„Bolondító” kutyagolás

​Ezen a napon egy különlegesen szép vidéket szándékoztam felkeresni, ahol a vörös és a zöld színek ezernyi árnyalata uralja a tájat. Korábban is jártam már erre, de akkor autóval mozogtam a környéken, ám a mostani esetben gyalogosan kívántam megközelíteni a csodaszép helyet. A dolog kalandosabbra sikeredett annál mint amit előzetesen reméltem, mert ha még csak röpke időre is, bolondnak néztek.

---

​A kiszemelt célpont Sümeg és Nyirád között a Bakony délnyugati végein található, és Darvastó névre hallgat. A neve ellenére ezen a helyen sem tavat, sem darvakat nem találunk, hiába is keresnénk. Eredetileg persze volt itt mindkettő, de a múlt század hatvanas éveinek intenzív bauxitbányászata miatt a talajvíz szintje lesüllyedt, a tó kiszáradt. A területet 1971-ben védetté nyilvánították, majd 1989 után, amikor is megszűnt a környéken a bányászati célú vízkivétel, a karsztvíz szintje újra emelkedésnek indult és a tetszhalott tájék regenerálódni látszik. A megszűnt bauxitbánya felújított épületeiben napjainkban egy Foglalkoztató Intézet működik, melyben közel háromszáz enyhe és középsúlyos felnőtt értelmi fogyatékos személy gondozása történik.  

​A Sümegről induló piros sáv jelzésen kívántam megközelíteni a volt bányaterületet, de végül másként alakult a dolog. Kezdetben erdőben haladt a jól jelzett útvonal, ám mintegy másfél kilométer után kiértem egy füves-bokros területre, ahol is egyszer csak négy irányba is elágaztak a nyomok, illetve a kitaposott ösvények. Egy-két irányba el is indultam jeleket keresvén, de mivel azokat néhány száz méter megtétele után sem találtam, így fel kellett adnom a dolgot. A bokrokra ugye nem igazán lehet turistajelzéseket festeni, és azok hiányából eredően esélyem sem maradt a helyes irány kiderítésére.
Előzetesen ugyan a TUHU-ról* leszedegethettem volna GPS pontokat, amiket ha beviszek a ketyerémbe, nagy biztonsággal célba juthattam volna ezen az útvonalon is, de a lustaság fél egészség jelszó alapján ez bizony most elmaradt. Nem maradt más lehetőség, vissza kellett térnem az origóhoz. 3 km a semmiért, ezzel indult hát a napom, ami ezt követően rémálommá vált, hiszen a célomhoz eljutni nem maradt más lehetőségem, mint végig MŰÚTON kutyagolni, méghozzá oda-vissza 18 kilométert!  

​Aki poroszkált már flaszteron, az nagyon jól tudja, hogy ez egy igazán lábgyötrő „mulatság”, amihez persze párosulnak olyan „élvezetek” mint nyelni a port és a kipufogógázt, ingázni az út széle és az árok között, hogy az autók el ne sodorjanak, és akkor még arról nem is beszéltem, hogy a tűző nap – árnyék nem lévén – folyamatosan tűz a tarkódra. Szóval tiszta „Hawaii” volt a dolog míg eljutottam az „ígéret földjére” (a bányába), de az ottani látvány azért kárpótolt a szenvedésekért.
Miután jól kibámészkodtam, kigyönyörködtem, „kifotózkodtam” magam, indultam is vissza Sümegre. A bekötőútra kiérve egy buszmegállóba botlottam, ahol gyorsan lecsekkoltam az esélyeimet arra vonatkozóan, hogy „lábbusz” helyett mehetnék e inkább négykerekűvel, de hamar lelohadt a lelkesedésem, mert kiderült, hogy pár perce ment el a busz, ami elvihetett volna Sümegre, a következő meg csak órák múlva érkezik. Persze, ha lett volna annyi eszem, hogy a menetrendet már odafelé megnézzem, akkor talán időben előkerültem volna a bányából, de hát nem volt ennyi sütnivalóm.

​Elindultam hát nagy bánatosan gyalogszerrel visszafelé. Stoppolni nem igazán szokásom, ezért igen csak meglepett, amikor egy piros autó mellettem elhaladva hirtelen lefékezett, majd bevárt engem. Egy hölgy kandikált kifelé az autóból, és amikor utolértem, a kérdésemre, hogy miért is a dolog, azt válaszolta: azért várt be engem, mert látván amint az út szélén poroszkálok, arra gyanakodott, hogy talán valamelyik ápoltjuk kóricál itt a pusztában. Kiderült ugyanis, hogy abban az intézetben dolgozik, ahol az értelmi fogyatékos emberkéket gondozzák.
Mondom is neki, miután kiderült, hogy nem vagyok szökevény, nem e dobna el engem a „sarokig”. Dehogynem, válaszolta, nagyon szívesen, így íziben négy kerékre is kaptam. Négy kilométerrel sikerült így megrövidíteni a szenvedéseim hosszát, és csak azért nem többel, mert a kereszteződéstől a hölgynek éppen Sümeggel ellentétes irányban volt intézni valója. Így innentől ismét következett a lábgyötrő kutyagolás a flaszteren, de ez a pár kilométer könnyítés is nagyon sokat jelentett nekem. Ezzel együtt be kell vallanom, hogy – bár nagyon sok túrán vagyok már túl – ez volt életem leggyötrelmesebb vándorlása.
                                                                                                                     Kollát Gyula
​*Turistautak.hu weboldal

Kapcsolódó tartalmak: