Leballagok a hegyről és a Z (zöld sáv) jelzésen jobbra fordulva folytatom körtúrámat. Előbb a mahócai-, majd a lillafüredi kisvasút pályáját keresztezi utam. Utóbbi helyen (ilyet se láttam még) a sínekre van festve a turistajelzés. Igencsak szükség is van rá, mert a túloldalra tekintve csak egy zöld „falat” látok magam előtt, ami konkrétan egy hatalmas, embermagasságú csalántenger!
A biztonság kedvéért még egyszer lepillantok a síneken lévő jelekre, és bár szeretném hinni, hogy rosszul látok, de a nyíl határozottan arra irányít. Nincs mit tennem, átcsörtetek a csalánok között vezető, de azért jól követhető, szűk, kitaposott ösvényen. Mit mondjak, „élmény” volt.
A következő 2,5 km-en 310 m-es szintkülönbség leküzdése vár rám, ami így első ránézésre nem is tűnhet igazán húzósnak. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy útközben bizony többször meg kellett állnom egy kis pihenőre, és őszintén szólva, talán a szakasz monotóniája okán úgy éreztem időnként, hogy ennek a folyamatosan, hol szolidabban, hol meredekebben emelkedő szakasznak sohasem lesz vége.
Azért egyszer csak felértem a Gulicska csúcsára, ami ugyan mindössze 544 m magasan van, de hát a „pincéből” indultam. Hangulatos kis sziklás, füves tisztás van a tetőn, a kilátás meseszép, és ez kárpótol a hosszú kaptatóért. El is időzöm itt egy fél órácskát, megejtek egy reggeli-ebédszerűséget, és kipihenten indulok tovább.
A következő 2,5 km-en 310 m-es szintkülönbség leküzdése vár rám, ami így első ránézésre nem is tűnhet igazán húzósnak. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy útközben bizony többször meg kellett állnom egy kis pihenőre, és őszintén szólva, talán a szakasz monotóniája okán úgy éreztem időnként, hogy ennek a folyamatosan, hol szolidabban, hol meredekebben emelkedő szakasznak sohasem lesz vége.
Azért egyszer csak felértem a Gulicska csúcsára, ami ugyan mindössze 544 m magasan van, de hát a „pincéből” indultam. Hangulatos kis sziklás, füves tisztás van a tetőn, a kilátás meseszép, és ez kárpótol a hosszú kaptatóért. El is időzöm itt egy fél órácskát, megejtek egy reggeli-ebédszerűséget, és kipihenten indulok tovább.
Innen már lefelé vezető úton (kis kitérővel a Hajnalka-forrás-hoz) érek el a Fehér-kő-lápai turistaházhoz, ahol megint kis kitérőt teszek a szépen foglalt Szent István-forráshoz. A foglalásnál kifolyó nincs, az valahol távolabb lehet, nem is keresgélem, beérem egy fotózással és indulok tovább.
Nemsokára elértem a Z▲ jelzés becsatlakozását és azon jobbra fordulva felkaptatok a Fehér-kő (587 m) valóban vakítóan fehér sziklái közé, ahonnan egy újabb csodás kilátás nyílik a Szinva-völgyére (sajna, a fényviszonyok viszont nem voltak csodásak fotózás szempontjából).
Ballagok lefelé, és az úgynevezett (nevéhez illően cikk-cakkos) „harmonika” úton érek le a lillafüredi Boldogasszony sétányra. Mint fentebb említettem vasárnap van és ebből adódóan itt is nagy a jövés-menés. A szépen kiépített sétány egyik kanyarjából kilépve egy csodaszép, hófehér sziklaalakzatot pillantok meg, és már kapnám is lencsevégre, amikor észreveszem, hogy egy szintén hófehér női feneket is bele kellene komponálnom a képbe. Nem hiszek a szememnek, mert a szikla tövében egy „női hölgy” kuporog (ahogy nejem mondaná, guggyant) éppen, és végzi a kis vagy nagy dolgát tőlem mindössze talán 1 méterre. Kínos-mulatságos a dolog, és én lemondva a fotózásról köszönés nélkül iszkolok el mellette. A butája elég rossz helyet választott az akciójához, mert tőle ugyan jobbra-balra kanyar volt a sétányon, de tekintve a nagy sürgés-forgást, bármelyik pillanatban felbukkanhatott valaki (lásd pl én), de hát biztosan nagyon sürgős lehetett szegénykémnek. Valószínűleg örök emlék marad a találkozásunk mindkettőnknek.
Hangulatos kis alagúton áthaladva érek le a nagy parkolóhoz, ahol bazárok, pecsenyesütők között hatalmas embertömegen kell átverekednem magam. Visszaérkeztem a „civilizációba”, és ez már nem az én világom, legszívesebben fordulnék is vissza az erdő csendjébe. Ezt azonban nem tehetem, mert autóm a „falu” túlsó végén vár rám, így amilyen gyorsan csak tudok átiszkolok az „emberiségen”, és fordítom „lovam” orrát Bánkút felé. Dolgom van ugyanis még mára arrafelé, mert van ott egy csúcs, amit feltétlenül abszolválnom kell. Sőt, még mielőtt odaérnék, útközben „menetből” le kell küzdenem egy másik csúcsot is. (lentebb a képen jobbra a Magos-kő)
Mintegy nyolc kilométernyi kanyargás után egy éles jobb kanyarban pillantom meg az út két oldalán a S jelzést (egy fél kilométer után a jelzés ismét keresztezi a műutat, a „csúcstámadás” onnan is végrehajtható, szinte azonos paraméterek -táv, emelkedés- mellett). Pillekönnyű (400 m-es távon 20 m emelkedés) útvonalon, egy idő után már a S▲ jelzést követve jutok fel a Magos-kő (635 m) csúcsára, ahol az irdatlan sziklafal széléről fantasztikus kilátás nyílik a környező hegyekre.
A Magos-kőtől nyugatra lévő horhosba leereszkedve találjuk a Bükk legkisebb lakható barlangját, a Sólyom-kői odút. Az jelzetlen ösvény lefelé haladva rövid idő után a Sólyom-kő alá fordul és a barlanghoz vezet, ami méreteit tekintve igen kicsi. Csak egy vaságy és egy kis vaskályha fért el benne, de az alja methlahi lappal (!) van kikövezve. A barlang első, szállást nyújtó része mögött található még egy sziklaívvel leválasztott kisebb hátsó helyiség, amely a csomagok tárolására ideális.
A Bánkút felé vezető szerpentinen kanyarogva előbb egy rókát pillantok meg az út mellett, majd később egy őzikét. Lefotózni sajnos nem tudom őket, mert bár nem egy szempillantás alatt tűnnek el a szemem elől, de egy cseppet sem voltam felkészülve a dologra (fényképezőgép a csomagtartóban). Talán, ha gyalogosan vagyok és a gép a nyakamban lóg, akkor lett volna némi esélyem. Pedig mit nem adnék egy róka portréért! Olyan kedves pofija van, meg valahogy olyan bájos ez a kis állat a nagy lompos farkával. Leparkolok a szép nevű Fehér sas panzióval szemközt, és a Z+ jelzést követve nekiindulok a Bükk-hegység második legmagasabb csúcsának (első az Istállós-kő, -959 m-, de az benőtt, nincs róla kilátás), a Bálvány-nak (956 m). Közvetlenül a csúcs alatt megelőzök két krapekot (szándékosan nem az ember kifejezést használom, mert azt jelen esetben túl hízelgőnek tartom). Túráimon az előzgetés nem igazán jellemző rám, mert szeretem alaposan megismerni a tájat, amerre járok, próbálok mindent, amit csak lehet meglátni, lefényképezni és élmény formájában elraktározni, de most kicsit szorít az idő, így szükségeltetik egy kis tempósabb haladás. Szóval felérek a csúcsra és fotózgatom az itt lévő Petőfi-kilátót.
Időközben a két pacák is felér, és én már éppen készülök lefotózni a magassági pont oszlopát, amikor az egyik bunkó (mert ugye kettőről van szó, ami jelen esetben azt jelenti, hogy a csúcson az egy főre eső bunkók száma két fő!) odaáll az oszlop mellé, előkapja a szerszámát és elkezd pisálni. Hát, mit mondjak? Van itt körülöttünk néhány száz hektár erdő, de nekik pont itt kellett a dolognak nekikezdeni, persze azt is látván, hogy én már itt vagyok. Elismerem, velem is előfordul egy-egy hosszabb túrán, hogy nem tudom kiizzadni az összes magamhoz vett folyadékot és dobnom kell egy sárga kockát, de én ilyen esetben valahol félreállok, körülnézek, hogy nem-e jön valaki, tehát nagyon ügyelek arra, hogy ne hozzam kínos helyzetbe sem magamat, sem másokat. Szóval én csak állok ott taplókámtól kb 1 m-re és udvariasan megvárom, hogy befejezze, amit elkezdett, mert valahogy nem akarózik belekomponálnom a képbe a tahóját. Itt nem kellett kódot keresnem, mert a csúcsoszlopon van egy fémbélyegző és annak a lenyomatával kell igazolni, hogy itt jártam. A bélyegzés után gyorsan távozom, nem akarván tovább élvezni a két „úriember” társaságát, és „ügetek” is hazafelé Szilvásváradon lévő szállásomra.
Kollát Gyula
Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010)
Kollát Gyula
Megjegyzés - A túrabeszámoló forrása: KOLLÁT GYULA: KÖRÖK AZ ÖRDÖGSZÁNTÁSOK FÖLDJÉN – Rendhagyó bükki túrakalauz (Ad Librum kiadó 2010)
RSS Feed
