön érdeklődni kezdek tőlük a Molnár-szikla hollétét illetően. Megnyugtatnak, mondván jó helyen járok, menjek csak tovább és nemsokára meg fogom látni a nagy keresztet, ami a sziklatetőn áll. Így is lesz, kisvártatva ott állok a hámori mészkősziklák leghíresebbikének a tetején, és a kereszt mellől tekintek le a szédítő mélységbe. Alattam félszáz méternyi magas, függőleges sziklafal. Beleborzongok a látványba ismerve a szikla szomorú történetét.

A szikla alatt a Szinva völgyében még a két világháború között is két vízimalom őrölt. A 19. század hatvanas éveiben a szegény molnárlegény beleszeretett a molnár lányába - úgy kezdődik, mint egy mese, pedig igaz történet -, de a molnár nem adta áldását szerelmük beteljesüléséhez. A fiatal pár bánatában összeölelkezve levetette magát a sziklaperemről és halálra zúzták magukat. Sajnos később sokan követték a példájukat, és az ő emlékükre állították a hatalmas, messziről látható fakeresztet a sziklatetőn.

A szikláról nyíló kilátás „űberolja” az előző ponton látottat, így nehezen szabadulok a helytől, és jócskán elidőzök itt, mert egészen különleges panoráma nyílik innen (is) a Szinva-völgyére.
                                                                                                                                     Kollát Gyula
TOVÁBB A 2. RÉSZHEZ

Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010)