Arany János örök érvényű sorai jutottak eszembe, amikor a minap két különleges ember ténykedéséről olvastam. Különös, hogy alig pár perc eltéréssel bukkantam a két irományra. Vélem, az meg már egyáltalán nem különös, hogy az érintettek Dél-Amerikaiak. Ami közös bennük, hogy mindkettő EMBER (így, csupa nagybetűvel) a szó legnemesebb értelmében. Egyikőjük a római katolikus egyház új vezetője. Ferenc pápa (született: Jorge Mario Bergoglio) Argentínából érkezett az egyházfői székbe. Eddigi ténykedésével alaposan felkavarta a Vatikán állóvizét. Pedig nem tesz mást, csak betartja amit előre megígért: egy „szegény, a szegényekért dolgozó” egyházat szeretne vezetni. Ennek jegyében például metróval közlekedett a munkahelyére, és beiktatását követően nem volt hajlandó viselni a feltűnő, piros pápai cipőt, hanem maradt az egyszerű fekete, fűzős fazonnál. Megválasztása után személyesen rendezte római szállodai számláját. A munkatársakkal együtt ünnepelt szentmise után és az utolsó sor kis zsámolyán ülve imádkozik. A külsőségeken túl a kis állam tisztségviselői számára „zsebbevágó” intézkedéseket hozott: a pápai állam dolgozói a vatikáni hagyomány szerint az apostoli szék megüresedésekor és az új pápa megválasztásakor is prémiumot kapnak (II. János Pál halálakor a csaknem négyezer vatikáni dolgozó fejenként 500 eurót kapott, majd XVI. Benedek megválasztásakor további 1000 eurót). Ferenc pápa úgy döntött, hogy prémium helyett adják ezt az összeget a szegényeknek (4 millió euróról van szó!). Megfejelte a dolgot még azzal is, hogy a vatikáni bank munkáját felügyelő öt bíboros, fejenkénti 25 ezer eurós prémiumát is megvonta annak szellemében, hogy a Vatikán tanúsítson felelősségteljesebb magatartást a szegények iránt. Ferenc pápa eddigi ténykedése alatt számos olyan váratlan és meglepő dolgot tett, amivel belopta magát az emberek szívébe. Az egyházfő tömegeket mozgat meg, megtölti az olasz templomokat, és emberközeli mentalitása sokak számára szimpatikus. Bizonyította, hogy nem az a „bort iszik és vizet prédikál” fajta ember. Én egy oly korban nőttem fel, az úgynevezett „átkos”-ban – hogy az átkosabb volt e mint a mostani, hogy stílszerű legyek: „megérne egy misét” –, amikor az emberek a templomokat – már csak „hivatalból” is – kerülték. Így, afféle „hitetlen” lennék, mégis megérint a magát csak „Róma püspökének” nevező új pápa személye és tettei. Történetünk másik szereplője sem kis tisztséget visel, ő Uruguay elnöke. José Alberto Mujica Cordano éves elnöki a fizetésének 90%-ával karitatív alapot támogat, egy szegények számára létrehozott lakásprogramot (a maradék 10% kb. 800 dollárt tesz ki). Az elnöki palotába nem költözött be, s a megüresedett intézményt felajánlotta a hajléktalanoknak téli időszakban menedékhelyként. Nincs limuzinja, helyette egy 1987-es bogárhátúval közlekedik. Eladatta a tengerparti elnöki rezidenciát, mert haszontalannak tartotta azt. Elnöki mandátumának lejártával az ex-államfőknek járó tiszteletdíjból iskolát kíván építtetni: „Nincs szükségem a fizetésemre – így is bőven megtermelem, amire igény tartok” - mondja a 77 éves államfő. A farmján él, egy lelakott házban Montevideo peremén és nagyon boldog, hogy szeretett virágaival és zöldségeivel foglalkozhat az elnöki teendők ellátása mellett. Összesen 15 évet töltött embertelen körülmények közt a börtönben, mint politikai fogoly. A börtönben töltött kegyetlen évek megszabták életfilozófiáját: „...Szabadnak lenni annyit jelent, hogy az ember a lehető legtöbb időt azzal tölti, amivel igazán szeret foglalkozni. Persze ehhez rengeteg időre van szükség. Ha sokat fogyasztanék, és nagy igényeim lennének, az egész életemet arra pazarolnám, hogy pénzt gyártsak az igényeim kielégítésére, így pedig nem lenne időm szabadon élni”. A 2012-es riói fenntarthatósági csúcskonferencián őszinte, mély emberi szavaival keltett megdöbbenést a nyakkendős, bürokrata elit körében, ilyeneket mondva: „Egyetlen anyagi holmi sem olyan értékes, mint az élet... De az élet úgy csúszik ki az ujjaink közül, hogy dolgozunk, folyton csak dolgozunk azért, hogy még többet fogyaszthassunk... Ezt a túlfogyasztást pedig azzal tudják fenntartani, hogy rövid ideig használható eszközöket gyártanak, mert úgy sokat lehet eladni... Dolgoznunk kell, és fenn kell tartanunk a „használd és dobd el” civilizációt, így aztán egy gonosz csapdába kerülünk..” E két rendkívüli ember példája bennem azt képzetet kelti, hogy van még remény, és addig nem is halhat meg, amíg ők, és a hozzájuk hasonlók éltetik azt. Kollát Gyula Utóirat: Ezzel együtt a világ azért borús képet mutat, és hogy mennyire, azt talán Várnai Péternek, a budapesti Árpád-házi Szent Margit-plébánia plébánosának a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adásában „ Az igazság szabaddá tesz” címszó alatt elmondott gondolatai érzékelteik:
„Jó két évtizede vonták komolyan kétségbe a világ fenntartható fejlődésének látomását. Meddig lehet kiszipolyozni a környezetet? Meddig lehet préselni az embert? Meddig lehet a tárgyakat, a birtoklást a személy méltósága fölé helyezni? Józan ésszel kikövetkeztethető, hogy a gyakorlati materializmus egyértelműen zsákutca. Feléljük a természet erőforrásait, miközben tönkre tesszük a környezetet. Hatalmasra turbózzuk a termelést, ami folyamatos túltermeléssel jár. Egyes nemzetek kizsákmányolása pedig új adósrabszolgaságot idéz elő. Emberek tíz és tízmillióinak az életét ismeretlen nevű és arcú üzletemberek határozzák meg. Úgy alakítják a társadalmak, a kultúrák életét, úgy avatkoznak bele hagyományok és vallási rendszerek életébe, hogy őket erre senki meg nem kérte, fel nem hatalmazta, meg nem választotta.” Képek: math.bme.hu, assa.mn, temadaily.bg, rmf24.pl, viaeptv.com, tumblr.com, tvnoviny.sk, razkrito.net
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Szabad véleménynyilvánítás Archives
September 2017
Cimkék
All
|