Ma a második mátrai túrámat készülök elkövetni, és úgy néz ki, hogy az égiek áldásukat adták rá, mert ezer ágra süt a nap és felhők sem nagyon kóvályognak az égbolton. Gyorsan ügyesen buszra pattanok hát (mindjárt háromra), és irány Ágasvár meg a Csörgő-szurdok. Na, persze nem ilyen egyszerű a dolog, mert a Balatonból fél hétkor induló buszomnak el kell érnie a fél nyolckor Egerből Kecskemétre induló buszt, ami Gyöngyösön keresztül közlekedik, nekem pedig oda kell elvergődnöm, hogy onnan Mátraszentimrére, túrám kiindulópontjára jussak. A Balatonból induló „paripám” jól veszi az akadályt, ügyesen időre (7:20) Egerben van, így sima ügy a tíz perccel később induló kecskeméti járatot megcsípni. Most jön az izgi, mert a következő „paripámnak” 8:25-re kell Gyöngyösön lennie ahhoz, hogy a 8:30-kor Mátraszentimrére induló buszra esélyem maradjon feljutni. Ez a „kecskeméti” ló viszont igencsak kehes, mert csak 8:30-ra vánszorog be Gyöngyösre. Mivel előző nap megnéztem, hogy honnan indul majd a buszom Mátraszentimrére, loholok is át a négyes kocsiálláshoz, és láss csudát, az ominózus busz még nem indult el. Sőt, egyhamar nem is fog, mert még „száz” utas áll sorban, hogy fel tudjon szállni a már amúgy is teltházas járatra. Így azután én is besorolok a várakozók közé, és potom hat perccel később már fent is vagyok a verdán. Hát ez akkor szerencsésen összejött, a boldogságom égig ér. Mátraszentimrén is elég jól kezdek, mert a zöld sáv jelzésen pont ellenkező irányba indulok el, de gyorsan korrigálok, így csak néhány száz métert gyalogolok feleslegesen. Innen már sima ügy a zöldön haladva mintegy három kilométer után becsatlakozni az országos kékbe, ami elvisz majd Ágasvárig. Ám előtte még a Szamár-kő következik – érdekes, tegnap meg a Disznó-kőnél tettem tiszteletemet, csak úgy hemzsegnek itt a a háziállatok. A „csacsi-kőnél” még a térképen is jelezve vagyon, hogy SZÉP KILÁTÁS, így nagy várakozással tekintek a találkozás elé, ám be kell valljam, számomra csalódást kelt. Lehet, hogy én vártam túl sokat? Alább mellékelem a képet, döntsétek el ti. Viszont egy kissé távolabb az Ágasvár oldalából nagyon szép kilátás nyílik, de ezt – eléggé el nem ítélhető módon – a térkép nem jelzi. Elég jó iramban haladva érek az Ágasvári-turistaházhoz, így azt tervezem, hogy amennyiben üzemel a büféjük, magamhoz veszek némi frissítőt. Konkrétan sörre gondolok, és a hamarosan előkerülő büfés fiú meg is nyugtat, hogy ez ügyben jó helyen járok. Fel is sorolta rögtön a választékot emígyen: Staropramen. Ennyi fajta sör volt a büfében! Jó, mondok, akkor a Staroprament választom. Hozta is rögvest a legény a nedűt, amit egy ötszázasért át is vehettem. Az itóka hőfokára talán a tőgymeleg jelző passzol leginkább, gondolom ennek ellentételezésére kaptam az elfogyasztáshoz egy igen csinos „hosszúlábú” talpaspoharat. A sör leküzdése után a piros sáv jelzésen „lecsörgedeztem” a Csörgő-patak völgyébe (a vele való találkozást is nagyon vártam). A patakkal párhuzamosan futó ösvényen ugyanazt tapasztaltam, mint előzetesen a kéken, hogy megszámlálhatatlan számú dagonyát kell kerülgetnem, a helyzetet ezen a szakaszon tovább súlyosbította, hogy szúnyoghadak lendültek támadásba. Évek óta cipelem magammal a szúnyog és kullancsriasztót (bár egyáltalán nem használom), de most persze a szálláson maradt. Sebaj, ügyes vagyok, egyetlen vérszívó sem talált fogást rajtam. (lentebbi képen egy dagonya látható, csak úgy illusztrálás végett) Azt is el kell mondanom, hogy a Bükknél már jelzett viharos időszakban a Mátrában is komoly károk keletkeztek, ám itt jóval előrébb tartanak a dologgal, mert az ösvényeken is eltakarították az akadályokat. Leginkább úgy, hogy a kidőlt fákat elfűrészelték, mintegy ösvényt nyitva rajtuk Maga a patak igencsak elemében van, a rengeteg víz dübörögve zúdul le a sziklákon. És itt jön az igazi kihívás: a turistaösvény NÉGYSZER kacskaringózik át a patakon, ennyiszer kell átkelni rajta! Híd az persze nincs, csupán a rohanó vízből itt-ott kikandikáló nagyobb sziklák kínálnak valamiféle lehetőséget arra, hogy átláboljak a víz felett. Elég meredeknek tűnik a dolog, de meg kell próbálkoznom vele, ha nem akarok még néhány hetet a parton rostokolni, amíg a vízszint lecsökken. A sziklák elég foghíjasan sorakoznak a vízben, ezért próbálom a szanaszét heverő vékonyabb fatörzsekből és vastagabb ágakból kipótolni, hogy valami hídszerűséget alkossak. Nem sok sikerrel, mert a rohanó víz a bedobott fadarabokat mint szalmaszálakat sodorja tovább. Mese nincs, a köveken kell átkelni. Felszerelkezem egy vastagabb bottal, ami majd segít egyensúlyban maradni a vizes, csúszós, cseppet sem vízszintes felületet adó sziklákon, na meg abban is, hogy próbáljam kitapogatni vele, mennyire stabilan fekszenek a kövek a patakban. És nekiindulok, pedig tudom, hogy az átkelés tökéletesen életveszélyes mutatvány. Elég csak egyetlen sziklán megcsúszni, és máris visz a víz. És megcsinálom! Egymás után NÉGYSZER! A sikert vélhetően annak köszönhetem, hogy eléggé zergeféle lennék, általában ügyesen szökdelek a sziklákon. Erre a képességemre most szükség is volt. Tény viszont az is, hogy még a buszmegállóban olvastam a figyelmeztetést, hogy a turistautakat mindenki csak a saját felelősségére használhatja – mondjuk ilyennel sem találkoztam korábban –, így némileg tisztában voltam a helyzettel előzetesen is. Mentségemre csupán annyit, hogy idő hiányában visszafordulásra már nem volt lehetőségem, menni kellett tovább mindenáron.
Jócskán elbíbelődtem az időt a hidak eszkábálásával, meg a körülményes átkelésekkel, így nagyon szűkös időkeretem maradt arra, hogy elérjem a buszomat Mátraszentimrén a visszautazáshoz. Talán azt még nem is meséltem, hogy a délelőtt folyamán a telefonom megadta magát (valószínűleg az akku mondta fel a szolgálatot), így nem tudtam, hogy mennyi is a pontos idő, lévén a rajta lévő óra az egyetlen időjelzőm. Annyi támpontom volt csupán, hogy a GPS-em mutatta a mozgás és állásidőmet, így nagyságrendileg képben voltam, hogy hány órát vacakoltam el, azaz tudtam, ki kell lépnem rendesen, hogy célba érjek. Azonban, ahogy ez már ilyenkor csak lenni szokott, a túra utolsó szakasza egy hosszú meredek kaptató volt (közel 300 méteres szintemelkedéssel). Rohantam (ez a szó erősen időjelesen értendő) ahogy csak bírtam, persze azért időnként meg-meg állva, levegőt keresvén. Nem is mertem a GPS-re sem nézni, csak imádkoztam, hogy időben érjek a buszmegállóba. Egy végtelennek tűnő idő után be is értem a faluba, ahol egy, a buszmegállóban ücsörgő emberkétől érdeklődtem meg a pontos időt. 16:12 jött a válasz, és hatalmas kő esett le a szívemről. A buszom ugyanis 16:20-kor indult Gyöngyösre, így ELÉRTEM! Nem semmi napom volt. Izgalmas, érdekes, kalandos, a jövőben mégsem kívánok sok ilyet magamnak! Sem másnak! Kollát Gyula
2 Comments
5/27/2017 11:20:37 am
Hát igen... Kis falvakban, ahol napi 1-2 busz megy, elég nehéz alkalmazkodni a menetrendhez. Gratulálok az összes busz sikeres eléréséhez, és a patakon való átkeléshez!
Reply
Kollát Gyula
5/29/2017 09:23:58 pm
Köszönöm a gratulációt Andris :)
Reply
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|