Szívem csücske, Erdély 1. (Ildikónak, a szépvízi lyánynak szeretettel)

Több mint évtizede már annak, hogy „Erdély-országban” jártam, de az akkori élmények máig nem fakulnak. Gyönyörű volt a táj mindenfelé, de amikor arra az útra gondolok mégsem ez ami emlékként először előbukkan, hanem az végtelen sok szeretet, amit az erdélyi magyar emberektől kaptunk. Jártam sok felé, ám ilyen önzetlenséggel és mérhetetlen szeretettel sem előtte, sem utána sehol nem találkoztam. Tündérország - ahogy Erdélyt becézik – mindörökre a szerelmem lett.

---

Azon a nyáron egy 17 napos erdélyi körutat terveztünk be kicsi párommal. Terveztünk alatt persze leginkább engem kell érteni, mert asszonypajti ilyen dolgokkal nemigen bajlódott, meghagyta nekem. Szerette a meglepetéseket, így ezzel a módszerrel számára az út minden centimétere az lett.
Az első „letáborozás” helyszínét a Fogarasi-havasok lábainál képzeltem el, így a tervnek megfelelően a kora esti órákban odaérve – mivel azt előre sehol nem foglaltunk - szálláskereséssel múlattuk az időt. Nem is sokat kellett keresgélnünk, hamar rábukkantunk egyre. Egy nagyobb épületen ott virított a „cimmer feri” felírat, így rögvest be is „cserkésztem”. Valahol az épület közepe táján egy nyitott ajtón sikerült is bejutni az objektumba, ahol is egy söntés-recepció-szerűségben két ifjú hölgyeményt találtunk. Nem beszélem a román nyelvet (a lányok meg a magyart), így a némettel próbálkoztam: „ist dieses Zimmer frei?”, „was kostet eine Zimmer für zwei personen?”, meg ilyesmik. A lányok kedvesen bólogattak, és bár németül meg sem mukkantak, úgy tűnt értik amit mondok. „Lerajzolták” nekem egy papírra a szobaárat, majd amikor rákérdeztem – persze továbbra is németül -, hogy az összeg két főre értendő e, továbbra is buzgón bólogattak. Igen megörültem a meglehetősen méltányosnak mondható árnak, magamban máris gyorsan átszámoltam a tervezettnél jóval kisebb szobaárból keletkezett „nyereségünket” sörre, és azonmód jókedvre is derültem.

A jókedv azonban valamikor a késő esti órákban meglehetős fordulatot vett, mert – mi már az igazak álmát aludtuk, amikor is – hangos zeneszó és ricsajozás „tört ki” a mellettünk lévő, előzetesen recepcióként funkcionáló helyiségből. Kiderült, hogy az a terem estétől hajnalig tulajdonképpen egy „dühöngő”. Alvás ügyben innentől kezdve a szenvedésünk leírhatatlan. Valamit talán a kora reggeli órákban sikerült hunynunk, de ezzel együtt reggelre kelvén nagyjából olyanok voltunk mint a mosott sz@r. Az már csak hab volt a tortán, hogy az este folyamán a közös fürdőben felejtett szappanunkat tartóstul magáévá tette valaki. Nem egy marha nagy érték, de a hiánya ott és akkor igen elkeserítő volt számunkra (később Fogarason sikerült pótolni a hiányt).

Nem mondható tehát, hogy túl rózsás hangulatban indultunk volna neki az előzetesen annyira várt gyönyörű Transzfogarasi útnak, de felfelé kanyarogva már – egyik ámulatból a másikba esve – rosszkedvünk hamar tovaröppent.
A Fogarasi-havasok csoportja csaknem közvetlenül a síkságból emelkedik ki, és olyan csodálatos képet mutat, mely csak a Magas-Tátra panorámájával említhető egy napon. A Transzfogarasi utat az 1970-es években katonák építették. Hivatalos adatok szerint az építkezés alatt 40 ember veszítette életét különféle balesetekben. A 90 km hosszú út 2042 m magasságig vezet fel, majd egy alagúton halad át a főgerinc alatt. Összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van. Az út lavinaveszély miatt csak nyáron van nyitva.

Fantasztikus élmény ezen a szerpentinen autózni! Némiképp csak az adott aggódásra okot, hogy amint egyre feljebb haladtunk, nem túl nagy távolságból egy meglehetősen kiterjedt felhőtakaró – értsd sűrű köd – követett bennünket kitartóan. Pillanatnyilag tehát az volt a helyzet, hogy a „köd előttem, köd utánam” szituációból még csak az utóbbi realizálódott. De, hogy a reményeket lehűtsem, gyorsan el is mondom, hamarosan az első fele is valóra vált. Ám most még vígan előzzük a felhőt, előre mindent látni, hátrafelé semmit. Végül is azonban hiába nyomtam a gázt, amennyire csak a kanyarok (megszámlálhatatlanul sok volt belőlük) engedték, végig a sarkunkban maradt a „tejföl”.

Felérvén a csúcs alatt lévő Bilea-tóhoz (ez a tengerszem már jó magasan van, pontosan 2.034 méteren) még éppen annyi időnk maradt, hogy picit kigyönyörködjük magunkat az elénk táruló látványban, aztán „villanyoltás”, a köd mindent beterített. Amíg azon tanakodtunk, hogy mitévők is legyünk a kialakult helyzetben, vettünk némi gyümölcsöt a - nem kis ámulatunkra ily magasra kapaszkodó – őstermelőktől, meg nagy élvezettel mászkáltunk a júliusi (ebben a hónapban volt az utunk) hótakaróban. Még hógolyóztunk is egy picit.

Ám dönteni kellett a hogyan tovább -ról, mert az teljesen értelmetlennek tűnt, hogy ott múlassuk az időt, ahol az orrunkig sem látunk. Azon okoskodtunk, hogy visszafelé lemenni a hegyről a sűrű ködben nem ígérkezik nagy élménynek, ezért meg kellene próbálnunk a közvetlenül a csúcs alatt fúrt rövid alagúton átkelni a hegy túloldalára, hátha ott más a helyzet (bár ebben nemigen bíztunk).

És láss csodát, ahogy kibukkantunk az alagút túloldalán, ragyogó napsütés fogadott bennünket! Alig hittünk a szemünknek - mely csak egyrészt szólt a fényeknek -, mert olyan csodálatos látvány tárult elénk. Gyorsan ki is „pányváztam” az autót, mi meg csak úgy leültünk egy sziklára, és szótlanul szemléltük az elmondhatatlan szépséget. (megj.: az alábbi kép - sajnos - nem ott készült, de jól érzékelteti a látottak nagyszerűségét)

Azt nem mondhatom, hogy betelvén a látvánnyal nekiindultunk a hegy túloldalának, mert nem lehet betelni vele, ám egy idő után mégis felkerekedtünk további csodák reményében. Nem is csalatkoztunk, mert egyszer csak a Vidraru-tó partján találtuk magunkat.
A 14 km hosszú tavat az Argeș folyó vizének felduzzasztásával hozták létre 1965-ben. A 166 méter magas gát, mellyel elrekesztették 305 méter széles, tetején halad a Transzfogarasi út.
Hogy mit láttunk, azt nálam ékesszólóbban „mesélik el” az alábbi képek:

Itt most felpörgetem a beszámolót, és csak tőmondatokban: még egy szörnyű éjszaka a szálláson – másnap előkerül a mogorva (román) házigazda is, akitől megtudjuk, hogy „képzett” alkalmazottai igencsak félretájékoztattak bennünket szobaár ügyben, mert az bizony a duplája annak, mint amire a lányok rábólintottak (minden bizonnyal zenés felárral számolt, ironizáltam magamban).
Ennyi „jóság” szedtük is sátorfánkat, és indultunk igazi célunk felé (Sóvidék), de elébb még megcsodáltuk Fogaras várát. Visszatérve a vár melletti parkolóban hagyott autóm azzal a „jó hírrel fogadott”, hogy defektet kapott. El sem tudom képzelni hogyan csinálta, hiszen amikor magára hagytam még mind a négy kereke megvolt... akarom mondani ép volt.
Legközelebb innen folytatjuk :)
                                                                                                                  Kollát Gyula
Kapcsolódó tartalmak:
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 2. - MAGYARNAK LENNI SZÉKELYFÖLDÖN
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 3. - A MENNYBŐL A POKOLBA
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 4. - PISZTRÁNGOS RENDŐRKALAND
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 5. - A SZALAMANDRA-KALAND ÉS A "JEGYÜZÉR"

Megjegyzés: Végtelen sajnálatomra nem tudtam saját képekkel illusztrálni az írást (ahogyan majd a következőket sem), mert – bár az analóggal géppel készült fotókat digitalizáltattam – egy szoftvercsere alkalmával azok elvesztek, az analóg gép tekercseit pedig mindez idáig sehol nem lelem :(

Képek: utazzerdelybe.hu, patriotaeuropa.hu, erdely.ma, bsbk94.blogspot.com, gopixic.com, airexpress.ro, explorebucovina.com, xmagazin.hu, tabaracopii.eu, bredureanuiulia.wordpress.com, uncover-romania.com, nakonu.com, razvanciuca.com