Ha valaki a cím láttán szegény anyósokra asszociálna, ki kell ábrándítanom, mert nem róluk lesz szó. Az alább bemutatásra kerülő apró lények szakasztott úgy néznek ki, mint gyermekkorunk mesehősei, azzal – a talán nem elhanyagolható – különbséggel, hogy nem tűzokádók.
Nem is oly rég az indonéziai Buton-ban található Lambusango Erdőben egy parányi gyíkszerű élőlényt találtak, mely szárnyakkal rendelkezik, így leginkább egy apró sárkányhoz hasonlítható.
A repülő gyíkok léte azonban nem ettől az időponttól datálódik, hiszen például már Alfred Edmund Brehm (1829-1884) német természettudós is írt róluk „ Az állatok világa” című munkájában:
A repülő gyíkok léte azonban nem ettől az időponttól datálódik, hiszen például már Alfred Edmund Brehm (1829-1884) német természettudós is írt róluk „ Az állatok világa” című munkájában:
Repülő sárkánygyík (Draco volans L.) - Leginkább szembetűnő ismertetőjegyük kétségkívül az álbordáktól támogatott ejtőernyő, mert ehhez fogható szerv egyetlen más állaton sem fordul elő. Mindkét oldalán 5–6 álborda félkör alakú ejtőernyőt hordoz, amelyet pihenés közben összeráncolva, oldalához lapítva hord az állat.
Az állatka ily módon roppantul hasonlatos a denevérhez, bár attól repülési szempontból meglehetősen különbözik. Míg a „bőregér” a mellső végtagjain a másodiktól kezdve erősen meghosszabbodott ujjaitól a törzs oldalára, a hátsó lábra és a farokra is kiterjedő szárnyaival aktív repülésre is képes (az emlősállatok közül egyedüliként), addig „minisárkányunk” csak siklórepülést tud „bemutatni”.
Ne higgyük azonban, hogy e két fajjal teljes a (saját szándékból) repkedő négylábúak felsorolása, mert vannak további hasonlatos „csodabogarak”. Lássuk őket:
Repülő béka (Rhacophorus helenae) – a Vietnamban felfedezett állat szinte repül a magasban. Ujjai között repülőhártya van, ezek segítségével képes arra, hogy rövid siklórepülésekkel jusson el egyik fáról a másikra. A tíz centiméteres, élénkzöld színű béka húszméteres fák tetején ugrál, csak az utódok nemzése miatt ereszkedik le a földre.
Repülő béka (Rhacophorus helenae) – a Vietnamban felfedezett állat szinte repül a magasban. Ujjai között repülőhártya van, ezek segítségével képes arra, hogy rövid siklórepülésekkel jusson el egyik fáról a másikra. A tíz centiméteres, élénkzöld színű béka húszméteres fák tetején ugrál, csak az utódok nemzése miatt ereszkedik le a földre.
A furcsa állatot 2009-ben fedezte fel Jodi Rowley ausztrál biológus, és anyja után Helen levelibékájának nevezte el (ez lett a hivatalos neve is).
A fentebb bemutatott állatfélék megsimogatására vélhetően számosan nem vállalkoznának, ám az alább következőt vélhetően sokan bevállalnák:
Repülő mókusok (Pteromyini) - Valójában ők sem igazi repülők, mert csak a magasabb fák tetejéről az alacsonyabbakra képesek „vitorlázni”. A mókus repülőmembránján, azaz a mellső és a hátsó végtagjai között feszülő szőrös bőrhártyán siklik a levegőben. Ugrás előtt csak széttárják lábaikat, ezáltal a test két oldalán - a csukló és boka közt lévő - hártya kifeszül és máris készek a repülésre.
Repülő mókusok (Pteromyini) - Valójában ők sem igazi repülők, mert csak a magasabb fák tetejéről az alacsonyabbakra képesek „vitorlázni”. A mókus repülőmembránján, azaz a mellső és a hátsó végtagjai között feszülő szőrös bőrhártyán siklik a levegőben. Ugrás előtt csak széttárják lábaikat, ezáltal a test két oldalán - a csukló és boka közt lévő - hártya kifeszül és máris készek a repülésre.
A hártya feszességének változtatásával és farkuk pozicionálásával képesek szabályozni sebességüket, valamint becélozni a menetirányt. Landolás előtt farkukat megemelik - ezzel lassítják sebességüket - lábaikat pedig úgy tárják szét, hogy hártyáik ejtőernyőként működjenek. Érkezés után felmásznak a fatörzsön, hogy egy magasabb pontról ismét felszállhassanak. Így szelik át az erdőt sorozatos, „sárkányrepülésekkel”.
Az óriás repülőmókus, amelynek teljes hossza 62 cm, 100 métert is siklik egyhuzamban, míg a kisebb fajok, például a 23-25 cm déli repülőmókus vagy más néven asszapán (Glaucomys volans)- ennél jóval kisebb távokat tesz meg egyvégtében.
Úgy vélem, meglehetősen érdekes állatokat ismertünk meg eddig, és – bár repülni nem tud – nem állhatom meg, hogy itt a végén ne mutassam be egyik kedvencemet. Az, hogy bekerült a felsorolásba, egyetlen dolog teszi némiképp megmagyarázhatóvá: közeli rokona az írás elején bemutatott „minisárkánynak”. Ő pedig a
Galléros gyík más néven galléros agáma (Chlamydosaurus kingii) - A gallért teste két oldalán és nyaka alatt összehajtogatva viseli, melynek szétnyitásakor válnak láthatóvá a hosszú redők. Ha a gyík megijed, szétnyitja gallérját, nagyra nyitott szájjal sziszegő hangokat hallat, és farkával ide-oda csapkod.
Színváltoztatásra is képes, bár színskálája jóval szegényesebb, mint a kaméleonoké. Igen fürge mozgású, és 20-25 métert is képes két lábán futva megtenni, miközben hosszú farkát a levegőbe emelve egyensúlyoz.
Kollát Gyula
Kollát Gyula
Kiegészítés: Lentebb András barátom kommentjében egy linket küldött nekem, melyre kattintva egy újabb "sárkányfajzathoz" jutunk. Csodaszép állatkáról van szó, ezért úgy döntöttem, hogy közkinccsé teszem a képet (amelyen egyébként egy Óriás tobzosfarkúgyík (Smaug giganteus) látható, kép forrása: awayinlife.wordpress.com)
Képek: picstopin.com, linhuiqi.lofter.com, pokebip.com, tech.huanqiu.com, paper.edu.cn, balkandownload.org, hu.wikipedia.org, universemagic.com, projectnoah.org, sci-news.com, blog.dedoles.sk, bashny.net, photoshelter.com, nationalgeographic.com
RSS Feed
