Van egy ország. Ami nem is ország. Sokkal több annál, mert sokak szemében megtestesíti mindazt, ami békés, háborítatlan és érzékfölötti. A hely, ahol nincsenek csodák, mert az, hogy valami rendkívüli történik, az magától értetődő. A hely, ahol mindenfelé imazászlók lengenek, hogy a rájuk nyomtatott imát az istenekig repítse a szél. Szerelmem, Tibet. Szívem szerint ezt a címet adtam volna a bejegyzésnek, ám mivel már foglalt volt, így a szeretet és együttérzés megtestesítőjének tekintett Csenrézi-hez intézett mantrájukat választottam címadóul. Ettől függetlenül szerelmem ez az éghez közeli föld és lakói. Különleges helyet foglalnak el a szívemben és a képzeletemben. Lenyűgöz a kietlen vidék lakóinak bölcs nyugalma, rendíthetetlensége, és az ahogyan a bajokat természetfeletti közömbösséggel, egykedvűen veszik tudomásul. Az erőt vallásukból, a buddhizmusból merítik, mely esetükben ősvallásuk, a bön (phön) pillérein nyugszik. E hitvilág és rítus-együttes nagyon sok buddhista tanítást felszívott magába. A bön tulajdonképpen az ember és a természetfölötti hatalmak között levő rituális érintkezésnek részletes, pontos, rendszeres gyakorlata, melynek alapja a Veda, mely nélkül a bön gyakorlati rendszere istenkísértő mágia, vagy indokolatlan babona. Aki a Veda lényeges gondolatainak ismerete nélkül a tibeti misztériumokat olvassa, csak félelmetes borzongást érez, azoknak valódi lényegét nem érti. A Veda alapvető tanítása, hogy a világnak csak elenyésző csekély része és csak legkülső burka látható, érzékelhető és anyagi; a hasonlíthatatlanul nagyobbik rész láthatatlan és anyagtalan. Amit érzékeinkkel tapasztalhatunk az a világnak csak nehéz anyagi teste; a test mögött van az érzékek számára hozzáférhetetlen valóság. Az ember, mielőtt anyagi testet öltött s miután ezt a testet levetette, élt és élni fog, mint láthatatlan lélek. A tanítás igazi mondanivalója az, hogy egyetlen valóság van: a lélek; ami nem lélek, az varázslat. Káprázat ez az egész anyagi világ is, keletkezik, elmúlik, változik nyugtalanul, mint az álom. Káprázat a sok szellem, kísértet, démon, mert mindegyik csak a lélek képzeletének szülötte. Káprázat még az istenek serege is. Minden böngyakorlat értelme: a káprázatot eloszlatni, az álomképek világából kilépni, és a valóságba, a lélekbe visszatérni. A hősiesség sem kifelé, hanem befelé nyilatkozik meg; a hős nem király, hadvezér vagy államférfi, hanem bölcs, aszkéta, költő, filozófus. Az aszkézis igazi hősei úgy éltek, hogy senki sem tudott róluk, meghaltak a Himalája egy barlangjában és csontjaikat sohasem találták meg. Kínában ezt az életmódot „nevezetes névtelenségnek” hívják. Névtelen, mert esetleg az országút koldusa, senki sem tudja mi él benne; de nevezetes, mert a hősies lélek az embert a lét hallatlan magas fokára emelte. Tibetben még a legnagyobb hősök, a szentek, egy Naropa, vagy Milarepa életéről is csak naiv legenda maradt fenn. S mindaz, amit a nagy aszkéták életéről tudni lehet, az meseszerű, oktató hangú, tanító, de nem reális. Mindaz, ami külsőség. Tibetben egészen bizonytalan és megfoghatatlan. Nincsenek tények, nincsenek évszámok, nincsenek adatok, nincsenek emlékművek. A valóság belül van. (lentebb a képen: Kailash, a szent hegy) A tibeti aszkéta nem sportból tölt negyven évet egyedül a sziklakunyhóban, négyezer méter magasságban és nem eszik semmi mást, csak csalánt; ez a hősies lélek. Aki befelé, a láthatatlan felé él, a világról lemondva, az emberrel nem törődve, testét elhanyagolva, böjtölve, dermesztő hidegben, egy szál zsákból készült rongyban, meditációba merülve. A bön aszkétikus gyakorlata tehát nem egyéb, mint a hősies lélek Nyílegyenes ösvénye; az lép rá, aki az anyagi káprázatvilágból ki akar lépni és vissza akar térni a valóságba. „Ahogy mentünk a busz felé, átvágva a főtéren, a zarándokok tömött sorfalán, eltörött a mécses, és nekiálltam bőgni. Egyszerűen annyira meghatóak ezek a mélyen vallásos tibetiek, hogy nem törődve semmivel és senkivel, csak mennek, mennek a maguk zarándokútjain, pörgetve az imamalmukat és mormolva az imáikat. Van olyan út, ami olyan városrészen halad át, amit a kínaiak már rég átépítettek, de a tibetieket ez láthatólag nem tántorította el attól, hogy a maguk kis megszokott zarándokútjait járják, ha kell, panelházak között. Azt hiszem, ezt a népet nem lehet betörni.”* Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak: Forrás: Hamvas Béla: Tibeti misztériumok
*Travellina: Lhasza – angolóra apácáknak Képek: theepochtimes.com, picstopin.com, photoree.com, sftuk.org, himalayasnepal.com, thelandofsnows.com, mirror.co.uk, tumblr.com, mountainsoftravelphotos.com, budda.mn, nyt.com, totallycoolpix.com, news.asiaone.com, sabay.com
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Nem tériszonyosnak való vidék! Archives
November 2017
Cimkék
All
|