Örvényes, te csodás, avagy bloggerek ha találkoznak

Hajnali fél öt van, sötétben vágok neki a buszpályaudvarig tartó hosszú útnak. Mint minden utazás előtt, most is égbeszökő adrenalinszinttel és izgulással a gyomromban botorkálok a flaszteron. Kocsmáros cimborám is koránkelő fajta, „műintézményének” hirtelen feltűnő fényei késztetnek megtorpanásra. Beugrom hozzá egy szíverősítőre, ő meg kedvesen érdeklődik tőlem: hová lesz a séta? Elárulom neki, hogy a Balaton-part van megcélozva, mire ő – az időjárás előrejelzések ismeretében – „kedvesen” csak ennyit mond: - Jó szar időd lesz Gyulám!

---

Nem mondhatnám, hogy közlésétől égbe csapott volna a hangulatom, de le sem törtem mint annak a bizonyos éjjeli edénynek a füle. Az út első fele bizakodásra adott okot, a Duna vonaláig ragyogó napsütés kísért. Várpalotánál aztán becsapott a krach, ömleni kezdett az eső a szinte fekete fellegekből, majd némileg csendesedett mire Veszprémbe értem. Itt volt a találkozóm Andrással, akivel innen együtt folytatjuk majd utunkat Örvényesre, a bloggertalálkozó helyszínére. Ám pár perccel a busz indulása előtt András még sehol (ami mondjuk érthető is, hiszen ő veszprémi :), így kénytelen vagyok rácsörögni.

Megnyugtat, hogy már éppen kászálódik le a helyi buszról, és rögvest itt vagyon. Gyorsan elhadarom még neki, hogy a 8-as kocsiállásnál vagyok, onnan indul a buszunk. Telnek a percek, buszunk beáll, de András sehol. Már kezdem azt hinni, hogy nélküle indulok a találkozóra, amikor az utolsó pillanatban mégis csak előkerül. Érdeklődésemre, hogy mi tartott ilyen sokáig, elmondja, hogy beugrott még az információs irodára megtudakolni, hogy melyik kocsiállásról indul a buszunk. Azt hiszem ilyenkor szoktak ide ilyesmit írni, hogy no comment :)))

Sebaj, végre indulunk, és én már a buszon magyarázom Andrisnak, hogy majd Balatonfüred után nagyon figyeljünk, mert Örvényes a következő megálló, és nehogy elbambuljuk a leszállást. Hangosan tárgyaljuk a dolgot, így az előttünk ülő két ifjú hölgy is tudomást szerez uticélunkról, szólnak is rögvest, hogy már Örvényesen járunk. Odarikkantok az ajtóban álló ifjúnak, hogy legyen olyan kedves jelezni a sofőrnek, hogy lenne itt két (elbambult) leszálló.

Ajtó nyílik, leugrálunk a buszról, és azonnal kétségbe esünk, hogy jó helyen szálltunk e le, mert az előzetes ígéret szerint itt kellene, hogy várjon bennünket Szilvi és Klári. De nem vár ott bennünket senki. Visszakiabálok még a nyitott buszajtón át, hogy van e másik buszmegálló a faluban, de megnyugtatnak, hogy nincs. András elballag a tábláig, és közli, hogy az van ráírva: Örvényes buszállomás. Pazar, tehát jó helyen vagyunk. Szó szerint, mert szerintem ez világ legtündéribb, legpicuribb buszállomása (lásd lentebb a képen).

Kicsit még morgolódom, hogy miféle fogadtatás ez (se vörös szőnyeg, se fúvószenekar, a fehér ruhás szüzekről már nem is szólva :), de feltaláljuk magunkat. Tudjuk a címet ahová el kell jutnunk, és némi tájékozódás után megindulunk Szilvi „bázisának” irányába. Megérkezvén a házhoz „jólesően” konstatáljuk, hogy ott bizony senki nincs. Ám a kapu nyitva, így hát beljebb kerülünk, majd kis tétovázás után éppen kotródunk kifelé, amikor is a kerítésen túl megjelenik a két kollegina. Így szerepet cseréltünk, mi lettünk az ő fogadóbizottságuk.

Nagy az öröm, puszi-puszi, kiderül, hogy Klári vonata késett (nem kicsit), így maradt el a mi fogadásunk. Nemsokára befut Móni is a párjával (Jani), és első programként valamennyien útnak indulunk a helyi látnivalókat becserkészni. Eközben érkezik meg Kati tüneményes kislányával, Katával és a nagyon stramm jóképű nagyfiával, Szilóval (Szilveszter). Imádni való „srácok”.

Nézelődünk, fotózgatunk és persze megy a duma ezerrel. Mindenki egyszerre beszél, és mindenki mindenkivel. Látszik, hogy nagyon készült a csapat a találkozóra, és annyi mindent el szeretnének mondani a többieknek, és még több mindent meg szeretnének kérdezni a másiktól. Seperc alatt kiderül, hogy akik sokat írnak, azok sokat is beszélnek :)))

Fantasztikus a hangulat, érezni, hogy egy régóta dédelgetett álom teljesedett be sokaknál ennek a találkozónak a létrejöttével. Nagyon kellet már ez! És hogy megvalósulhatott, azért egy hatalmas köszönet jár Szilvinek! KÖSZÖNJÜK A NAGYLELKŰSÉGEDET, ISTENNŐ VAGY TE LÁNY!

Késő délután érünk vissza a „bázisra”, eljött a vacsorakészítés ideje. Szilvi előkap két bográcsot, mi ketten Andrissal pedig megkezdjük az előzetesen ránk testált „néger” munkálatok realizálását (krumpli és hagymapucolás, meg ami még akad). Szó se róla, Klári hamarosan átveszi tőlem az „alantas” munkát, én pedig átmegyek slambucfőzőbe. Időközben Szilvi tüzet rakott a bográcsok alá, és számomra egészen elképesztő módon, hihetetlen ügyességgel forgatja a fokost... akarom mondani a fejszét (azzal a negyven kilójával :))), miközben a fa utánpótlást aprítja.

A nap további része címszavakban: vacsi elkészül, hellyel-közzel el is fogy, a beszélgetés, adomázás folyamatos, véget nem érő, a jó hangulat lankadatlan. Sajnos időközben szegény Klári lebetegszik (valami előző napi sörözésből kifolyólag – nem mennyiségi problémáról van szó!), és mindenki nagyon sajnálja. András a munkája okán még este elköszön tőlünk, vissza kell utaznia Veszprémbe. Úgy tűnik azonban, hogy a délelőtti tapasztalatom, miszerint Andris kicentizi a buszhoz való kiérkezést állandó jelenség nála, ám ezúttal elmérte, mert lekési az utolsó járatot amivel haza tudna jutni.

Természetesen valamennyien kikísértük a (parányi) buszállomásra, így most együtt tanakodunk, mi légyen. Végül is nagylelkűen Kati oldja meg a problémát. Mivel ő autóval érkezett „bepostázza” Andrist Balatonfüredre, ahonnan még az este folyamán haza tud jutni. Mi, akik maradtunk ezt követően leballagtunk a strandra, és az ott lévő büfé tévéjén megnéztük a vízilabda EB döntőjét. Bánatunkra a fiúk elvesztették a meccset, de csak kicsit szomorkodtunk, mert azon a véleményen voltunk, hogy a teljesítményük (akár csak a lányoké) tiszteletre méltó.

Másnap a reggeli és némi tere-fere után Kati és aranyos gyermekei is elköszönnek tőlünk, őt is elszólítja a kötelesség. Sajnos Klári állapota sem javul (nagyon ramatyul van szegény), így ő sem tud velünk tartani a második napra tervezett túrára, visszautazik Budapestre.

A maradék maroknyi lelkes csapat (Szilvi, Móni, Jani, Gyula) azonban a déli órákban nekivág a tihanyi hegyeknek (Apáti-, Nyereg- és Csúcs-hegy), és sorra legyűri őket. Itt kell megjegyeznem, hogy az időjósok fenyegetése ellenére fantasztikusan alakult az időjárás mindhárom napon, és eszményi körülmények között talpalhattunk az erdők ösvényein (na meg a kerékpárút flaszterján).
A túra tanulságai: a félsziget gyönyörű, a kilátópontokon a panoráma lenyűgöző, a fagyi és a sültkolbász felséges, a palacsinta felejthető. Kicsit halmoztuk a kilométereket (összejött vagy húsz belőle), így – a késői indulásnak is betudhatóan – csak az esti órákban értünk vissza a szállásunkra. Fáradtan, de sok-sok élménnyel gazdagabban. Nem kellett altató :)

Az utolsó napra Szilvi tartogatott még egy csodát számunkra: rengeteg gyönyörű öreg tölgyfát mutatott meg nekünk. Ezeknek a göcsörtös „mesefáknak” a szépségét lehetetlen leírni, beszéljen helyettem a fotó.

Utolsó programként már csak a strandolás volt hátra, amit én nagyon bölcsen kihagytam, és helyette a strandon lévő vendéglátó „műintézmény” kellemes árnyat adó ernyői alatt múlattam az időt egy sör (és Szilvi) társaságában. Móni és Jani csobbant egyet (aszonták jó volt), majd csatlakoztak hozzánk. Kicsit később az én időm is lejárt, így ideje volt elköszönnöm tőlük, és indulni vissza a napfény városába.

Csontig hatódva búcsúztam, és az élményektől zsongó fejjel ültem végig a hazautat. Még idő kell ahhoz, hogy feldolgozzam magamban ennek a három napnak minden csodáját, így most összegzésként csak annyit tudok mondani: végtelen öröm van bennem, hogy ilyen nagyszerű és különleges emberekkel találkozhattam, mint amilyenek TI vagytok Kedves Bloggertársaim. Nagyon-nagyon remélem, hogy lesz folytatás, és találkozunk még.
És még egyszer: KÖSZI, KÖSZI, KÖSZI SZILVI!!!!!!!!!
                                                                                                                                 Kollát Gyula