​A gyönyörű látványért a legtöbben hajlandóak vagyunk egy kis áldozatra, jelesül, ha olykor mászni kell egy-egy kilátópont eléréséhez, azt még boldogan be is vállaljuk. Sok ilyen pont meg is éri a keményebb kaptatók leküzdését, mert felérvén életre szóló élménnyel leszünk gazdagabbak. Akad azonban néhány igencsak húzós etap, mely valós veszélyeket rejteget, és esetükben talán nem is árt, ha inkább lemondunk a várható meseszép panoráma megtekintésétől.

​Lássunk néhány csábító, ám kockázatokat is tartogató helyszínt:
Elsőként Hawaii Oahu szigetére látogatunk, és virtuálisan megmásszuk a Ko'olau hegységben található Haiku-lépcső (Haiku Stairs) névre hallgató objektumot. Ha azt nézzük, hogy az építmény mindössze 800 méter hosszú, még azt is gondolhatnánk, gyerekjáték az egész, ennyit egy fantasztikus panoráma látványáért még a bolond is bevállalna. Amikor azonban kiderül, hogy ezen a távon 3922 lépcsőfokot kell megmásznunk, minden bizonnyal sokaknak el is megy a kedve az egésztől.

​De mi is ez az építmény? Nos, az amerikaiak 1943-ban, a II. világháború idején építették azzal a céllal, hogy a Haiku-völgy egyik oldaláról a másikra kábeleket húzhassanak, mert így a 853 méter magasan lévő rádióállomással akár a Tokiói-öbölben lévő hadihajókkal is képesek voltak kommunikálni. Az 50-es években az eredetileg fából készült építményt acélra cserélték és meghosszabbították. A megfelelő kondícióban lévőknek nem igazán jelent nagy kihívást a feljutás, a veszélyt inkább a lépcsőkig való eljutás jelenti a növényekkel benőtt, csúszós talajon. Így a felújítás ellenére is szigorúan tiltott a mászás, mégis évente mintegy 100-150 mászónak sikerül komolyabb sérülés nélkül feljutnia a csúcsra. Egyébként az 1971-ben készült híres Led Zeppelin nóta után csak Stairway to Heaven (Lépcsőház a mennyországba) néven emlegetik a helyet.

​Menjünk most egy picit „békésebb” helyre, irány Skócia!
Helyszín a hírneves világszép Glencoe-völgy, illetve az azt határolók közül a Bidean nam Bian hegység. Az itt található Aonach Eagach nevű hegygerincet szeli át a híres Devil’s Staircase („Ördöglépcső”), mely egykor hadiútként szolgált. Az itt átkelő katonák legtöbbje nem bírt a zord időjárással és az éles, meredek hegygerinccel, sokan életüket vesztették itt. Innen ered az ösvény neve, és az útvonal komoly kihívást jelent még gyakorlott túrázóknak is.

​Hagyjuk is most ott az ördögi helyet, és menjünk egy angyali vidékre:
Az Angels Landing (Angyalok leszállóhelye) a Zion Nemzeti Parkban (Utah, USA) található, ám az angyalokkal való találkozás, illetve a hozzájuk vezető út korántsem nevezhető sétagaloppnak. A csúcsra vezető utat legszemléletesebben talán így lehetne leírni: egy jól kitalált és megépített 500 méter szintkülönbségű akadálypálya, melynek a tetején – mintegy bónuszként a feljutónak – meseszép kilátás nyílik. A név pedig onnan datálódik, hogy a park korai felfedezői úgy vélték, ide lehetetlenség feljutni, hacsak nem angyalok szárnyán érkezik az ember fia.

Utolsó helyszínünk a barátságosnak egyáltalán nem nevezhető The Stairs of Death („A halál lépcsői”) becenevet érdemelte ki. A Wayna Picchu (Huayna Picchu, Peru) minden klasszikus Macchu Picchus képen ott van a háttérben. Mindössze 400 fő válthat jegyet naponta és két, 200 fős turnusban mászhatja meg a Macchu Picchutól további 360 méter magasságba emelkedő hegyet és a csúcson található építményeket. ​

Nos, elnézve a fentebb bemutatott kilátópontokat, minden bizonnyal sokan gondolkodóba esnek, hogy szeretnének e azokra feljutni. A legnépszerűbb fenti helyet naponta ezrek látogatják, még annak tudatában is, hogy tudják, ott már többen lezuhanva halálos balesetet szenvedtek. A tériszonyosok egészen biztosan kihagynák a dolgot, az ebben nem szenvedőknek pedig csak azt tudom ajánlani, hogy jól gondolják meg a dolgot. Csak úgy vágjanak bele a kalandba, ha teljesen biztosak abban, hogy meg tudják csinálni, mert a hibázás egyenlő a halállal. Ennyit pedig a leggyönyörűbb panoráma sem ér meg.
​                                                                                                                                                                             
                                                                                                                                     Kollát Gyula

​Szent Ilona-szigete (Saint Helena Island) az Egyesült Királyság tengeren túli területeinek egyike, mely az Atlanti-óceán déli részén, Afrikától nyugatra helyezkedik el (egészen pontosan 1868 km-re Angola partjaitól). Vélhetően a kutya sem igazán tudna a sziget létezéséről, ha nem itt élte volna le élete utolsó éveit a világ leghíresebb számkivetettje. Azonban erre a szigetre száműzték az angolok Bonaparte Napóleont*, aki 1815-től élt itt 1821-ben bekövetkezett haláláig. Hogy mekkora elszigeteltséget jelentett itt élni, azt jól érzékelteti az a tény, hogy az angliai Plymouth előtti vizekről induló hadihajó – mely a császárt és 27 fős kíséretét szállította – pontosan az indulástól számított hetvenegyedik napon érte el Szent Ilona szigetének partjait.

​Ismerkedjünk most meg a parányi szigettel (területe valamivel kisebb, mint a Csepel-sziget fele), mely nagyjából 17 km hosszú és 10 km széles. A 2016-os adatok szerint mintegy négy és félezer lakója van, akiknek pontosan a felét az afrikai (rabszolga) leszármazottak teszik ki, negyedüket a fehérek (részint a brit gyarmatosítók utódai, részint amerikaiak) alkotják, míg a fennmaradó 25% kínai bevándorló. A kopár partvonallal ellentétben a sziget belsejében szubtrópusi buja, zöld növényzet található.

​Ami a látnivalókat illeti, természetesen a Napóleonhoz köthető objektumok vonzzák a legtöbb érdeklődőt, azaz a Longwoodban található ház, melyben mindennapjait töltötte, és a tőle nem messze található sírhelye. A házban a bútorzat nem eredeti, mert azokat a francia nemzet már méltó becsben, Párizsban őrzi. A terület szélén áll egy kis házikó, magányosan, egy meredély sarkában. Ez a házikó Napóleon kívánságára készült, távcsövével innen pásztázta a végtelen láthatárt. Egyébként a ház, a kert és a sír területét a franciák megvásárolták az angoloktól, így azok francia felségterületen állnak. A sír is üresen áll már, ugyanis a császár holttestét 1930-ban Párizsba szállították, ahol az Invalidusok templomában, hatalmas gránitszarkofágban nyugszik.

Persze, a Napóleonhoz köthető látnivalókon túl is van még néznivaló a szigeten, többek között a Fort James erőd vagy a 90 méter magasságból lezúduló Heart Shaped-vízesés, mely a téli esőzések hatására tavaszig bővizű, míg nyáron gyakran kiszárad. Erdős sétaút vezet hozzá, amely a James-völgy déli végén lévő Barnes Road-ból vezet a zuhatagig, ahol egy kilátópont található. Ezen túl a szigeten él a világ legidősebb állata, az ebben az évben 185 éves kort betöltött Jonathan nevű óriásteknős.

​Természetesen túrázásra is van lehetőség a szigeten, hiszen a hegyek borította vidéket ösvények hálózzák be, így akár tizen-huszon kilométereket is kutyagolhatunk a csúcsok között, útba ejtve akár a Diana-csúcsot is, mely a maga 818 méterével a sziget legmagasabb pontja. Ami a sziget élővilágát illeti, a növény- és állatvilág a benépesedés során behurcolt fajokkal cserélődött ki. Valamikor hatvannál több endemikus (csak itt honos) növény élt Szent Ilonán, melyekből mára 45 maradt, azok 40%-át is kihalás fenyegeti. A környezetvédők próbálják visszafordítani a hanyatlás folyamatát, életre keltve olyan fajokat, amelyekből csak egy-egy egyed maradt. Az utolsó példányokat szaporítják, s utódaikat visszatelepítik a vadvilágba. Kézzel(!) végzik a beporzást, mert a méheknek túl messze van a sziget.

​A sziget vonzereje éppen az, ami a legnagyobb hátránya: a jelentős távolsága a kontinensektől. A legközelebbi szárazföld mintegy 1300 kilométerre van innen északnyugatra, és az sem nagyvilági hely. Ascension egy másik, az óceánból kiemelkedő, vulkanikus szikla. Addig pedig csak a végtelen víz. Korábban Szent-Ilonát egy mindössze három hetenként érkező hajójárat kötötte össze a külvilággal, azonban napjainkban változott a helyzet. A közelmúltban átadott repülőtéren a napokban landolt az első gép, mely a tervezett rendszeres légiforgalom első „fecskéje”. Bár a londoni sajtó a világ legfeleslegesebb repülőterének nevezi a közelmúltban megnyílt légikikötőt, azért egészen bizonyos, hogy megléte nagy változásokat hoz majd a sziget életében.

​Ahogy nagy változást hozott Napóleon életében is a sziget, és nem csak az életminőséget illetően.
“Ez a tragikus száműzetés a távoli, magányos szigeten, az egyenlítői nap heve alatt, az óceán kellős közepén, szintén hozzájárult ahhoz, hogy sorsát az a romantikus dicsfény övezze, amely mindig izgatni fogja az emberek képzeletét. Közrejátszott annak a legendának a kicsírázásában is, amely átgyúrta történelmi szerepét. A királyok mártírjaként visszaváltozott Franciaország számára a nemzeti forradalom héroszává. Nemcsak azért tartották fogva, mert már nevének hallatára is rémület fogta el őket: bosszút álltak a jöttment katonán, aki odáig merészkedett, hogy egy főhercegnőt kényszerítsen magához feleségül.” (George Lefebre: Napóleon)

​                                                                                                                                                             Kollát Gyula

​Egy másik alkalommal itt írtam még Napóleonról: Nők, akiktől félt Napóleon

​Minden bizonnyal sok európai emberben él az a sztereotípia, hogy a keleti emberek szenvtelenek, érzelemmentesek. Ennek a közhelyes megállapításnak azonban látványosan ellentmond például a virágszeretetük, mely az élő növény megcsonkítását sem engedélyezi. És akkor még nem beszéltünk a virág- vagy falevélnéző ünnepeikről, amik mindenről tanúskodnak, csak szenvtelenségről nem.

​Tavasz lévén az őszi levélnézés (japánul momiji) most nem igazán aktuális, annál inkább a virágnézés, hiszen a napokban kezdtek nyílni Japánban a cseresznyevirágok. Keleten ilyenkor a családok kivonulnak a szabadba és megünnepelik a tavaszt, illetve a megújulást, a télből ébredő természet ajándékait. A japánok a cseresznyevirágot sakura, magát az ünnepet hanami (virágnézés) néven tisztelik. Utóbbi másik változata az ohanami, ami lényegében bármilyen tevékenység lehet, amely közben csodálhatjuk a sakurát. Akár egy rövid séta, a zenehallgatás vagy az olvasgatás is lehet ohanami, ha virágzó cseresznyefáknál történik.  

​A virágnézés hagyományát a japánok a 700-as évek elején vették át a kínaiaktól. Míg azonban Kínában a cseresznyevirág a női szépséget és a szerelmet jelképezi, addig Japánban a mulandó életet jelenti, mert a cseresznye csak nagyon rövid ideig, mindössze egy-két hétig virágzik. Apró szirmai a folyamatos megújulás, az újjászületés körforgását szimbolizálják. A cseresznyevirágot Japánban legendás vallási kultusz övezi, ami amellett, hogy Japán jelképe, egyben identitásuk elválaszthatatlan része is. Úgy tartják: „ akire ráhull egy cseresznyefavirág, azt szerencse és boldogság kíséri útján” (amire – valljuk be – egész nap, és/vagy egész éjjel a fa alatt táborozva igencsak nagy esély van).

​A hanami több napos, éjszakába nyúló ünnepség, vagyis az ünnep nem ér véget a napnyugtával. A virágtól roskadó fákat apró mécsesekkel aggatják teli, így téve még varázslatosabbá, az amúgy is csodálatos látványt. Az éjszakai viráglesnek külön neve is van: jozakura (cseresznyefák éjszakája). Az esemény jelentőségét mutatja, hogy a televíziók és rádiók folyamatosan tudósítanak a virágzásról, mivel az nem egyszerre következik be országszerte, így a médiumok frissen számolnak be arról, hogy épp hol történik meg a szirmok kibomlása.

​Essék szó magukról a fákról is. A japán díszcseresznyefa (Prunus serrulata) az egyik legimpozánsabb díszfa, tavasszal sűrű ágrendszerét valósággal elborítják a cseresznyevirágok. Ennek a cseresznyefélének a porzói és bibéi helyett sziromlevelei („dupla virágok”) nőnek, így sterilek, nem hoznak termést. Kizárólag virágaik miatt, illetve dísznek tartják őket. Nem csak Japán nemzeti növénye, hanem az USA és Japán barátságának szimbóluma is, miután 1912-ben Tokió 3000 fát ajándékozott Washingtonnak, ahol szintén tömegek kísérik figyelemmel a fák virágzását.

​A cseresznyevirágzáshoz hasonlóan a barackfák virágzása is ünnepet jelent a keleti világban. A hinamatsuri a babák ünnepe, amit a lányok ünnepének is szokták nevezni. Minden évben tavasszal, március 3-án tartják Japánban. Momo no sekku-nak, azaz Barack Fesztiválnak is nevezik, mert a régi holdnaptár szerint ez a barackvirágok nyílásának hava. A barackvirágnak azonban nem Japánban, hanem főként Kínában van nagy kultusza, az ott legismeretesebb szerelmi történetnek köszönhetően. A mű cselekménye a hajdani Kína misztikus világában játszódik, amikor a prostituáltak még gyönyörű, elegáns és magasan képzett, kulturált nők voltak.

​A kínai hitvilágban a barackvirág a nőies báj és kecsesség szinonimája, ennek okán a tavasszal tartott lakodalmakban a menyasszonynak egy virágzó faággal kedveskednek. A japán Cseresznyefák hegyének kínai megfelelője a Hszincsiang tartományban található „Barackfák hegye”. A hatalmas ország észak-keleti részében fekvő tartomány igencsak eldugott, Yili nevű településének határában található a tavasszal csodaszép látványt nyújtó „barack erdő”, melyet virágzás idején tömegesen keresnek fel a turisták. Az alábbi képeken látható fehér és rózsaszín virágok özönét látva, aligha lehet csodálkozni a dolgon.
​                                                                                                              Kollát Gyula

Kapcsolódó tartalmak:

​Képek: japandaisuki.com, vividscreen.info, dametraveler.com, demilked.com, travelwireasia.com, squarespace.com bladeandsouldojo.com, ytimg.com, staticflickr.com, evertravel.com.tw, doyouknowjapan.com, wikimedia.org, boredpanda.com, googleusercontent.com, wonderfuldiy.com

​Van, ahol nyakig begombolkoznak, máshol szinte pőrére vetkőznek. Javában tart a vízkereszttől „húshagyókeddig” vagy „hamvazószerdáig” terjedő farsangi mulatságok időszaka. Ez alól Rio de Janeiro sem kivétel. Erotikus, vad, gyönyörű, félelmetes és még ki tudja miféle jelzőket aggattak az itteni fiestára, és be kell ismerni, hogy egyik sem túlzó. A szamba fővárosának a Copacabana és a híres Krisztus szoborral koronázott Cukorsüveg-hegy mellett a minden év február hónapjában megrendezésre kerülő híres-hírhedt fesztivál a „Rio Carnival” a fő attrakciója.

​A részeges, erotikus orgiákhoz hasonló jelenetekben bővelkedő karneváli népünnepélyek önkívülete nem a modern kor terméke. Hagyománya az ókori Görögország Dionüszosz-ünnepeihez nyúlik vissza, amikor az istennek álcázott főpap állatmaszkos kísérőivel vidám menetben vonult be az ünneplő városba. A görög Dionüszosz-kultusz Rómában Bacchus tiszteletére rendezett féktelen orgiákká fajult. Ezeket eleinte titokban, rendszerint éjjel tartották, előbb csak nők, később nők és férfiak együttes részvételével.
A farsang zajos mulatságait egy ősi hiedelem hívta életre. A középkorban úgy hitték, hogy télen, amikor rövidek a nappalok és hosszúak az éjszakák, a Nap elgyengül és gonosz szellemek kelnek életre. Vigalommal, jelmezes karneváli felvonulással, boszorkánybábu elégetésével akarták elűzni ezeket. A babonák később feledésbe merültek, de a jelmezes, álarcos karnevál és a bálok, táncos mulatságok szokása máig megmaradt.

​Rio de Janeiróban ebben az évben február 24-én indul az „össznépi őrület” és az eufória tart egészen február 28-ig. Egész Rio szambázó, ünneplő várossá válik, melyben az utcai bandáknak nevezett, részben spontán szerveződéseknek főszerep jut. Különböző környékekről verbuválódnak, és már a januári hétvégéken is láthatjuk őket az utcán zenélni, szambázni. Felvonul, táncol, énekel, vigad, őrjöngve boldog itt mindenki, bennszülött és turista, folyik az alkohol, és nem ritkán a vér is.
Először 1928-ban változott a jelmezes mulatság hatalmasat, amikor a szambaiskolák felvették a versenyt egymással. Ma a karnevál fő látványossága az iskolák versenye, amelyek csak nevükben iskolák, voltaképpen több ezer tagot számláló óriási klubok, amelyekben egész évben mást sem tesznek, mint a karneválra készülnek. Évente új témát választanak, általában a brazil történelemből, kultúrából, ennek jegyében találják ki a koreográfiát, írják a zenét, tervezik a kosztümöket, díszítik fel a kocsikat. A tét nem csak a dicsőség, hiszen a nyertes számára így térül meg a befektetett pénz.  

​A parádé az 1,7 km hosszú utcán a „Sambadron”-on zajlik, majd a Sambodrome stadionban – melyet e rendezvény számára építettek – hatvanezer néző előtt vonulnak fel a szambaiskolák. Minden iskola élén az iskola vezetői haladnak, legelöl a zászlójukat vivő hölggyel, őket követik az emeletes, elképesztő fantáziával feldíszített allegorikus kocsik, rajtuk az iskola „sztárjai”, a legszebb jelmezekbe öltözött „szambisták”. Száz őrjítően csinos női táncos képezi a menet „szárnyát”.  

​Bár a karnevál a csillogásról és a pompáról szól, kevesen tudják, hogy az itt fellépő szamba táncosok gyakran a legszegényebb bádogvárosokból kerülnek ki. Egy iskola ezernyi táncossal 6-8 mozgó színpadon táncol, saját zenekarával, amely legtöbbször 200-400 dobosból áll. A karneválon azonban nem csupán a szambaiskolák növendékei táncolhatnak – bárki táncra perdülhet az utcán, akinek kedve szottyan rá. Rio minden körzetének megvan a saját zenekara és táncosai, akik jelmezeket, utcai ruhákat, karneválos pólókat, vagy akár fürdőruhákat öltenek magukra, majd miután a helyiek összegyűltek egy bárban vagy téren, a zenekar elindul egy előre eltervezett útvonalon. Az összejövetelek általában késő délután kezdődnek. A gyerekektől az idősebbekig mindenki csatlakozik a vidámsághoz, és van olyan zenekar is, amelyik több mint 10.000 résztvevőt vonz.  

​Fontosak ezek az utcabálok, hiszen lehetővé teszik, hogy mindenki – szegény és gazdag, fiatal és idősebb – részt vegyen az ünneplésben. Ingyenesek, és minden városrészben rendeznek belőlük legalább egyet. A hangulat leírhatatlan: mindenki együtt táncol és iszik, turisták, helyiek, mindenféle színű, hátterű és hovatartozású ember. Mindenki mosolyog. És persze izzad. Negyven fok nappal, harminc éjszaka, legalábbis így érzi az ember. Aludni meg akkor sem nagyon lehet, ha az ember inkább az ágyat választaná a partik helyett.
Rio kétarcú metropolis, gazdag és szegény. Míg a Copacabana strandján zajlik az édes élet, a favelákban, ahol a szamba született, a nyomor életveszélyes gettóiban, drogháború folyik. Ám a fesztivál napjaiban eltűnik a különbség, megállás nélkül szólnak a dobok, és a táncosok úgy táncolnak, ahogyan mi, fehér emberek álmunkban sem tudnánk.  
​                                                                                                                  Kollát Gyula

​Forrás: Drogbárók helyett szambásított Beatles, Molnár Zsófia, origo.hu
Rio: googleusercontent.com, lostininternet.com, theworldfestival.net, ibtimes.co.uk, patrasevents.gr, imgbox.com, newtravel.cz, lifebuzz.com

A téli évszak nem éppen a fesztiválok, és főleg nem a karneválok ideje. Persze akad azért néhány népünnepély a zimankós időszakban is, ám ezek főleg a tél „kellékeire” alapoznak, azaz a hidegre, hóra és jégre. Az attrakciók is ezekhez kapcsolódnak: síelés, korcsolyázás, szánkózás, hó- és jégszobrászat. Ilyen szempontból azonban az olaszok téli nagy dobása kilóg a sorból, mert a hó és jég itt egyáltalán nem kívánatos. ​

A Velencei Karnevál tehát – ellentétben például a kanadai Carnaval de Québec-el vagy az Egyesült Államokbeli Dartmouth Winter Carnivallal – nem téli örömöket kínál. Az időpont (2017-ben például február 11-től 28-ig) a farsang idejére esik, így az itteni események ehhez a néphagyományhoz kapcsolódóan bálokról, mulatságokról szólnak.
A világ minden tájáról turisták tízezrei érkeznek erre a két hétre. Ekkor egész Velence, de különösen a Szent Márk tér egy hatalmas bálteremmé változik, mindenütt zene szól és fantasztikus jelmezekbe öltözött emberek lepik el a várost. Szinte teljesen mindegy, hogy a karnevál két hete alatt mikor utazunk a városba, hiszen folyamatos az „őrület”. ​

​Velence vitathatatlan szimbóluma – egyben a karnevál jelképe – a maszk, nélküle el sem képzelhető a mulatság. A maszk-készítés a lagúnák városában jelentős háziipari tevékenység, így egész évben hozzájuthatunk egy-egy különlegesebb darabhoz, a mulatság ideje alatt pedig egyenesen – hogy stílszerű legyek – Pó vagy Piave folyót lehet rekeszteni az utcákon és tereken kínált álarcokból. Az maszkok többsége igazi műalkotás, így az áruk is igen borsos, de mindenféle álarc beszerezhető olcsóbb változatban is.

​A maszkok állandó figurákkal, hagyományosan ugyanazokkal a színekkel, motívumvilággal készülnek. Fajtái:
- Columbina („kis galamb”), mely a fél arcot takaró maszk, arannyal, ezüsttel, kristályokkal és tollakkal gazdagon díszített. Pálcával tartják az arc elé vagy szalaggal kötik a fejre.
- Bauta, mely az egész arcot elfedi, és meglepő részlete, hogy nincs szája. Színe fehér vagy aranyozott.
- Moretta („néma cselédlány”), a fekete, fátyollal végződő álarc a női szépség megtestesítője, viselője úgy tudta hordani, hogy egy gombra harapott.
- Medico Della Peste, eredetileg a fertőzésektől való védelem céljából viselték, az üregbe különböző gyógynövényeket töltöttek, így az orvosok gyógyfüves levegővel erősítették meg az immunrendszerüket.
- Volto vagy Larva, az egész arcot eltakaró maszk jellemzően fehér színű. Kialakítása lehetővé tette, hogy viselője enni és inni is tudjon viselése közben.

​A fesztivál idején tehát bőséges a választék álarcokból és jelmezekből. A káprázatos ruhák viszont az átlag turista számára megfizethetetlenül drágák. A felvonulókon látható ruhaköltemények többsége a város vagy valamely helyi klub tulajdona, esetleg kölcsönzőé.

​Az alkalomhoz néhány szimbolikusnak számító sütemény is tartozik. Klasszikus karneváli falat a Frittelle (alább a képen), egy csicseriborsóból és lisztből készült, olajban sült párnácska, mely fánkhoz hasonlóan krémmel van töltve. A másik specialitás a Galani (angyalszárny) pedig egy porhanyós, mázzal bevont péksütemény.

​A velencei karnevál ősi hagyományokon alapszik. Az utolsó napon búcsúznak el a Karnevál Hercegétől, és ahogy az első napon mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tőle. Hogy elűzzék a tél rossz szellemét, s hogy valójában véget érjen a mulatozás, szimbolikusan megölik a karnevált. A Karnevál Hercege élt, evett, ivott, tobzódott, kiszórakozta magát kellőképpen, de ekkor stílusosan búcsút vesznek tőle. Bíróság elé cipelik, rákennek minden rosszat, ami a városban történt, kiszabják rá a büntetést, majd a nép elkíséri a máglyához. A máglyánál az élő alak helyet cserél egy felöltöztetett szalmabábúval, amit aztán tűzre vetnek. A szalmabábú jelképében az önmagukban rejlő rossztól is búcsút vesznek. A Szent Márk téri záróünnepségen fantasztikus zenés tűzijátékkal int búcsút a Tenger királynője a bálozó sokaságnak.

A hangulat a karnevál idején nagyon könnyed. A helyiek ilyenkor megengednek maguknak mindenféle gyerekes, őrült dolgot. Felesleges megrökönyödni az utcai viccelődéseken, még ha a tréfa éppen elég nyersnek is bizonyul:
„Egy hangos »bella« és csattant is az olasz férfi tenyere a barátnőm hátsóján. Mi meg csak néztünk, és nem tudtuk, utána vágjuk-e a frissen vásárolt maszkot, vagy nevessünk egy nagyot, és az adrenalinsokkra jutalmazzuk-e magunkat egy pohár borral. Az utóbbit választottuk.”*
Kevés dolog minősül ilyenkor utcai zaklatásnak. Nem szabad elfelejteni: a karneváli tradíció abban gyökeredzik, hogy a középkorban a helyiek a maszk álcája alatt olyan szabadságot akartak élvezni, amit az akkori hatóságok a normál hétköznapokban nem néztek el. ​

​Amire még fel kell készülnie a karneválra érkezőknek: a Szent Márk térre folyton több tízezren igyekeznek és előfordul gyakran, hogy sorba kell állni a térre való eljutáshoz. Legjobb esetben is apró léptekkel lehet csak előre haladni. Ahhoz is hozzá kell szokni, hogy szinte mindenhol óriási és folyamatos a tömeg. A kisebb tereken és a szűk hidakon rendszeres a gyalogos közlekedési dugó.
A karnevál idején az éttermek dugig tele vannak, szabad asztalra rengeteget kell várni. A menetrend szerint közlekedő hajók, vaporetto-k is zsúfoltak. A zsebesekre nagyon kell vigyázni, egyszerűen ne vigyünk értékeket magunkkal, vagy nagyon ügyesen rejtsük azokat el.
Ha a fentieket eleve bekalkuláljuk és elővigyázatosak is vagyunk, akkor Velence a maga temperamentumával, szépségével, színességével és mérhetetlen szeretetével, egészen biztosan rabul ejti a szívünket.
​                                                                                                                             Kollát Gyula

​Forrás: *A Casanova-akció – Velencei karnevál a maszkok alatt, Kánya Dóra, vaskarika.hu – A velencei maszkok titka, Siska Csilla, sulinet.hu – Mire számítsunk? - Velencei karnevál, vista.hu
Képek: pinimg.com, ciao.citalia.com, googleusercontent.com, buonapappa.net, polkatravel.pl, fabuloussavers.com, runawaygrape.com, ibtimes.co.uk, amazonaws.com, holidayverona.com, popsugar-assets.com, ediscover.ru, tepler.ru, wp.com

​Az ünnep tiszteletére az emberek felöltik legszebb ruháikat. Nincsenek ezzel másként a városok sem, mert ilyenkor ők is ruhát váltanak. A szürke hétköznapi viseletet csillogó-villogóra cserélik, így akarván felejthetetlenné tenni a különleges alkalmat. Igazi verseny zajlik közöttük, mindegyikük próbálja felülmúlni a másikat, igyekszik a legszebb lenni mindenik közül. Győztest persze nem hirdetnek, a versengés nyertesei minden esetben a bennük megforduló emberek.

​A karácsony keresztény ünnep, ennek ellenére a leglátványosabb karácsonyi díszkivilágítást egy olyan országban prezentálják évről évre, melynek lakói nagy részben nem is ezt a vallást gyakorolják. Hogy melyik ez az ország, egyelőre maradjon titokban, előbb nézzünk szét Európa nagyvárosaiban, mekkorát „villantanak” ilyentájt.
Bécs – November közepétől az osztrák főváros már karácsonyi fényárba öltözik, és lépten-nyomon karácsonyi vásárokba botlunk, ahol az ajándéktárgyak mellett kulináris élvezeteket (mézeskalács, puncs, forralt bor) is kínálnak. 

​Párizsban a karácsony különösen látványos: lépten-nyomon karácsonyfába botlunk. Leginkább persze a Champs-Elysées-n, ahol több mint 250 műhóval behintett, feldíszített karácsonyfa gondoskodik az ünnepi hangulatról.

​London – A közel két kilométer hosszú Regent Street fényei talán a leglátványosabbak valamennyi közül. Minden évben egy híresség kapcsolja fel a fényeket, melyek november 20-tól egészen újévig világítanak. 

​Koppenhága – Európa legjobb vásárai közé sorolják a kontinens legrégibb vidámparkjában, a Tivoli Gardens-ben rendezett karácsonyi forgatagot. A kert ilyenkor igazi mesevilággá változik, különleges látványosságot jelent az 1800 fényfüzér, melyet a park fáira tekernek fel.

​Brüsszelben, Európa „fővárosában” a Kerstmarkt (European Christmas Market) az egyik legnagyobb ünnepi vásár a kontinensen. A vásárt a St. Catherine téren tartják, amit ilyenkor gyönyörű fényfüzérekkel díszítenek fel.

​Moszkva – Európa legnagyobb és legnépesebb városában nem olyan fontos ünnep a karácsony. Az ortodox vallás hívei itt sokkal inkább várják az új évet. Azért „szerényen” csak megünneplik, egy kis méretű karácsonyi vásárra minden sarkon rábukkanhatunk.

​Az orosz fővárossal szemben “New Yorkban a karácsony egy tündérmese” – amint azt az örökzöld sláger állítja. Mikulás minden sarkon, giccses kirakatok és persze shoppingolás ezerrel. Minden csillog-villog, zenél, táncol és csak a karácsonyról szól. Európai szemmel nézve ez már túlzás, ám mégis nagyon sokan vannak, akik ezt szeretik.

​Utolsó előttiként kukkantsunk be egy olyan városba, ahol még havat sem igazán láttak:
Rio de Janeiro – A karácsonyi őrület itt is már november elején elkezdődik. A legutolsó talponállóban is van karácsonyfa, mindenhol égők, díszek, villogók, műhó és Mikulás. A karácsonyi vásárban a kis házikók teteje fehér, mintha hó borítaná (mindeközben alsó hangon 30 fok van).

​A brazil nagyvárosban csak a riói karnevál és a szilveszteri buli számít nagyobb eseménynek, mint az öbölben úszó hatalmas karácsonyfa felállítása. A világ legnagyobbjának számító úszó „fa” – ami igazából nem egy fenyő, hanem egy fényekkel borított fémváz – a csúcsdísszel (ami 18 méter magas és 2.5 tonna súlyú) együtt 85 méter magas, 542 tonnát nyom és 11 uszály tartja a víz felszínén. A fényjátékról több mint hárommillió darab lámpa, valamint 120 kilométernyi fénycső gondoskodik.

​​És jöjjön akkor a leg-leg:
A japánok tökélyre fejlesztették a városok karácsonyi díszkivilágításának művészetét, egyszerűen mindent kivilágítanak, amit nem tilos. Az egyik legnagyobb látványosság a Starlight Garden, ahol több millió égőt rendeznek el szőnyegszerűen a földön, amik aztán mindenféle színben, különleges formákat kirajzolva, zenére villognak. Vitathatatlanul ez a japán karácsony fénypontja!

​A japán karácsony komoly hangsúlyt fektet az ismerkedésre. A japánok ugyanis – nekünk talán kissé nehezen értelmezhetően – úgy vélik, aki ilyenkor magányos, az egyedül fogja tölteni a következő esztendőt, tehát kínosnak számít a karácsonyt egyedül tölteni. Éppen ezért mindent megtesznek azért, hogy partnert találjanak az ünnepre, tehát megrohamozzák a közösségi portálokat. Aki olyan szerencsés, hogy párban él, általában egy romantikus estét tölt el partnerével, mely során sétálnak, romantikusan vacsoráznak és gyönyörködnek a fényekben.*
                                                                                                                           Kollát Gyula

​A tűz és jég birodalma jelzővel illetik leginkább a bő Magyarországnyi területű szigetországot. Az ideérkező az érintetlen természetbe lép vissza, melyet az itt lakók minden lehető módon őriznek. A sziget vízi világa ma is ősi valóját idézi: sziklákról alázúduló vízesések, kristálytiszta patakok, széltől, viharoktól óvó fjordok. Nyáron a nappal, télen pedig az éjszaka tart húsz órán át. Ám a hosszú téli éjszakákon megjelenik az égen egy varázslat: az északi fény.

​Izland víznagyhatalom – folyók, tavak, vízesések, gleccserek és gejzírek hálózzák be a felszínét. Területének több mint 10%-a (12000 km²) gleccser, azaz megfagyott víz. Itt található Európa legnagyobb összefüggő jégmezője, a Vatnajökull (területe 8500 km², melynek vastagsága helyenként az ezer métert is eléri. 

​A tavak 3000 km²-nyi területet foglalnak el a szigeten, melynek a belseje egyébként száraz és hideg. Ennek okán Izlandon nincsenek is hosszabb folyók (legfőbb folyójuk a Þjórsá 230 kilométer hosszú), ám azok igazán bővizűek. A folyók nagy vízmennyiségének köszönhetően a törések és lávapadok mentén csodaszép vízesések jöttek létre (Gullfoss, Skogafoss, Svartifoss). Az sziget vizei olyan tiszták, hogy a vezetékes víznek semmilyen előzetes kezelésre nincs szüksége az otthoni használatra. Büszkék is nagyon a vizükre, fennen hangoztatják, hogy a föld legtisztább ivóvizét isszák. Így azután nem is értik, miért vesznek a turisták palackozott ásványvizet a boltban.

​Izland 4790 kilométer hosszú partvonalát sok-sok kedves fjord teszi változatossá és látványossá. A part menti vizek a legforróbb nyári hónapban átlagosan 10-15 fokosak, az év legnagyobb részében pedig 0 fok körül állandósul ez a hőmérséklet. Ezért is írja azt egy útikönyv, hogy errefelé „a tengerben való fürdés nem jellemző”.

​A szigeten 140 vulkán található, de a kráterek száma meghaladja az ezret. 26 vulkán – némelyik időszakosan – jelenleg is működik. Legismertebb vulkánja az 1491 m magas Hekla. Izlandon rengeteg gejzír található (a szó maga is izlandi eredetű), a geotermikus energia könnyen hozzáférhető, így a meleg víz és a fűtés rendkívül olcsó. A hőforrásokat nem csak a termálfürdőkben használják fel, hanem épületek vagy üvegházak fűtésére is. Így jöhet létre az az abszurd helyzet, hogy Európa legnagyobb – és valószínűleg egyetlen – banántermelője nem más, mint az északi sarkkör közelében fekvő Izland. 

​A települések szinte kizárólag a tengerparton találhatók, mivel az ország belseje nagyon nehezen lakható, kopár, terméketlen vidék. A lakott helyeket hosszú távok választják el egymástól, ám Izlandon minden megtett kilométer ámulatba ejtő: bárhova néz az ember, mintha egy festővásznon lévő képet látna megelevenedni. 

​Az izlandiak hagyományosan két évszakot tartanak számon, a telet és a nyarat. Néhány májusi hét tekinthető tavasznak, és néhány szeptemberi az őszi átmenetnek. Igazán kellemes idő közép-európai szemmel július végén-augusztus elején fordul elő, ezért mondják tréfásan a külföldieknek a helybéliek, hogy az izlandi nyár július 28-tól augusztus 1-ig tart. Amúgy télen sincs annyira hideg, mint azt sokan gondolnák, hisz az Észak-atlanti-áramlás miatt ebben az évszakban sem jellemző a mínusz 20 fok. A hőmérséklet leginkább 0 és +5 fok körül van, persze az állandóan fújó szél azért rontja a hőérzetet. 

​A sok szél miatt viszonylag ritka a köd, a nyugati parton évente 10, a keletin 60 napon fordul elő. A zivatar is nagy ritkaságnak számít errefelé. A napsütéses órák száma nyáron nagyon magas, mert a sziget északi fekvése miatt a nappal rendkívül hosszú. A nyári napforduló környékén a napkelte és napnyugta között több mint 20 óra telik el. Még az éjszaka közepén is szürkületi derengés tapasztalható, vagyis a pirkadathoz hasonló világosság van. 

​A tél derekán viszont csak néhány, mintegy négy órára kel fel a nap dél körül. Kárpótlásul, akár csak ősszel, a tél elején gyakran figyelhető meg az égbolton az északi fény. 

​Azért vidéken a hosszú, sötét téli napokon erős lélek kell a túléléshez. Ezt megkönnyítendő az izlandiak sokat olvasnak. A statisztikák szerint a lakosság arányaihoz viszonyítva nem csak hogy itt olvasnak a legtöbben, de itt is írják a legtöbb könyvet. Amúgy az izlandi a legrégebbi élő nyelv Európában. Nagyon ragaszkodnak nyelvükhöz, és nagyon szépen megőrizték azt régi formájában. Komolyabb nehézségek nélkül tudnak olvasni sok száz évvel ezelőtti szövegeket, mert a nyelv annyira keveset változott.

​Izlandon minden kicsit másképp van, mint a kontinensen. Mindentől távol, az óceán közepén sajátos szokások és hagyományok alakultak ki. Errefelé például nem a Mikulás, hanem 13 troll hozza az ajándékot. A legenda szerint az izlandi hegyekben él Grýla, a félelmetes óriás asszony, akinek van 13 koravén fia (Yule Lads). Ezek karácsony előtt lejönnek a hegyekből, hogy rossz gyerekeket keressenek, akiket aztán – a „kedves” történet szerint – Grýla megfőz az üstjében. A legenda az évszázadok alatt sokat szelídült, a trollok manapság már nem is igazán trollok, karácsony előtt a Mikuláshoz hasonló öltözetet öltenek, és ahelyett, hogy gyerekeket ennének, inkább ajándékot hoznak nekik.

​Egy felmérés szerint az izlandiak 80%-a mai napig hisz a tündék létezésében. A régi mondák, a manók, törpék és a tündérek világa a modern élet része maradt. Sok izlandi számára a legendák alakjai ma is irányítják a tevékenységüket, így például egyes utak kerülővel épültek meg, hogy a manók rejtekhelyét ne zavarják meg.
Úgy vélem – a gyönyörű országukon túl –, igazán irigylésre méltóak azért is, mert még mindig tudnak hinni a mesékben.
​                                                                                                              Kollát Gyula

​Forrás: Mindenki fent van a Fésbókon, Tóth Judit, origo.hu – Érdekességek Izlandról, vilagutazo.blog.hu
Kép: iceland-photo-tours.com, seminaire.com, squarespace.com, wakeupreykjavik.com, 500px.org, imgur.com, wixstatic.com, staticflickr.com, guidetoiceland.is, rsvlts.com, gotrip.hk, sf.co.ua, reallyrightstuff.com, 1zoom.net, wallpoper.com, nnm.me, greatfon.com, paper4pc.com, icog.es, discover-the-world.co.uk, aplacecalledroam.com

Amikor Treadwell egy medve ábrázatát filmezte, nyilvánvalóan lelki rokonságot, empátiát és megértést vélt felfedezni benne. Míg a grizzlyk többnyire jóindulatúan semmibe vették a férfit, addig ő mindegyiküket odaadóan szerette. Az életéről szóló „Grizzly Man” című film készítője így nyilatkozott erről: „A medvék szeretete helytelen dolog. Nekünk, embereknek tisztelnünk kell és békén kell hagynunk őket.”
Némelyek úgy vélik Alaszkában, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. „Úgy viselkedett, mintha medvejelmezbe bújt emberekkel lett volna dolga” – nyilatkozta az eset után a helybéliek egyike. Mivel barátnőjét is életveszélynek tette ki, nyilvánvaló, hogy a természet városból elszármazott, őrülten romantikus imádója hibbant volt, és értelmetlenül halt meg. Egész életét a medvék tanulmányozására tette fel, és kis híján azt a momentumot is sikerült felvennie, amikor az egyik rajongásig szeretett medvéje barátnőjével együtt végzett velük.
                                                                                                                     Kollát Gyula

Kissé ironikusnak tűnhet a település neve, hiszen az Ojmjakon jelentése: „víz, ami soha nem fagy meg”. Az 1930-as években valóban a rénszarvaspásztorok menedéke volt a hely, mert egy meleg vizű forrást találtak itt. De az is igaz, hogy az Ingyigirka folyónak vannak olyan szakaszai, melyek még -50 ºC-nál sem fagynak be. Így történhet meg, hogy télen is zavartalanul folyik a horgászat, és a halakat szákolni sem kell, mert azok a levegőre kerülésüket követően nagyjából harminc másodperc alatt megfagynak.
A kifogott halak a továbbiakban sem igényelnek különösebb gondoskodást, rögtön mehetnek a piacra, ahol a szabadban kilógatva prímán elvannak nyárig. A rettenetes hidegnek köszönhetően a helyi boltban felesleges például hagyományos, folyékony tejet keresnünk, mert az csak fagyasztott formában kapható, amint például a víz is. ​

Azért nyár is van Ojmjakonban, igaz, csak három hónapig tart. Ráadásul nagyon meleg, akár plusz 30-35 fok is lehet. Így a helyieknek nemcsak a nagy hideggel, de az extrém hőingadozásokkal is meg kell küzdeniük. Ojmjakon tartja a legnagyobb hőingás világrekordját (112,8 °C).
Szóval aki itt él egyaránt kap hideget-meleget is, de tagadhatatlan, hogy a telek – látvány szempontjából – gyönyörűek.
                                                                                                                  Kollát Gyula

​* Egyébként a leghidegebb hőmérsékletet az Antarktisz Dome Fujinak elkeresztelt hegygerincén mérték 2013 decemberében műholdak segítségével, egészen pontosan -93,2 Celsius fokot. Ez a hideg perceken belül lefagyaszthatja az ember szemét, orrát és tüdejét, mert éppen 13 fokkal van az alatt a pont alatt (-78.5 fok), ahol a szén-dioxid (CO2) megfagy (kondenzál) és szárazjéggé alakul.

Lappföld számtalan nemzeti parkjának bemutatására itt most nincs lehetőségem, ám kárpótlásul az alábbi galériában közreadok egy kis csokrot néhányukról. Sorrendben: Abisko-, Muddus-, Oulanka-, Padjelenta-, Pieljekaise- és a Stabbursdalen Nemzeti Park.
                                                                                                                        Kollát Gyula

Kiegészítés - Egy olvasói (Áron) kérdés kapcsán - mivel a válaszhoz képanyag is tartozik- csak itt (a cikk alatt) van módom válaszolni:
Az eszkimók inuitoknak hívják magukat, ami nyelvükön egyszerűen csak embereket jelent. Az eszkimók (inuitok) Földünk arktikus vidékeinek lakói. Életterük a fahatár felett húzódik s felöleli az alaszkai, kanadai, szibériai és grönlandi tundra partvidékét. A tudósok szerint Amerika északi része i.e. 7000 után kezdett benépesülni, amikor a Szibériában élő egyes népcsoportok átkeltek a Bering-tengerszoroson.
Később, i.e. 4500 körül azonban az éghajlat elkezdett melegedni, a jégtakaró némileg visszahúzódott, és az itt élők zsákmány reményében északabbra kényszerültek vándorolni. Ekkor érték el Grönlandot. Ugyanebben az időben, 986-ban fedezték fel a vikingek is az említett területeket.
Fentebbiek szerint tehát az észak-amerikai inuitok bevándorlók!
Forrás: Az eszkimók – A Föld legészakibb lakói, Muzslai Izabella, fokusz.info

​Forrás: Lappföld télen és nyáron is lenyűgöző, ujszo.com – Lappföld, travelvinpet.blogspot.hu
Képek: radiokajaus.fi, staticflickr.com, thousandwonders.net,nationalgeographic.com, 500px.org, wikimedia.org, topwalls.net,istartedsomething.com, altervista.org, hqworld.net, ytimg.com, pinimg.com, discoverscandinaviatours.com, tumblr.com, abc4trip.eu, carrier.co.uk, jazztour.ru, scrapbookflair.com, googleusercontent.com, cityhotel.fi, eskipaper.com

Nincsenek sokkal rózsásabb helyzetben az indiai Zanskar (Himalája) bentlakásos iskolájának kisdiákjai sem, akik metsző hidegben, jégtorlaszokon át jutnak el az intézménybe.

Igen kalandosnak mondható az indiai Kasmír tartományban lévő Srinagar gyerekeinek iskolába vezető útja is, miután az út egy sérült gyalogos fahídon át vezet. Ennél is extrémebbnek nevezhető azonban a nepáli iskolás lányok mutatványa, akik egy drótkötélpályán huzigálják át magukat iskolába menet, amihez képest viszont szinte gyerekjátéknak tűnik az a feladat, ami Duijiangyan (Szecsuán, Kína) dákjaira vár: átkelni egy leszakadt havas hídon.

Maradva még a „kötéltáncosoknál”: egy Batu Busuk nevű faluból nagyjából húsz kisdiák kel át minden nap a folyó felett kilenc méter magasan kifeszített drótkötélen, hogy aztán további 11 kilométert sétálva az erdőben elérjék iskolájukat Pintu Gabangban (Indonézia). Korábban egy függőhíd ívelt át a folyón, ám két éve egy komoly viharban megsemmisült, így csak annak maradványait tudják használni.
Akár csak Sanghiang Tanjung diákjai, akik a Ciberang folyó „rossz oldalára” születtek, mivel az iskola a túlparton található. Egy biztonságos híd félórányi sétára található ugyan, ám a kicsik helyette gyakran jóval veszélyesebb utat választanak, egy elöregedett veszélyes függőhidat.*

A végére is maradt két „vizes” téma: Rizal (Fülöp-szigetek) tartományban a diákoknak egy felfújt gumiabroncsot kell használniuk ahhoz, hogy átkeljenek a folyón iskolába menet. Ha azonban a folyó vize nagyon felduzzad gyakran rokonoknál vagy menedékhelyeken kell meghúzniuk magukat, ha nem akarják kihagyni a tanítási napokat.
Míg a filippínó gyerekeknek legalább traktorgumira telik, addig vietnami társaik kevésbé szerencsések. Több tucat fiatal úszik át naponta kétszer a folyón, hogy eljusson a Trong Hoa-ban található iskolába, majd onnan haza. Annak érdekében, hogy a ruhájuk és a tankönyveik ne ázzanak el, nagy műanyag zsákokba bugyolálják azokat. A műanyag zsákok arra is jók, hogy a 15 méter széles és 20 méter mély folyón való átkeléskor a felszínen tartsák őket.

Csak azt tudom mondani, hogy respect. Minden tiszteletem azoké a kis emberkéké, akik felnőtteket megszégyenítő módon helyt állnak a mostoha körülmények között. Innen, a komfortos világunkból nézve igazi hősök ők. Példát vehetünk róluk!
                                                                                                                       Kollát Gyula

A parányi Gaiola-sziget (Isola della Gaiola) Olaszország egyik legkisebb szigete. A Nápolyi-öböl szívében található, és tulajdonképpen két kis sziget, melyeket egy aprócska, rendkívül keskeny híd köt össze. Míg az egyik szigeten egy magányos villa áll, a másik szigeten nincsen semmilyen épület. Bájos hangulata, és a rajta álló gyönyörű villa ellenére a szigetre nem tart igényt senki. Úgy tartják, hogy elátkozott.

A 19.század elején egy remete élt itt, utána épült fel a szigeten a ma is álló villa, melyben egykor Norman Douglas brit író is élt. A baljós események az 1920-as években kezdődtek, amikor is az akkori svájci tulajdonost, Hans Braunt holtan találták egy szőnyegbe csavarva. Nem sokkal később a felesége a tengerebe fulladt. A sziget következő lakójával, a német Otto Grunbackal szívroham végzett, az őt követő gyógyszeripar mágnás, Maurice-Yves Sandoz pedig öngyilkosságot követett el, miként a következő tulajdonos (Gianni Agnelli, a Fiat vezetője) fia is. A Gaiola-szigetet ezután a multimilliárdos Paul Getty vette meg, akinek a vásárlást követően elrabolták az unokáját.

Ennyi szerencsétlen esemény után aligha lehet csodálkozni azon, hogy a parttól mindössze 30 méterre fekvő sziget ma lakatlan és elhagyatott, ahová csak a kíváncsiskodók és a strandolók merészkednek időnként.

Az elátkozott sziget után következzék az elátkozott part:
Úgy tartják, ezt a helyet bosszúból teremtette a természet. A svéd felfedező és természetbúvár, Charles John Andersson 1859-es ittjártakor e szavakkal illette: „Ezen a vidéken a halál is kívánatosabb volna, mint a száműzetés”. Namíbia partjának e szakaszát portugál hajósok a pokol partjaként emlegették, ma Csontváz-part (Skeleton Coast) a neve. Az 500 kilométeren át húzódó, napégette part pokoli, kegyetlen vidék, de tökéletes elhagyatottságában is különlegesen szép.

A nemzeti park „Bermuda-háromszöge” – A Keng Kracsan Nemzeti Park Thaiföld legnagyobb (2.915 km²) természetvédelmi területe. A park északi és déli peremvidékén esőerdő nő. Főleg a téli monszun idején látványos, amikor decembertől márciusig reggelente a völgyekben köd hömpölyög, a hegycsúcsok pedig az alacsony rétegfelhőzetbe burkolóznak. A turisták igen, ám a repülési eszközöket vezetők kevésbé örülnek a jelenségnek:
A Thai Királyi Légierő Black Hawk típusú helikoptere bajba jutott civilek kimentésére igyekezvén 2015. július 16-án katasztrófát szenvedett a nemzeti park területén. A rossz időjárási viszonyok között a helikopter hegynek ütközött és lezuhant, a személyzet mind az öt tagja életét vesztette. Július 19-én az elhunyt katonák holttestének elszállítására indult hasonló típusú gép 14 fővel a fedélzetén (köztük egy tábornok és két újságíró) szintén lezuhant. Ezek után július 24-én egy harmadik (Bell 212-es típusú) helikopter indult az áldozatok elszállítása céljából, ám ez a gép is katasztrófát szenvedett. Ez esetben ugyan a gép négy fős személyzetéből egyikük túlélte a zuhanást, ám ennek ellenére sem állítható biztonsággal, hogy az itteni dzsungel nem egy elátkozott hely.

Egy amerikai milliárdos például néhány nap alatt olyan szegény lett, mint a templom egere, egy család több tagját pedig szörnyű baleset érte, miután zsebre vágtak néhány lávadarabot. Erről tanúskodik a nemzeti parknak címzett levelek és csomagok sokasága is, amelyben a bűnbánó szuvenírvadászok küldik vissza zsákmányukat, abban reménykedve, hogy a sorsuk jobbra fordul. Így hát nem csoda, hogy gyakran látni olyan – az átoktól tartó túrázókat –, akik a kijáratnál csipesszel szedegetik ki a kavicsokat cipőjük talpából.
                                                                                                                             Kollát Gyula

Elődeink évezredekig természeti környezetük kizsákmányolása nélkül boldogultak. Bolygónkon jórészt az őshonos kultúrák élőhelyei maradtak meg egyedüliként olyan területnek, ahol jelentősebb mennyiségű ásványi kincs, természeti erőforrás maradt fent, azaz a világ mintegy 350 millió őslakója rendkívül fontos anyagi tartalék felett őrködik ősi földjén.
A modern kor embere aligha tudna már úgy élni, olyan életmódot folytatni mint a természeti népek, ám a képeket elnézegetve vélhetően nem kevés ember fejében fordul meg a gondolat: eldobni az „áldott” civilizáció minden átkos kütyüjét, és zakkant világunk ricsajából hanyatt-homlok menekülni oda, ahol még úgy lehet élni mint ezek az emberek, KÖZEL A TERMÉSZETHEZ!
                                                                                                                                             
​                                                                                                                             Kollát Gyula

Megjegyzés: Az írásban csak Hamid Sardar-Afkhami képeit használtam fel illusztrációként, mert számomra az ő felvételei jelentettek nagyobb élményt. Hogy azért Jimmy Nelson fotóival se legyek nagyon igazságtalan, bemutatok közülük néhányat. Az alábbi képen a korukat és élettársi elköteleződésüket furcsa hajzatukkal jelző észak-namíbiai himbák láthatók, a galériában pedig a chukchik (ősi sarkvidéki törzs, elsősorban a Chukotka félszigeten élnek), a kenyai határtól nem messze élő mursik és a Kenyában élő samburuk.

A kötélhágcsókon egyensúlyozva hosszú bambusz botjaikkal, a „tangos”-nak nevezett eszközzel vágják le a lépeket a sziklákról, a többiek pedig kosarakat szorítanak a sziklának, hogy felfogják a leeső csemegéket. A kosarakat báránybőrrel bélelik, hogy ne csorogjon ki belőlük a méz. A teli kosarakat aztán leeresztik a szikla tövében várakozó társaiknak. Ezzel a módszerrel dolgoznak három hosszú napon át, majd a begyűjtött zsákmánnyal nekivágnak a háromórás gyalogútnak vissza a falujukba.

Igazi csapatmunka ez, és úgy is tekintenek rá, mint egy közösségi eseményre. A Nepál középső részén, a Himalája hegyláncai között élő gurungok felelősségteljes vadászok: csak tavasszal és nyáron gyűjtenek mézet, meghagyva a lépek harmadát, hogy a méhcsaládok ismét felfejlődjenek a következő szezon előtt.

A méhek óriás telepeinek megdézsmálásához nem kis bátorság szükségeltetik. A mézvadászok testét mindössze egy zsák védi dühös, szakadatlan támadásaiktól. Kezüket, lábukat méhcsípések csúfítják. Van olyan gyűjtögető, aki a szeme világát is elvesztette munka közben.

A méz begyűjtése számos ősi kultúra szerves részét alkotja. A tudósok becslése szerint már 15.000 évvel ezelőtt készültek barlangrajzok, melyek a méz begyűjtését ábrázolják. A nepáli kultúrának is évezredek óta része a mézvadászat, sok ottani falu megélhetése a méhektől, illetve a begyűjtött méztől függ.

Évente kétszer a Himalája hegyeinek tövében, a sziklafalak alatt gyűlik össze a falu apraja-nagyja, hogy betakarítsák a „termést”. Itt él a világ legnagyobb mézelő méhfaja, a himalájai óriás mézelő méh (Apis dorsata laboriosa). Kétszer akkorák, mint európai fajtársaik, egyedeinek hossza akár a három centimétert is elérheti. Egy-egy családban akár kétmillió méh is élhet. Kizárólag a Himaláján él, 2500 és 4100 méteres magasság közötti helyekre építve a fészkét.

Érdekes módon a különböző magasságban épített fészkek különböző ízű mézeket rejthetnek, amelyekből egy fészekben akár 60 kg is elfér. Ez a méhfajta képes nyári mézet, vörös mézet, illetve tavaszi mézet készíteni. A vörös mézet egyedül a himalájai méh állítja elő, és a legnagyobb magasságban lévő fészkekben található. Hangulatjavító és nyugtató tulajdonságai miatt ez a legértékesebb mézfajta.

A világ legdrágább méze – nem mellesleg – nagy dózisban halálos méreg. A méhek ugyanis egy mérgező rododendron faj virágából készítik, ezért csak cseppeket lehet fogyasztani belőle. A falubéliek teáik ízesítésére és egyéb célokra az őszi mézet használják, míg a tavaszi méz gyógyhatásának köszönhetően igen népszerű Japánban, Kínában és Koreában.

A gátlástalan felvásárlók húzzák a legnagyobb hasznot: lefizetik a vadászokat, hogy egész évben folyamatosan dolgozzanak úgy eladásra, mint a turisták bevonzására (csak zárójelben: míg a vadászok tíz dollárt kapnak egy literért, a világpiacon a nektár ötszáz dollárba is kerülhet.). Ez a gyakorlat megzavarja a méheket, s ez által a helyi ökoszisztéma egy fontos elemének, magának a hagyománynak a továbbélését veszélyezteti.

A törzs tagjai hagyományosan sajátjuknak tekintik ezeket a sziklákat, ám mivel a méz exportja nagyon sok pénzt termel, a nepáli kormánynak feltett szándéka, hogy ezeket a területeket megnyitja a vállalkozók előtt. Így lényegében elveszi azokat a gurungoktól, melynek következtében meglehet, hogy e generációkon átívelő, évezredes gyökerekkel rendelkező tradíció már nem él sokáig.

Más oka is van azonban a borús jövőképnek. Nem valószínű, hogy a törzs gyerekei közül bárki is folytatná ezt a hagyományt. A szolgáltatási szektor és a turizmus által kínált munkalehetőségek vonzóbbá váltak a fiatalok számára, mint az életveszélyes mézgyűjtés a sziklafalakon. Az öregek pillanatnyilag még életben tartják a hagyományt, de ha ők elmennek, valószínűleg senki nem lesz, aki felmenjen a mézért.

A méhek száma tehát csökkenőben van, a klímaváltozás is fenyegeti ezt a tradíciót életben tartó törékeny ökoszisztémát, ráadásul megjelent egy új invazív faj: a turista.
                                                                                                                                                                          Kollát Gyula

Megjegyzés: A felvételeket készítő Andrew Newey* által felkeresett gurung közösség őszi méztermése hagyományosan 50 gallon (1 gallon 3,78 liter) körüli mennyiség szokott lenni, ám a fotós látogatásakor már csak 20 gallon volt a zsákmány.
*A fényképész Andrew Newey 2013-ban utazott Nepálba, hogy megörökítse a gurung törzs hagyományos mézvadászatát. Kutatásai során Newey számára világossá vált, hogy a társadalmi változások fényében ennek a hagyományos tevékenységnek a továbbélését is súlyos veszély fenyegeti, ezért döntött úgy, hogy megörökíti képein, még azelőtt, hogy örökre eltűnne, mint ahogy ez sok más hagyománnyal történt világszerte.

majd eljutottunk a millió ménkű földjére is.

A „SZÉP VILÁGUNK MAGAZIN” MINDEN KEDVES OLVASÓJÁNAK KÍVÁNOK KIRÁNDULÁSOKBAN, TÚRÁKBAN GAZDAG BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!