Szívem csücske, Erdély 2. - Magyarnak lenni Székelyföldön

Az ELŐZŐ RÉSZ azzal fejeződött be, hogy a Fogarasi vár megtekintését követően, visszaérkezvén a parkolóban hagyott autómhoz, az „lesántulva” fogadott. Nem volt mit tenni, nekiálltam a kerékcserének, ami mondjuk nem egy nagy kunszt, ám igencsak aggodalmasra váltott a hangulatom arra gondolván, hogy innentől – ki tudja meddig – pótkerék nélkül kell folytatni az utat. Mindössze az a remény éltetett, hogy hamarosan utunkba esik majd egy gumijavító műhely.

---

De nem úgy van ám az! Emlékeim szerint külföldön járva más esetekben csak úgy hemzsegtek az országutak mentén a „Vulkanizer” feliratú táblák (ilyenkor persze nem kap defektet a vándor), ám most sok-sok kilométeren át hiába meresztettem a szemem, egyetlen árva „gumifoltozó mester” sem kínálta szolgáltatását.
Fogarast egyébként északi irányban hagytuk el, és meg sem álltunk Kőhalomig (Rupea). Várimádó lévén számomra ez „kötelező” megállóhely. A város feletti bazaltcsúcson álló tekintélyes vármaradvány nem is okozott csalódást, mert igen jót lehet benne kószálni, és a várból nyíló kilátás sem akármilyen.

Ekkor még Brassó megyében járunk, és én borzasztóan várom már, hogy igazi magyarlakta vidékre érjünk végre, mert úgy vagyok vele, hogy ha ne adj' isten beütne a krach (újabb defekt formájában), akkor az a „sajátjaim” körében következzen be, mert azt vélelmezem, hogy ott nagyobb segítőkészségre számíthatnék.
Úgy tűnik, hogy imáim „magasabb körökben” meghallgatásra találtak, mert hamarosan feltűnnek a magyar nyelvű helységnévtáblák, és azonnal oldódik is a görcs. Láttukra elmondhatatlan érzés kerít hatalmába, egész egyszerűen azt érzem, hogy OTTHON VAGYOK! Az érzés csak fokozódik amikor rövidesen feltűnik az út mentén egy gumijavító műhely is. Az már csak hab a tortán, hogy természetesen magyarul tudunk kommunikálni.

És itt tapasztalom meg először azt az előző rész bevezetőjében emlegetett SZERETETET és SEGÍTŐKÉSZSÉGET, ami majd erdélyi utam során mindvégig elkísér. Amikor ugyanis beállok a műhely elé (több autó is várakozik), azonnal odajön hozzám a műhely fiatal alkalmazottja, és SORON KÍVÜL nekilát a javításnak! Úgy okoskodom, hogy ez a gesztus szól egyrészt a messziről jött vándornak, másrészt pedig (a rendszámból is megállapítható) MAGYARSÁGOMNAK! Végtelen jó érzés tölt el, ami nem a kivételezés tényéből ered, sokkal inkább abból, hogy MI (az ifjú mester és jómagam) MAGYAROK ÖSSZETARTUNK! Effélét bizony kis hazánkban ritkábban volt módom megtapasztalni. Azután még egy adag hab a tortára: a javításért felszámolt összeg oly nevetségesen alacsony, hogy még a borravalóval megpótolva is csak az otthoninak a töredéke.

Folytatjuk is utunkat, és mielőtt elérnénk Segesvárt, Héjjasfalvánál (Vinátori) keleti irányba térünk. Székelykeresztúron át jutunk Farkaslakára (Lupeni), ami a nagy székely író Tamási Áron szülőfaluja (lentebb a képen szülőháza). A defekt szerelés és gumijavítás okán a tervezetthez képest késésben vagyunk, így sajnos csak átrobogunk a településen (amit végtelenül sajnálok), de nagyon remélem, hogy egyszer még módom lesz oda visszatérni, mert borzasztóan szeretnék egy jót beszélgetni az ottaniakkal.

Innen már csak egy ugrás Korond a híres fazekasfalu (ahol vasas-kénes gyógyfürdő és négy borvízforrás is található). Az országút mellett állandó kirakodóvásár van a falu termékeiből.

A korondi székelyek a tapló feldolgozásnak is igazi mesterei (sapkát, kalapot és dísztárgyakat készítenek belőle).

A faluban nagyon sok szépen faragott székelykaput lehet látni. Azt tartják, hogy amikor a székely ember kivágja a fát, megsajnálja és faragni kezdi. Addig faragja, míg a lelkét belefaragja a fába. Így születik a székely kapu.

Korondon már kissé komótosabbra vesszük, hiszen terveink szerint a közeli Parajdon keresünk majd szállást, így kissé belefeledkezünk a fazekas alkotások csodálatába és a székelykapukban való gyönyörködésbe. Amint elunjuk a dolgot (nehogy komolyan vegye valaki, nem lehet megunni!) indulunk is a Sóvidék szívébe. Természetesen itt sincs előre foglalt szállásunk, és picit „pofára is esem”, mert a főutcán kóborolva nem találok szabad szobát. De itt már igazán magyarok között vagyunk, és működik a számomra egyre legendásabbá váló segítőkészség. Az egyik dugig telt szálláshely gazdája telefonon felhív valakit a kedvünkért, hogy tudna e nekünk szállást biztosítani (itt már nem egy-két éjszakáról van szó, mert Parajdról – mint afféle bázisról – kívánjuk majd „becserkészni” a környék látnivalóit).

Hamarosan érkezik is egy úriember, aki annyit kér tőlünk, hogy kövessük az autóját, majd elnavigál bennünket leendő szállásunkhoz. Sándor panzió a hely neve, és nagy örömünkre egy frissen épített, tiszta, szép új bútorokkal, tv-vel, hűtővel felszerelt nagyon szimpatikus szobába vezet bennünket leendő házigazdánk. Miközben pakolászunk (pálinkás butykossal a kezében) bekopog hozzánk a gazda, és jó erdélyi szokáshoz híven koccintunk is találkozás örömére. Kicsit beszélgetünk, elmondja, hogy ő leginkább csak nyugati vendégeket fogad. Kell egy kis idő, mire parányi agyammal felfogom, hogy itt és most mi lennénk a nyugati vendég (nálunk otthon ugye ez a kategória a Lajtán túliakra használatos).

Vendéglátónk kisvártatva távozik, és a „nyugatiak” - a hosszú út és a sok élmény súlyától fáradtan - hamarosan az igazak álmát alusszák.
Legközelebb innen folytatjuk :)
                                                                                                                  Kollát Gyula

VISSZA AZ 1. RÉSZHEZ

Kapcsolódó tartalmak:
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 3. - A MENNYBŐL A POKOLBA
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 4. - PISZTRÁNGOS RENDŐRKALAND
SZÍVEM CSÜCSKE, ERDÉLY 5. - A SZALAMANDRA-KALAND ÉS A "JEGYÜZÉR"

Képek: wikipedia.org, panoramio.com, network.hu, mozgasvilag.hu, albumom.com, pteehok.hu, vhegy.com, pichost.me, googleusercontent.com