A Szalajka-völgy számomra nem csupán egy a Bükk hegység gyönyörű völgyei közül, hanem a nagybetűs VÖLGY, melyhez emlékek sokasága köt. Annak ellenére is nagy szerelmem, hogy ki nem állhatom a tömeget, mely időnként ott összegyűlik, és az sem igazán kedvemre való, hogy flaszteren kell kutyagolni ebben a gyönyörű természeti környezetben. Igyekszem is hétköznapokon és korai órán eljutni ide, mert ilyenkor még csendes, meghitt a tájék. Ezen a napon „fennállásom” óta sokadszorra irányítom lépteimet Szilvásváradról a Szalajka-völgy felé. Egy teremtett lélek sem jár a völgyben ily korai órán. Ebben az időszakban a megszokott tömegnek, nyüzsgésnek még nyoma sincs, csend honol a tájon. Napközben hallhatatlan zajok, neszek vesznek körül, felettem álmosan bólogatnak a fák lombjai. Jobbról a kisvasút állomásán a piros mozdony még aluszik, és szenderegnek balról a büfék és a pavilonok is. Pihen a völgy, napközben meggyötört tagjait nyújtóztatva, kis patakjának lágy csobogását hallgatva. Az út menti fák törzsére festett zöld sáv jelzést követem, de igazság szerint itt majd hogy nem feleslegesek a jelzések, hiszen tulajdonképpen csak a patak mellett futó műúton kell maradni, és az eltévedés kizárt. Hamarosan elérem azt a helyet, ahol kiágazik az út balra a Tótfalusi-völgy felé. Jobbról hatalmas parkoló és egy pisztrángsütő, mely ebéd vagy vacsoraidő esetén „kötelező” megállóhely, de most még zárva van. Továbbhaladva jobbról kis tavak maradnak el mellőlem, majd utam hamarosan a kisvasút sínpárját keresztezi (Halastó megálló), és rögtön balról az Erdészeti Múzeumot látom. Az épülettel szemközt lévő oldalon leereszkedem az úttól kissé beljebb csörgedező patak partjára, mert meg szeretnék nézni egy, a számomra oly kedves helyet. Azt a helyet, ahonnan egy évtizede (akkor épp a nászutam ürügyén jártam errefelé) még másfél méter magas vízesés dübörgésének a hangja volt hallható. Bár nem természetes úton képződött, látványa mégis megkapó volt. Jó ideje nem morajlik már a víz ezen a helyen, mert számomra érthetetlen módon a park vezetése „megölte”. Amint azt erdész cimborám előzetesen elmondta nekem, a természetes állapotok megőrzése végett történt a dolog, ami annyit jelent, hogy a mederbe dőlt fákat, ágakat nem hordják el, a medret nem tisztítják ki. Most bedőlt fák, ágak sokasága torlaszolja el a kis patak útját, ami a „susnyás” közt tekeregve keresi az útját, a zúgók nagy része pedig alig látható a dzsumbujtól. Elfogadom, hogy ahol csak mód van rá, ott meg kell őrizni az erdő eredeti állapotát, és hagyni kell, hogy természetes úton regenerálja magát, de nem értem, hogy miért van szükség erre ezen a helyen is. Ebben a völgyben rengetegen kóricálnak tavasztól őszig, és úgy vélem, hogy emiatt ezt a százezrek által látogatott sétáló völgyet talán ki kellene hagyni az „őserdősítésből”. Tudomásul kellene vennie az „illetékes elvtársaknak”, hogy a Szalajka-völgyet nem annyira a bakancsos, sokkal inkább az utcai cipős népek látogatják, akiknek akár mesterségesen rendezett tájképet kellene biztosítani lévén, hogy többségük (tisztelet a kivételnek) két sör, vagy két hot-dog között próbál meg kiszorítani egy kis időt arra, hogy úgy félszemmel rácsodálkozzon a völgy „pofásabb” látnivalóira. Szomorúan nézem az időközben elvadult helyet, és emlékeimben felidézem azt az időt, amikor itt még a „pancsoló kislányt” fotózhattam. Fájó szívvel bandukolok tovább, és érek kis idő múltán a pisztrángoktól hemzsegő Nagy-tóhoz, mellette vigyázza rendületlenül a völgyet a Kárpátok Őre. Jobbról egy, az úttól beljebb lévő vízesés, és egy – közvetlenül az út mellett található - „Csurgó” vagy mini „Fátyol-vízesés” tűnik fel. Balról elhagyom a pisztráng telepet, majd kissé feljebb egy sziklakapu és a Kis-tó mellett ballagok el (alig van szabad vízfelülete), utána a vele majdnem szemben lévő Szikla-forrást kapom lencsevégre (régen Sós-forrásnak nevezték, télen sem fagy be). Kis idő múlva hangulatos fahídon át (jó néhány van a völgyben) jobbra, sárga sáv jelzésre váltok, és a Horotna-völgyben folytatom utam. Itt már „emberszabásúbb” körülmények uralkodnak, nyoma sincs az időnként a Szalajkában tapasztalható tömegnyomornak. Számomra érdekes módon, erre az igazán vadregényes, hangulatos völgyre már jóval kevesebben kíváncsiak. Meglehet, a kisebb érdeklődés talán annak is szól, hogy itt egyetlen büfé sem található. Kisvártatva egy párocska jön velem szemben, köszönünk egymásnak (ilyesmi a Szalajka-völgyben elképzelhetetlen). Az emberpárral egy fehér kutyus is érkezik, és mivel én éppen egy pihenőpadnál a hátizsákommal bíbelődök, az eb lekuporodik mellém, és láthatóan – mondhatni feltűnően – arra vár, hogy a pakkomból valami elemózsiát varázsoljak elő a számára. Nagy választékkal nem rendelkezem, de azért egy tépőzáras májkrém konzervet feláldozok az ügy oltárán. Blökim neki is esik, és seperc alatt befalja a számomra fél napi ellátást biztosító adagot. Na, mondom magamnak, akkor mehetünk is tovább, de „jószágom” is így gondolja, mert csatlakozik hozzám. Meg is lepődöm, mert mindeddig abban a tévhitben éltem, hogy őkelme a párocska „tartozéka”. Megyek elől, a kutya meg ott liheg a nyomomban (már jó meleg van), majd cserélünk, ő vezet, és én lihegek a nyomában. Egy elágazásnál az útbaigazító táblákat nézegetem, fotózgatok, amikor is mögülem éktelen nagy lubickolás hangjai ütik meg a fülemet. Hátranézek, és azt látom, hogy kutyám le-fel rohangál egy, a kocsiút mély keréknyomaiban képződött dagonyában, így hűsítvén magát. Meglehet, számára ez igazi wellness fürdőnek számított, de én kötve hiszem, hogy igazán felfrissült volna tőle, mert a napon lévő tócsa hőmérséklete minden bizonnyal 30 fok körül lehetett (nem is követtem a példáját). Folytatván vándorlásunkat egy idő után megérkezünk a (német) katonasírokhoz. Itt úgy döntök, hogy tartunk egy kis pihenőt. Letelepedem egy padra az itt lévő pihenőhelyen, kutyám meg valamerre elbóklászolt a környéken, kis időre el is tűnve a szemem elől. Egyszer csak egy kerékpáros fiatal párocska bukkan elő az erdőből, kutyám kíséretében. Érdeklődnek, hogy enyém e a kutya, mire töredelmesen bevallom, hogy talán egy órácskája birtoklom őkelmét, de nem tervezek hosszú kapcsolatot vele. Segítetek még nekik útirányuk kiválasztásában (nem nehéz, mert a Szalajka-völgybe tartanak), és ők indulnak is tovább. Meglepetésemre velük együtt kutyám is nekiiramodik, és ettől kezdve az ő kutyájuk lett. Elképzelésem sincs hogyan keveredett ez a barátságos állat az erdőbe, de remélem, hogy volt gazdija hamarosan rátalál – remélem, hogy nem szándékosan veszítette el – vagy pedig egy állatbarát személyében új gazdára lel. Jó sokat kószálok még a környéken, így már alkonyodik mire visszaérek a Szalajkába. Ilyenkorra már újra lecsendesedik a táj, és a lemenő nap fényei még meseszerűbbé varázsolják ezt az amúgy is varázslatos völgyet. Kollát Gyula Kapcsolódó tartalmak:
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Tihanyi túrák Archives
August 2017
Cimkék
All
|