Olykor az elefántok is sírnak

Bár hatalmas termetű, sem látványa, sem a vele való találkozás nem kelt félelmet az emberben. Sőt, van benne valami, ami egészen szeretetreméltóvá teszi ezt a kissé esetlen behemótot. Talán, hogy annyira emberi. Hozzánk hasonlóan átlagosan 70 évig él, óránkénti 4 kilométeres sebességgel halad, és szoros matriarchális társadalomban él. Megjegyzi melyik ember tett vele jót vagy rosszat.

---

Nemrégiben először sikerült tudományos módszerekkel bebizonyítani, hogy az elefántokat felzaklatja, ha társukat feszültnek látják. Megdöbbentően hozzánk hasonlatosan viselkednek stresszhelyzetben. Ahogyan mi, emberek átkaroljuk a vigaszra szorulót és megnyugtatóan beszélünk hozzá, az elefántok ugyanúgy közelséggel nyugtatják társukat: megérintik ormányukkal, hozzádörgölőznek és vigasztaló hangokat hallatnak.

Ha egy elefánt megijed, füleit felemeli, farkát a magasba tartja és morogni kezd. Ilyenkor általában odamegy hozzá egyik társa, óvatosan megérinti az ormányával, sőt, akár be is teszi azt izgatott társa szájába - az elefántoknál ez a kézfogás megfelelője. A tapasztalatok szerint elsősorban a nőstények vigasztalnak. A különleges figyelem akár napokig is tarthat, attól függően, mi zaklatta fel az elefántot. Ha egy elefánttehén például elvesztette borját, a stressz tünetei és a vigasztaló viselkedés is tovább tart.

Nagyon emberinek mondható a halállal kapcsolatos viselkedésük is. Egy legenda szerint az afrikai elefántok, amikor a vég közeledtét érzik, egy elhagyatott helyre vándorolnak. Mintha valami láthatatlan erő terelné őket, úgy vonulnak ezek a szürke aggastyán-óriások egy titokzatos hely felé, melyet emberi szem még soha nem látott.

_ George Adamson, a híres nőstényoroszlán, Elza „nevelőapja” a következőket mesélte: „A farmerek egyszer lelőttek egy elefántot, amely behatolt az ültetvényükre. A helybéliek behordták a húsát, majd a csontokat egy 800 méterre távolabb levő szemétdombra vitték. A következő éjszaka azonban odamentek a lelőtt elefánt csordájának tagjai, ormányaikkal felszedték a csontokat, majd úgy lengetve őket, mintha valamilyen kísérteties halott idézést végeznének, ünnepélyes szertartással visszavitték arra a helyre, ahol társukat lelőtték - mintha a halál helyének mélyebb jelentősége lenne számukra.”

Ha egy beteg nőstényelefánt csordája körében elpusztul, este szabályos temetési szertartás kezdődik. A gyászolók ormányaikkal nagy gyeptéglákat szaggatnak ki a földből, és a tetemre dobálják azokat. Mások tüskés ágakat tördelnek le a fákról, és a gyeptéglákkal beborított tetemre pakolják. Ezek után a csorda ezt az egész „sírhalmot” olyan keményre tapossa, hogy az oroszlánok, leopárdok, keselyűk, hiénák már nem tudnak hozzáférni. Az elefántok tehát eltemetik halottaikat, nehogy mások meggyalázzák a holttestet.

Az ormányosoknak számos olyan szokásuk van, amely alapján arra lehet következtetni, hogy szimbolikus cselekedeteiken keresztül érzéseket fejeznek ki. Ilyen például a gyász, amikor köröznek a halott körül, vagy a születés, amikor trombitálással üdvözlik a jövevényt. És ilyen lehet például a bánat, mely könnyeket csal a szemükbe. Utóbbival kapcsolatosan – már mint, hogy sírnak e az elefántok – a Kaliforniai Egyetem kutatása szerint ha csupán könnyekről beszélünk, akkor egyértelműen igen a felelet, amennyiben viszont azt tekintjük sírásnak, ha ezeket a könnyeket érzések csalják elő, arra még nincs egyértelmű válasz.

Hogy mégis lehet valami érzelmi alapja a könnyeknek, annak igazolására álljon itt két eset:
Egy kínai állatkertben szinte azonnal a szülés után a kis elefánt ellen fordult anyja. Az állatorvosok először úgy gondolták, hogy csak baleset történt. Eltávolították a borjút, hogy kezeljék sérüléseit, de amikor két órával később visszaengedték, az (egyébként depresszióban szenvedő) anyja újra megpróbálta megölni őt. Ekkor véglegesen elválasztották a dühös nősténytől az újszülöttet. Az elutasított borjú ezt követően öt órán át sírt a gondozók körében, ennyi idő után sikerült csak azoknak megnyugtatnia a csöppséget.

Indiában megbilincselt, befelé szöges lánccal a lábán élt több mint ötven éven keresztül egy Raju nevű elefánt. Egy angol állatvédelmi csapat fél évszázados rabság után szabadította ki a borzasztó körülmények között élő 5,5 tonnás állatot, aki papíron és műanyag hulladékon vegetált. Kiszabadulásakor mindenki sírt, a rendkívüli érzelmi intelligenciával rendelkező állat és megmentői egyaránt.
                                                                                                                            Kollát Gyula

Képek: wikimedia.org, tumblr.com, lashwallpapers.com, spirit-animals.com, guragear.com, tbo.com, glogster.com, diarioadn.co, thetimes.co.uk, m.ocdn.eu, wisegeek.com, wallpaperswala.com, bt.dk