Bár hatalmas termetű, sem látványa, sem a vele való találkozás nem kelt félelmet az emberben. Sőt, van benne valami, ami egészen szeretetreméltóvá teszi ezt a kissé esetlen behemótot. Talán, hogy annyira emberi. Hozzánk hasonlóan átlagosan 70 évig él, óránkénti 4 kilométeres sebességgel halad, és szoros matriarchális társadalomban él. Megjegyzi melyik ember tett vele jót vagy rosszat. Nemrégiben először sikerült tudományos módszerekkel bebizonyítani, hogy az elefántokat felzaklatja, ha társukat feszültnek látják. Megdöbbentően hozzánk hasonlatosan viselkednek stresszhelyzetben. Ahogyan mi, emberek átkaroljuk a vigaszra szorulót és megnyugtatóan beszélünk hozzá, az elefántok ugyanúgy közelséggel nyugtatják társukat: megérintik ormányukkal, hozzádörgölőznek és vigasztaló hangokat hallatnak. Ha egy elefánt megijed, füleit felemeli, farkát a magasba tartja és morogni kezd. Ilyenkor általában odamegy hozzá egyik társa, óvatosan megérinti az ormányával, sőt, akár be is teszi azt izgatott társa szájába - az elefántoknál ez a kézfogás megfelelője. A tapasztalatok szerint elsősorban a nőstények vigasztalnak. A különleges figyelem akár napokig is tarthat, attól függően, mi zaklatta fel az elefántot. Ha egy elefánttehén például elvesztette borját, a stressz tünetei és a vigasztaló viselkedés is tovább tart. Nagyon emberinek mondható a halállal kapcsolatos viselkedésük is. Egy legenda szerint az afrikai elefántok, amikor a vég közeledtét érzik, egy elhagyatott helyre vándorolnak. Mintha valami láthatatlan erő terelné őket, úgy vonulnak ezek a szürke aggastyán-óriások egy titokzatos hely felé, melyet emberi szem még soha nem látott. _ George Adamson, a híres nőstényoroszlán, Elza „nevelőapja” a következőket mesélte: „A farmerek egyszer lelőttek egy elefántot, amely behatolt az ültetvényükre. A helybéliek behordták a húsát, majd a csontokat egy 800 méterre távolabb levő szemétdombra vitték. A következő éjszaka azonban odamentek a lelőtt elefánt csordájának tagjai, ormányaikkal felszedték a csontokat, majd úgy lengetve őket, mintha valamilyen kísérteties halott idézést végeznének, ünnepélyes szertartással visszavitték arra a helyre, ahol társukat lelőtték - mintha a halál helyének mélyebb jelentősége lenne számukra.” Ha egy beteg nőstényelefánt csordája körében elpusztul, este szabályos temetési szertartás kezdődik. A gyászolók ormányaikkal nagy gyeptéglákat szaggatnak ki a földből, és a tetemre dobálják azokat. Mások tüskés ágakat tördelnek le a fákról, és a gyeptéglákkal beborított tetemre pakolják. Ezek után a csorda ezt az egész „sírhalmot” olyan keményre tapossa, hogy az oroszlánok, leopárdok, keselyűk, hiénák már nem tudnak hozzáférni. Az elefántok tehát eltemetik halottaikat, nehogy mások meggyalázzák a holttestet. Az ormányosoknak számos olyan szokásuk van, amely alapján arra lehet következtetni, hogy szimbolikus cselekedeteiken keresztül érzéseket fejeznek ki. Ilyen például a gyász, amikor köröznek a halott körül, vagy a születés, amikor trombitálással üdvözlik a jövevényt. És ilyen lehet például a bánat, mely könnyeket csal a szemükbe. Utóbbival kapcsolatosan – már mint, hogy sírnak e az elefántok – a Kaliforniai Egyetem kutatása szerint ha csupán könnyekről beszélünk, akkor egyértelműen igen a felelet, amennyiben viszont azt tekintjük sírásnak, ha ezeket a könnyeket érzések csalják elő, arra még nincs egyértelmű válasz. Hogy mégis lehet valami érzelmi alapja a könnyeknek, annak igazolására álljon itt két eset: Egy kínai állatkertben szinte azonnal a szülés után a kis elefánt ellen fordult anyja. Az állatorvosok először úgy gondolták, hogy csak baleset történt. Eltávolították a borjút, hogy kezeljék sérüléseit, de amikor két órával később visszaengedték, az (egyébként depresszióban szenvedő) anyja újra megpróbálta megölni őt. Ekkor véglegesen elválasztották a dühös nősténytől az újszülöttet. Az elutasított borjú ezt követően öt órán át sírt a gondozók körében, ennyi idő után sikerült csak azoknak megnyugtatnia a csöppséget. Indiában megbilincselt, befelé szöges lánccal a lábán élt több mint ötven éven keresztül egy Raju nevű elefánt. Egy angol állatvédelmi csapat fél évszázados rabság után szabadította ki a borzasztó körülmények között élő 5,5 tonnás állatot, aki papíron és műanyag hulladékon vegetált. Kiszabadulásakor mindenki sírt, a rendkívüli érzelmi intelligenciával rendelkező állat és megmentői egyaránt. Kollát Gyula Képek: wikimedia.org, tumblr.com, lashwallpapers.com, spirit-animals.com, guragear.com, tbo.com, glogster.com, diarioadn.co, thetimes.co.uk, m.ocdn.eu, wisegeek.com, wallpaperswala.com, bt.dk
2 Comments
11/14/2015 07:33:55 am
Azt tudtad-e, hogy az elefánt az egyetlen ismert emlős, amelyik nem tud ugrani? De egy 5 tonnás elefánt jobb is, ha nem ugrál...
Reply
Kollát Gyula
11/14/2015 10:10:18 am
Látod, ezt nem tudtam Andris. Akkor vélhetően ezért van olyan kevés földrengés bolygónkon :)
Reply
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Pillangók téli álma Archives
August 2017
Cimkék
All
|