Meredek sziklafalakról kötélből font létráikon lógva, felbőszült méhek miriádjai között gyűjtik be a világ legnagyobb méretű méhfajának aranyló lépeit a mézvadászok. A többnyire még védőöltözetet sem viselő „vadászok” szervezete már meg sem érzi a csípéseket. „Mutatványuk” rendkívül veszélyes és gyakran halálos kimenetelű. Minden vadászat előtt áldozással engesztelik isteneiket, ám ha ennek ellenére valaki mégis meghal, arra azt mondják, nem imádkozott eleget. A kötélhágcsókon egyensúlyozva hosszú bambusz botjaikkal, a „tangos”-nak nevezett eszközzel vágják le a lépeket a sziklákról, a többiek pedig kosarakat szorítanak a sziklának, hogy felfogják a leeső csemegéket. A kosarakat báránybőrrel bélelik, hogy ne csorogjon ki belőlük a méz. A teli kosarakat aztán leeresztik a szikla tövében várakozó társaiknak. Ezzel a módszerrel dolgoznak három hosszú napon át, majd a begyűjtött zsákmánnyal nekivágnak a háromórás gyalogútnak vissza a falujukba. Igazi csapatmunka ez, és úgy is tekintenek rá, mint egy közösségi eseményre. A Nepál középső részén, a Himalája hegyláncai között élő gurungok felelősségteljes vadászok: csak tavasszal és nyáron gyűjtenek mézet, meghagyva a lépek harmadát, hogy a méhcsaládok ismét felfejlődjenek a következő szezon előtt. A méhek óriás telepeinek megdézsmálásához nem kis bátorság szükségeltetik. A mézvadászok testét mindössze egy zsák védi dühös, szakadatlan támadásaiktól. Kezüket, lábukat méhcsípések csúfítják. Van olyan gyűjtögető, aki a szeme világát is elvesztette munka közben. A méz begyűjtése számos ősi kultúra szerves részét alkotja. A tudósok becslése szerint már 15.000 évvel ezelőtt készültek barlangrajzok, melyek a méz begyűjtését ábrázolják. A nepáli kultúrának is évezredek óta része a mézvadászat, sok ottani falu megélhetése a méhektől, illetve a begyűjtött méztől függ. Évente kétszer a Himalája hegyeinek tövében, a sziklafalak alatt gyűlik össze a falu apraja-nagyja, hogy betakarítsák a „termést”. Itt él a világ legnagyobb mézelő méhfaja, a himalájai óriás mézelő méh (Apis dorsata laboriosa). Kétszer akkorák, mint európai fajtársaik, egyedeinek hossza akár a három centimétert is elérheti. Egy-egy családban akár kétmillió méh is élhet. Kizárólag a Himaláján él, 2500 és 4100 méteres magasság közötti helyekre építve a fészkét. Érdekes módon a különböző magasságban épített fészkek különböző ízű mézeket rejthetnek, amelyekből egy fészekben akár 60 kg is elfér. Ez a méhfajta képes nyári mézet, vörös mézet, illetve tavaszi mézet készíteni. A vörös mézet egyedül a himalájai méh állítja elő, és a legnagyobb magasságban lévő fészkekben található. Hangulatjavító és nyugtató tulajdonságai miatt ez a legértékesebb mézfajta. A világ legdrágább méze – nem mellesleg – nagy dózisban halálos méreg. A méhek ugyanis egy mérgező rododendron faj virágából készítik, ezért csak cseppeket lehet fogyasztani belőle. A falubéliek teáik ízesítésére és egyéb célokra az őszi mézet használják, míg a tavaszi méz gyógyhatásának köszönhetően igen népszerű Japánban, Kínában és Koreában. A gátlástalan felvásárlók húzzák a legnagyobb hasznot: lefizetik a vadászokat, hogy egész évben folyamatosan dolgozzanak úgy eladásra, mint a turisták bevonzására (csak zárójelben: míg a vadászok tíz dollárt kapnak egy literért, a világpiacon a nektár ötszáz dollárba is kerülhet.). Ez a gyakorlat megzavarja a méheket, s ez által a helyi ökoszisztéma egy fontos elemének, magának a hagyománynak a továbbélését veszélyezteti. A törzs tagjai hagyományosan sajátjuknak tekintik ezeket a sziklákat, ám mivel a méz exportja nagyon sok pénzt termel, a nepáli kormánynak feltett szándéka, hogy ezeket a területeket megnyitja a vállalkozók előtt. Így lényegében elveszi azokat a gurungoktól, melynek következtében meglehet, hogy e generációkon átívelő, évezredes gyökerekkel rendelkező tradíció már nem él sokáig. Más oka is van azonban a borús jövőképnek. Nem valószínű, hogy a törzs gyerekei közül bárki is folytatná ezt a hagyományt. A szolgáltatási szektor és a turizmus által kínált munkalehetőségek vonzóbbá váltak a fiatalok számára, mint az életveszélyes mézgyűjtés a sziklafalakon. Az öregek pillanatnyilag még életben tartják a hagyományt, de ha ők elmennek, valószínűleg senki nem lesz, aki felmenjen a mézért. A méhek száma tehát csökkenőben van, a klímaváltozás is fenyegeti ezt a tradíciót életben tartó törékeny ökoszisztémát, ráadásul megjelent egy új invazív faj: a turista. Kollát Gyula Megjegyzés: A felvételeket készítő Andrew Newey* által felkeresett gurung közösség őszi méztermése hagyományosan 50 gallon (1 gallon 3,78 liter) körüli mennyiség szokott lenni, ám a fotós látogatásakor már csak 20 gallon volt a zsákmány. *A fényképész Andrew Newey 2013-ban utazott Nepálba, hogy megörökítse a gurung törzs hagyományos mézvadászatát. Kutatásai során Newey számára világossá vált, hogy a társadalmi változások fényében ennek a hagyományos tevékenységnek a továbbélését is súlyos veszély fenyegeti, ezért döntött úgy, hogy megörökíti képein, még azelőtt, hogy örökre eltűnne, mint ahogy ez sok más hagyománnyal történt világszerte. Kapcsolódó tartalmak: Forrás: Hagyományos mézgyűjtés Nepálban, drhoney.hu
Képek: apicosco.com, flashnews.gr, messynessychic.com, andrewnewey.com, mythe3.com, guinnessrecord.ru, blog.joins.com, 4tololo.ru, iconolo.gy, zenfolio.com, imgur.com
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Nem tériszonyosnak való vidék! Archives
November 2017
Cimkék
All
|